A MAGYAR FAJVÉDELEM ÚTTÖRŐI 2. rész


Simonyi Iván
Simonyi Iván

Világnézete.

Simonyi Iván nemcsak a magyar antiszemita mozgalomnak, hanem a 80-as évek közéletének is egyik legérdekesebb, legeredetibb egyénisége. Ama kevesek közé tartozott, akik egészen függetleníteni tudták magukat koruk uralkodó jelszavaitól, hamis frázisaitól és torz ideológiájától. Simonyi Iván a maga szemével nézte a dolgokat, saját fejével gondolta végig az eseményeket és azok következményeit. Mindig a dolgok mélyére igyekezett pillantani, a végső okokat fürkészte és a világos összefüggéseket igyekezett kibogozni. Vélemény és ítéletalkotásában mindig önálló volt. Bár sokat foglalkozott filozófiával, jogbölcselettel, történelemmel, pedagógiával, társadalomtudománnyal és közgazdaságtannal, a gyűjtött elvek és ismeretek nem befolyásolták őt eszméi megfogalmazásánál.
A maga egyéni társadalmi életét és magatartását az önmaga által megalkotott elvekhez és igazságokhoz igazította. Cselekedeteit és állásfoglalását ezek az általa helyesnek, igaznak, jónak vélt elvek és igazságok szabták meg. Ha világnézetének alapvető vonásait elemezzük, arra a felfedezésre jutunk, hogy ezek tulajdonképpen szöges ellentétben állanak a liberalizmus egész gondolatrendszerével, másrészt tulajdonképpen a modern magyar faj védelem eszméinek első rendszerbe foglalását találjuk meg nála. Simonyi a leghatározottabban elutasította magától a liberalizmust, amely csak kongó frázisokban éli ki magát, jelszavakat hangoztat, amelyeknek a valóság könyörtelenül ellent mond. Szabadságról beszélnek és a nagy tömegek rabszolga sorsra vannak kárhoztatva, az egyenlőséget emlegetik és ugyanakkor osztályok, rétegek közt tátongó szakadékok sötétlenek, testvériségre hivatkoznak és ugyanakkor a társadalmi ellentétek egész sora érdekcsoportokra szaggatja szét a nemzeti társadalmat. Olyan jelszavakat hangoztat a liberalizmus, amelyeknek valóságában maga sem hisz. Az individualizmus túlhajlása, az egyéniség kultusza, az egyes ember szerepének és jelentőségének túlbecsülése azt eredményezte, hogy a társadalmi életben az egyéni önzés lett a legfőbb elv és cél. A közösségi élet magasabb törvényei és eszménye háttérbe szorultak. Általános lett a meggyőződés, hogy állam, kultúra, jog, törvény és civilizáció minden csak az egyénért van, akinél magasabbrendű érdek nincs és nem is lehet. A politikai liberalizmus gazdasági vetülete, gazdasági életformája a kapitalizmus, a spekulatív mozgó tőke uralma, amelynek alaptörvénye a szabad verseny az ököljog modern XIX. századbeli formája. Ennek a liberális kapitalista rendszernek egyetlen elve van: a profit s a haszon növelése a legvégső határig. És itt mit se számított az, hogy a haszonszerzés aranygúlái mögött milliók nyomora, szenvedése és tengődése sötétlik. Nem kevésbé hamis és képmutató a liberalizmus politikai rendszere és intézménye, a többségi elven alapuló parlamentarizmus. Milyen úton, milyen eszközökkel születnek ezek a többségek? Legtöbbször mennyire távol van az igazi nemzeti érdekektől mindaz, ami a parlamentekben történik. Körzővel, ceruzával, egyszerűen szétdarabolják az országot választókerületekre. Pénzzel, szerencsével, összeköttetések révén mandátumhoz jutnak olyanok, akik legkevésbé érdemesek erre. És ők hoznak törvényeket, amelyeknek nincs semmi közük az igazi nemzeti szükségletekhez. S mindez, ami politikai, társadalmi, gazdasági téren végbemegy, a humanizmus szent jelszavára hivatkozva történik.

Simonyi Iván azonban a liberalizmus hazug képmutató ideológiájával szemben, odaállította a maga tiszta, világos és természetes értékrendszerét. A nemzeti lét alapja a föld és a nép. A földet nem engedhetjük árucikké süllyedni, nem engedhetjük nyerészkedés és spekuláció tárgyává aljasodni. A föld adja mindennapi kenyerünket és a földből élők adják a regrutát az ország védelmére. Az eladósodás fenyegető rémét el kell távolítani a föld felől. A földet magát ne lehessen megterhelni, eladósítani, elzálogosítani, legfeljebb a jövedelmét. "Mentsük meg a földbirtokot!" cikkeiben és beszédeiben újra és újra visszatérő gondolat. "A népet is védelmünkbe kell vegyük. " A kutyáról, a családfát messze visszavezetjük, a lovakról még gondosabban készítünk ilyet. Tyúkot, galambot, juhot, disznót, szarvasmarhát nemesítünk. Különös! Ugyanezt inkább az emberekkel tenni és így az emberi jólét és boldogság emeléséhez szükséges legfontosabb eszközt kézbe venni nem akarjuk. Egy szerény vidéki lap hangja persze csak pusztába kiáltó szó marad. A modern fajegészségügy, a biológiai fajvédelem jelentőségének felismeréséről van itt tulajdonképpen szó. A kapitalizmus túltengésével szemben nem szabad idegenkednünk a szocializmustól hangoztatta Simonyi. A jövő a szocializmusé, a szociális elveké. Tőlünk függ, hogy a szociális átalakulás megrázkódtatás és válságok nélkül vagy erőszak, vér és forradalom kíséretében megy végbe. A szocializmus elől kitérni nem lehet. Társadalmi életünket a közösség szolgálatának eszméje kell uralja. Alkotmányos életünkből és intézményeinkből is ki kell zárnia gyökértelen idegen liberális elemeket és vissza kell térnünk a magyar közjogi hagyományokhoz. A parlamentáris többségi rendszer helyébe, amelynek nyomán oly sok visszás és kóros társadalmi jelenség burjánzóit fel a foglalkozások szerinti rendi képviseleti és törvényhozási rendszerre kell áttérnünk.

A zsidókérdésben vallott nézetei szervesen illeszkednek bele ebbe a gondolatrendszerbe. Antiszemitizmusa nem felületes érzelmi reakció eredménye, hanem világnézeti alapokon épült fel. Éppen ezért a zsidókérdés megoldását sem tudta elválasztani belső társadalmi, gazdasági és politikai rendszerünk gyökeres átalakulásától. Teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy a liberális erkölcsi és politikai elveken felépült társadalom nem tud megbirkózni a zsidókérdéssel.

Cikkeiben és beszédeiben csaknem mindig kitért a zsidókérdésre is. Erre vonatkozó elveit 1882 június szeptember hónapokban írott cikkeiben foglalta össze. Ezekből a cikkeiből első pillanatra úgy látszik, mintha a zsidók asszimilálásának lenne híve. Valójában azonban ehhez nem sok reményt fűzött, éppen mert nagyon jól tudta, hogy mennyire idegen nemzetiségű nép és faj a zsidóság. Egyik cikkében felteszi a kérdést: Van-e zsidókérdés? Különösen hangzik ez a kérdés, írja. Magyarországon általában nemmel szoktak felelni rá, ha pedig nincs zsidókérdés, akkor nem is lehet megoldani. A zsidóság, amely a legelkülönültebb helyet foglalja el az államban, mégis arra törekszik, hogy még a zsidó szót is kiirtsa közhasználatból, csodálatosképpen ezt annyira sikerült elérnie, hogy még nemzsidók is illetlenségnek tartják arról beszélni, hogy zsidók is léteznek. A zsidó szót még nyomtatásban is alig lehet olvasni. Mégis különös, hogy egyetlen újságon sem olvashatjuk, hogy a zsidó érdekek lapja. Ellenkezőleg, nem győzik ezek a lapok hangoztatni, hogy az ő programjuk tökéletesen azonos az ország jólétével, a többséggel, a haladással és a humanizmussal, de ugyanakkor ezek a zsidó lapok a kapitalizmusért és ezzel együtt a zsidó érdekekért harcolnak. Mit sem változtat ezen az, hogy a zsidók igyekszenek elhomályosítani a valóságot. A zsidó lapok jelentéktelen, semmitmondó dolgokról hasábos cikkeket írnak, de a magyar föld sorsáról és helyzetéről egyetlen sort sem olvashatunk bennük. Pedig ennek a struccpolitikának nem sok az értelme. A zsidóknak is be kellene látniuk, hogy az antiszemitizmus nem átmeneti jelenség. Nem mesterségesen lett átplántálva hozzánk, itt jött létre. Erjedése nem fojtható el. Agyonhallgatása nem segít. A zsidóságnak, ezért még egyszer keserűen kell fizetnie. Nem volna szabad a helyzetet kiélezni. A szociális nyugtalanság és az antiszemitizmus rohamosan növekedni fog. A pénz itt mindinkább zsidókézre kerül, már pedig a fák nem nőhetnek az égig. A tömegek kapitalizmus elleni ösztönei mind jobban erősödnek. A zsidók ma az uralkodó rendszert támogatják. Erre meg is van az okuk, hisz nekik jut az ország profitjának jelentékeny része. Cseppet sem csodálkozhatunk tehát azon, ha a zsidók a mai állapotok legbuzgóbb előharcosai. A zsidók fel akarják tartóztatni a világ folyását. Bele akarnak kapaszkodni világtörténelem kerekének küllőibe, hogy annak tovább forgását feltartóztassák, A zsidók ma már a hátramaradás képviselői lettek. Mit kell tennünk a zsidókkal, el kell talán űznünk Palesztinába? A helyzet semmit sem változna, ha nemzsidók ülnének a helyükre és ugyanazt csinálnák. S vajon nem tennék? Azok, akik ezt hiszik, ezzel csak azt bizonyítják, hogy az életet nem ismerik.

Az antiszemitizmus nem egyéb, mint ösztönös reakció a kapitalizmus erkölcstelen üzelmeire, a hazug parlamentarizmus elleni tiltakozás. Az általános felfogás a zsidókat teszi felelőssé az uralkodó visszás állapotok nagy részéért. A saját bűneinkről nem akarunk tudomást venni. Ne tegyük felelőssé a zsidókat olyan dolgokért, amelyek megszüntetése módunkban állott volna, de az ujjunkat sem mozdítottuk meg. A bajok alapja a hibás társadalmi és népgazdasági elvekben és a politikai formalizmusban van. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a zsidók mentesek a bűnöktől... Amint ezekből a gondolattöredékekből láthatjuk, Simonyi a zsidókérdést nem önmagában nézte, s megoldását is az általános gazdasági, társadalmi és politikai átalakulás keretében képzelte el.


Élete és egyénisége.

Sokoldalú érdeklődés, gazdag intellektus jellemezték őt.
Nemcsak jogi és közgazdasági kérdésekben mozgott otthonosan és biztosan, hanem a legelvontabb filozófiai kérdéseket is könnyűszerrel boncolgatja. Nemcsak politikai, gazdasági és társadalmi kérdésekben járt egyéni utakon, de az élet apró-cseprő, hétköznapi dolgaiban is szokatlan s önálló álláspontot foglalt el. Meg volt a maga saját különvéleménye a katolikus autonómia, az állam és az egyház viszonyáról, a papok és katonatisztek nősülésének kérdésében is. Különösen helytelenítette az uralkodó nevelési eszméket és rendszereket. A saját meggyőződését őszintén, keményen és nyíltan megmondotta, de tisztelte mások meggyőződését is. Beszédeiben a logikus felépítésre, összefüggésre és kapcsolatra nem sokat adott. Ezért ezek szaggatottan és rapszodikusan hatnak. Cikkeiben és írásaiban viszont kristálytisztán sorakoznak egymás mellé a gondolatok. Mint németnyelvű napilap kiadója és szerkesztője, valamint a német szellemi élet és a kultúra őszinte tisztelője, aki a németséggel való szellemi kapcsolatok kiépítését felette fontosnak tartotta, a politikában viszont a kossuthi 48-as eszmék követője. E politikai program mellett mindvégig ki is tart, mert a magyarság jólétét és boldogulását csak úgy tudta elképzelni, ha az Ausztriával fennálló közjogi kötöttségek megszűnnek. Ezeket a kérdéseket azonban nem tartotta égetően sürgőseknek. Közjogi kérdésekről alig beszélt. Simonyi bár különc természet volt, amellett szeretetreméltó és közvetlen egyéniség. Élénk részt vett Pozsony város társadalmi életében. Politikai barátaihoz, így többek között különösen Istóczyhoz a meleg barátság szálai fűzték. Mint újságíró és szerkesztő, nagy gonddal és leleményességgel készítette lapját, amely a legtekintélyesebb vidéki lapok közé tartozott, volt idő, amikor még a szomszédos Ausztriába is járatták, éppen antiszemita irányzata miatt.

A Simonyi család régi nemesi család, aki egész Árpádokig vezeti vissza családfáját. A család nemességét a bars-megyei Simony községről kapta. Iván 1836 december 15-én született. Apja a negyvenes években alispán volt. Gyermekeit gondos és körültekintő nevelésben részesítette. Iván Pesten és Pozsonyban tanult, majd Bécsben jogot hallgat. Az abszolutizmus alatt semmiféle hivatalt nem kaphatott, beállt a Radetzky huszárokhoz. Mint hadnagy szerelt le és ekkor Bécsben telepedik le. 1875-ben alapítja Jókai Mór és Horn Ede társaságában a Westungarische Grenzbotet. Horn Ede halála és Jókai Mór kiválása után a lap egészen Simonyira maradt. Egészen halála napjáig meg is tartotta a lapot és irányította azt. Cikkei három-négy naponként jelentek meg lapjában. A világháború alatt, amikor Iván utódja és fia hadbavonult, a pozsonyi polgárok egy csoportja vette át, részben zsidó érdekeltséggel. A cseh megszállás alatt a lap a Grenzbot nevet kapta és cseh zsoldban állott. Schickert, aki munkájában behatóan méltatja Simonyit, fényképéről azt írja, hogy nagy, jól formált fej körszakállal, élénk világos kék szemekkel, amelyek az arcnak teljes nyíltságot kölcsönöznek. A személyisége sajátságos volt. A jó pozsonyi polgárok elismeréssel adóztak érdemeinek, ma is van Pozsonyban egy Simonyi sor. Jól ismerték különc szokásait és csak mint a hóbortos Simonyit emlegették. Télen-nyáron naponta megfürdött a Dunában. Mindig edzettségre szoktatta magát és gyerekeit is így nevelte. Jelleme hajthatatlan az önfeláldozásig, nem ismeri a középutat, a megvesztegetést. Vagyont nem szerzett, bár lapját kizárólag saját maga virágoztatta fel. Volt idő, amikor 34 000 előfizetője volt. A zsidóság ellen folytatott harca kizárólag elvi harc volt. A zsidókkal személyileg fenntartotta a kapcsolatokat és a zsidók körében nagy tekintélynek is örvendett. 1878-ban a galántai, később a magyaróvári kerület választotta meg képviselőjének. Németül kifogástalanul és választékosan beszélt. Otthon azonban csak magyarul beszélt és gyermekeit is ilyen szellemben nevelte. Bár lapja elsősorban a német anyanyelvűeknek íródott ugyan, de Simonyi soha egy pillanatra sem szűnt meg hangoztatni, hogy a legfőbb cél Magyarország jóléte, szabadsága és függetlensége. Szerette Wagnert, Dühringet és Nietzschet, viszont gyűlölte Schopenhauert, aki szerinte elvette az emberek életkedvét és a gonoszságra és nihilizmusra nevelt.

Eszméivel és gondolataival legalább fél évszázaddal megelőzte korát. Bizonyos fokig érthető, ha saját kora és közvéleménye értetlenül és idegenkedve állott vele szemben. Csak kevés kiválasztottnak adatott meg igazán megérteni őt.


Helye és szerepe az antiszemita mozgalomban.

A 80-as évek antiszemita mozgalmaiban Simonyi Ivánnak egészen különleges szerep jutott osztályrészül. Istóczy mellett kétségkívül ő volt a mozgalom legfőbb szellemi motorja, ideológusa. Míg a pártszervezésben szerepe alárendelt volt, a szellemi törekvések kijelölésében vezető szerepet játszott. Jelentős része volt abban, hogy az antiszemita párt a politikailag iskolázottabb rétegek körében is népszerűségre tett szert. A mozgalom politikai ellenfelei pedig veszedelmes versenytársat láttak az új pártban. Elsők között lépett szorosabb együttműködésre Istóczyval. Mindenben teljes egyetértés uralkodott közöttük. Az Istóczy vezetésével megalakult antiszemita párt egyik alelnöke volt. Közösen dolgozták ki az új párt programját is. Nem kis érdeme Simonyinak, hogy a párt tagjai, akik korábban liberális elveket vallottak, lassan felszabadultak a liberális jelszavak befolyása alól.

Simonyi szorosabb kapcsolatai az antiszemita mozgalommal 1882 júliusában kezdődtek, amikor lapjában, a Westungarischer Gronzboteban megjelentek a zsidókérdést kimerítően tárgyaló, már említett cikkei. (A szegény zsidók, Múlékony jelenség-e az antiszemitizmus? Mi történik a zsidókkal a jövőben? Az igazság a zsidókérdésben.) E cikkek megjelenése alkalmából Istóczy pozsonyi hívei aranytollat ajándékoztak Simonyinak. Ez év őszén Simonyi már részt vett a drezdai nemzetközi antiszemita kongresszuson is, ahol mint magyar alelnök működött és az egyik leghatásosabb beszédet mondotta: "A zsidó nép, amely csak elenyésző csekély százalékát képezi a többi népnek, rövid idő alatt fő hitelintézeteket, a fő közlekedési intézeteket és a sajtót a legnagyobb részben magához tudta ragadni. Ezek mellett főleg szolidaritásukkal a zsidók, noha csak élősdi módra laknak a többi népek között, olyan befolyást, sőt uralmat tudtak maguknak biztosítani, amely nem egy állam törvényes kormányával vetekszik. Harminc év óta ez az uralom mind nyomasztóbban érezhető. Csak most kezdenek az emberek ennek az uralomnak tudatára ébredni. Ha valaki fel merte vetni a kérdést, vajon ez az uralom előmozdítja-e nemzeti erkölcsi eszményeinket, akkor a zsidók panaszkodtak, türelmetlenség és erőszak miatt. Modern intézményeink egyenesen a zsidóság kezébe adták az uralmat. Képzeljünk el egy nagy területet, amelyen néhány százezer ember lakik. Tegyük fel, hogy ezek az emberek valamennyien a maguk esze szerint járnak el és gazdálkodnak. S tegyük fel most azt, hogy csak kétszáz ember egyesülne s tudná csak magát jó fegyverekkel és segédeszközökkel ellátni. Bizonyos, hogy az egy akaratnak engedelmeskedő kétszáz ember uralkodhat a szétszórt százezrek felett. A zsidóság falanxot képez, amely a többi atomizált társadalommal szemben mindig harcra készen áll. Már az elnyomatás korszakában a tőke birtokába jutott, a kapitalisztikus időkben könnyű nekik tőkéjüket megszázszorozni és így hatalmukat megerősíteni. A zsidók, a nemzsidók elleni harcukat páratlan kíméletlenséggel folytatják s éppen itt a veszély ránk nézve, mert ők fajuk iránti szeretettől eltelve azt hiszik, hogy e kímélet nélküli küzdelem által egy szép, egy nemes tettet visznek véghez. Az antiszemitizmus ilyen körülmények közölt nem egyéb, mint fellázadás vagy reakció és pedig egészséges reakció a kapitalizmus és annak kinövései ellen, fellázadás az individualizmus és annak korrumpáló hatásai ellen, reakció az üres parlamentáris formalizmus ellen. A zsidókérdés csakis úgy oldható meg, ha képesek leszünk a mai állapotokat teljesen átalakítani. Meg kell győznünk a közvéleményt, hogy a zsidó uralom jelenlegi politikai és társadalmi állapotaink következménye. A zsidók a legnagyobb rafinériával azért küzdenek, hogy a jelenlegi állapotokat fenntartsák. Míly piszkos konzervativizmus ez, amelyre törekednek. A feudalizmus konzervatívjai legalább az erő uralmáért, legalább egy fenséges eszméért küzdenek. A zsidók konzervativizmusa azonban a pénzeszsák uralmáért küzd. Ők az igazság napját újságpapírral és börzepapírral akarják elhomályosítani hogy az aranyborjú egyedül és annál fényesebben ragyogjon. A tapolcai kérvény képviselőházi tárgyalásakor újabb, hosszabb beszédet mondott. Hangsúlyozta, hogy a zsidóság ellen mindenekelőtt azért küzd, mert a bizantinizmust tervszerűen és öntudatosan terjesztik. Kezükbe kerítették már a sajtónak 85 százalékát. A jámbor polgár azt hiszi, hogy van mindenféle lap, kormánypárti, függetlenségi és ezek vitájából majd megtudjuk mi a jó. Pedig ezek a lapok egytől-egyig csak a zsidók érdekéért küzdenek, bár különböző formában, az egyik inkább a zsidó pénzarisztokrácia érdekeit tartja szem előtt, a másik a régi táblabírák hangján, a harmadik a demokraták köpenyegét ölti magára, a negyedik a függetlenségi párt zászlója alatt hadakozik, de a legelső a zsidó érdek, amelynek minden más érdek alá van rendelve. De ez még nem volna baj, a zsidók úgy vélik, hogy uralmukat csak akkor tarthatják fenn, ha a nemzsidót megrontják, már pedig a zsidó szellem nálunk már mindenüvé behatolt.

Az 1883 áprilisában megtartott nemzetközi antiszemita kongresszuson Chemnitzben, Simányi Iván képviselte a magyar antiszemita mozgalmat. Az antiszemitizmus helyzetéről és kilátásairól mondott beszédében utalt arra, hogy ez a mozgalom nem egy osztály, vagy egy csoport, avagy politikai párt ügye, hanem minden osztálynak, rétegnek itt a helye, mindegyiküknek fel kell lázadniuk egy olyan társadalmi rend ellen, amelynek patrónusai a zsidók, amely társadalmi rend a legnyersebb, a legpiszkosabb materializmust részben már megvalósította s amelyben nem az erősebb lesz a győztes, hanem először is az, akinek több pénz áll rendelkezésére, másodszor a ravaszabb, az alávalóbb, sőt gyakran a gyávább.
A zsidó-keresztény házassági törvényjavaslat tárgyalása során vitába szállt azzal a felfogással, hogy a magyarság érdeke a zsidóság asszimilációja. Sokan ettől a javaslattól várják az antiszemitizmus megszűnését, holott ennek éppen ellenkezője lesz a hatása. Lehet-e ilyen javaslatokkal, tervekkel az antiszemitizmust megsemmisíteni? Mi hát az antiszemitizmus? Veti fel a kérdést. Ha az antiszemitizmus nem a emberi társadalom életét szabályozó törvények folyománya, ha az antiszemitizmus más vagy más akar lenni, mint a nemzeti géniusz védekezése, felébredése, fellázadása a zsidó idegen uralom ellen, ha más, mint az egészséges korszerű haladás, úgy ez esetben bukjék meg és bukjanak meg ennek a mozgalomnak előőrsei is, dicstelenül és gyalázattal. De ha az antiszemitizmus az emberi társadalmat szabályozó törvények következménye, a nemzeti géniusz felébredése, a haladás megnyilvánulása, akkor senki te merészeljék a kor kerékküllőibe kapaszkodni, mert különben e kerekek agyon fogják zúzni az ellenállót akár magyar kormánynak hívják az ellenállót, akár zsidóságnak. Amikor a kormány a javaslatot a főrendiház ellenállása következtében kénytelen volt a napirendről levenni, Simonyi még egyszer hozzászólt a kérdéshez. A pénzzsák uralma csak az új kor szüleménye, mondotta többek között. Az antiszemitizmust is nem a forradalmi, hanem a reformmozgalmak közé kellene sorolni. Ne feledjük sohasem, hogy melyik osztály az, amelyik a jelenlegi állapotokat fenn akarja tartani, hogy a tőke és az üzérkedés legyen az úr és a hatalom megmaradjon azoknak, akik születésüknél fogva nyert üzérkedési képességükkel a tőke birtokában maradnak. Ennek az osztálynak szabadsága, liberalizmusa nem más, mint a tőke, vagy más szóval a börze uralma. Az antiszemitizmus nem más, mint egy olyan mozgalom, amely az egyenlőség küzdelme az egyik osztály uralma ellen, a haladás küzdelme a szellemi sötétség ellen, a testvéri szeretet küzdelme a kíméletlen, erkölcstelen egyéni önzés ellen, a szabadság küzdelme az álliberalizmus ellen.

Végül idézünk még néhány gondolatot Simonyi Iván válaszfelirati javaslatából, amelyet az 1884-1887. évi országgyűlés megnyitásakor terjesztett a képviselőház elé: A fekvő birtokokkal nem szabad úgy bánni, mintha az börzepapiros volna. A földbirtokra vonatkozólag érvényben lévő rendelkezések sértik az egyenlőség elvét. Előnyt nyújtanak a mozgó tőkének, a földnek és művelőjének, urává teszik a tőkét. Hazánk legdrágább intézményei és azoknak a haladás és humanizmus szellemében való fejlődése helyett látjuk a tőkének uralmai, látnunk kell, hogy elsősorban sikert arat az üzérkedés és pedig a becsületes, úgy testi, mint szellemi munka felelt. Jelenlegi köz és magánjogunk nem sarja ezeréves alkotmányunknak. A zsidóság már az emancipáció előtt nagy mértékben a mozgó tőke birtokában volt. A nemzeti jellemét képező kitűnő üzéri képességet lehet mondani ezeréves nemzedékeken át nemcsak örökölte, de egyoldalúan és rendkívül módon fejlesztette egyéb emberi célok és tulajdonok rovására. A mozgó tőke birtokosai és ügyes üzérek uraivá lettek a nagy országos és kisebb bankoknak és hitelintézeteknek. Kezükben tartják eszerint a mai korban oly fontos pénzforgalmat és hitel ügyet. A zsidóság minden befolyását felhasználja, hogy ne alkossunk agrártörvényt, iparrendet. Mindinkább olyan állapotokhoz közeledünk, amelyekben egy csekély számú gazdagok osztályával, egy mindig nagyobb tömeg proletariátus fog szemben állni. A zsidók, akik ösztönszerűleg és öntudatosan működnek a nemzsidó társadalom feloszlatásán: tervszerűen elősegítik a szélső szociáldemokratikus és anarchikus mozgalmak azon törekvéseit, amelyek a fennálló intézmények megsemmisítésére irányulnak. Ugyanaz az osztály viszont a munkásokat igyekszik más osztályok ellen uszítani. Végső veszély idején a zsidóknak sokkal inkább módjukban van vagyonukat és a személyüket menteni, mint az állam egyéb polgárainak. Oly messzeterjedők és sokfélék a rendesen titkon működő zsidóság utai és eszközei, oly hatalmas a zsidó befolyás, hogy magasabb tudományos intézeteinkből, irodalmunkból kiszoríttatik minden, ami nem fér össze Izrael moráljával, Izrael hatalmával. Ha a nemzet azon végzetes befolyás ellen, amelyet a zsidók gyakorolnak, reagál, ez csakis annak a jele, hogy a nép még nem korcsosodott el, még nem vesztette el nemzeti jellegét.


Közírói munkássága.
Közel három évtizeden át irányította lapját a W. Grenzbotet. A legkülönbözőbb tárgyú cikkek százait írta ez alatt az idő alatt. Minden cikkében akár valamely időszerű kérdéshez nyúl, akár valamilyen elvi kérdést boncolgatott, mindig voltak eredeti gondolatai. Tárgyát, amellyel foglalkozott, alaposan, részletesen, minden oldalról megvilágítja. Egy-egy kérdésnek egész cikksorozatot szentel, sokszor a szakembereket is messze fölülmúló hozzáértéssel ír egyik-másik kérdésről. Cikkeinek sokszor számottevő visszhangja támad, megállapításai körül élénk vita fejlődik ki. Beszédeinek, cikkeinek egy része külön füzetekben is megjelent. Ezek közül néhánynak jellemző gondolatait ismertetjük a következőkben, hogy így szelleméről, eszmevilágáról minél teljesebb képet alkothassunk.

Mentsük meg a magyar földbirtokot! címmel adta ki egyik 1881-ben elmondott parlamenti beszédét. A nemzet magját a politikai jogokkal sokáig nem rendelkező földművelő osztály képezte. Felszabadítása után nem törődtünk vele, nem gondoltunk arra. mi lesz ezután vele. Uralomra került a mozgó tőke. Nem azok érvényesültek, akik derekabbak, becsületesebbek, erényesebbek, hanem, akiknek több pénzük volt. Ezek többnyire olyanok, akik előtt becsület, adott szó, könyörület nem létezik. Legnagyobb értékünk a fekvő birtok. A földművelők azok, akik a hazájukért vért és pénzt áldoznak, akik legjobban szeretik hazájukat. Magyarország áldozata lesz a frázisok uralmának és a divat utánzásnak. Középbirtokos osztályunk máris megszűnt létezni, ezen az úton van a polgárság is, de terjed a szegénység a földművelő osztály körében is. 1868-72 között évente 1000 birtok 10 millió korona értékben, 1878-79 között 12.000 birtok 50 millió korona értékben került árverésre. A kivándorlás mindinkább terjed, nemcsak szegények, a vagyonosabbak is menekülnek. Ezrekre megy azoknak a tisztviselőknek a száma, akik 10-14 évi iskolázás után annyit kapnak, hogy egy írni-olvasni tudó üzletember azt egy perc alatt megszerzi.

A föld mindennél fontosabb. Fontosabb, mint egy darab papír, vagy egy váltó, amelyet a börzére visznek és ott eladnak. A föld szolgáltatja a kenyeret, a pénzt és a vért áldozókat. Ma a föld már a tőke rabszolgaságába jutott. A tőke és az uzsora pusztítja a nemzetet, a mai helyzet rosszabb, mint a régi rabszolgaság. A birtokot a család részére meg kell óvni. Meg kell szorítani a váltóképességet. birtokot becsáron alul nem szabad eladni és törvényt kell hozni az uzsora ellen. Legfőképpen pedig meg kell törni a jelszavak uralmát.

A zsidókérdés és nemzetünk jövője címen adott ki egy érdekes tanulmányt 1884-ben. Itt is a földműves és birtokos osztály válságos helyzetéből indul ki. A közép és kisbirtokos rövidesen a tőke adózójává és a tőke pénzes robotosává válik. Van csőd, váltó, kereskedelmi törvény, de nincs agrártörvényünk. Amíg a nemzeti élet Magyarországon el volt fojtva, az alatt a zsidóság messze terjedő befolyásra tett szert a nemzeti élet minden területén. A kiegyezés után a kormányok minden terv és előrelátás nélkül láttak munkához, az ország anyagi erejét kimerítették, erkölcsi erejét gyengítették, bekövetkezett az ország hanyatlása, minden kötelék meglazulása. Mindig haladásról beszélnek, de ez nem egyéb mint az, hogy a mozgó tőke privilégiumokat élvez. A jobbágyot felszabadították a földesúr hatalma alól, hogy most a zsidó rabszolgája legyen. A bajon csak úgy lehet segíteni, ha egészen új alapokra építünk. Ma csak korteskedés, reklám és pénz a választás s ez mind a zsidóknak kedvez. Az angol és a belga alkotmányt gépiesen lemásoltuk. Törvényeink is idegenek a magyarságtól, ez érthető is, mert törvénytervezőink többnyire kikeresztelkedett zsidók. Nálunk sokan már azt hiszik, hogy a korral és a haladással együtt jár a zsidó, sőt a zsidók a haladás terjesztői. Ezen az alapon meggondolatlanul megadtuk nekik a teljes honpolgári jogot. Ma már tudjuk, hogy a zsidó egészen idegen tőlünk, más az észjárása és más az erkölcsié. Az egyszerű nép nem házasodik zsidóval. Egyszóval, idegen és veszélyes a zsidó hazánkra. Lejáratja a tekintélyeket, felborítja a rendet, a társadalmat elsorvasztja, úrrá teszi a spekulációt és a pénzt. Ha valami határtalan a világon, úgy a zsidók szemtelensége az. A hiúság, gyávaság, a kicsinyes irigység, elkeseredés, a rossz szenvedély az, amire a zsidóság épít. Amit a zsidóság dicsér, aminek figyelmet szentel, az bizonyára rossz. A harc velük szemben nem lesz könnyű, önfeláldozást, bátorságot és összetartást igényel. Főtaktikájuk megfélemlíteni, csak nyíltan ne vallják elveiket az antiszemiták. Az bizonyos, ha nem lesz annyi bátorságunk, hogy a hitvány zsidó taktikával szembeszálljunk, a nemzet nem kerüli el a dicstelen halált.
Nagyjában hasonló a gondolatmenete annak a tanulmánynak, amely Der Judentum und die parlamentarische Komödie címen jelent meg 1883-ban. A hatalom modern eszköze egytől-egyig a zsidóság kezében van. Ha a kulisszák mögé nézünk, látjuk, hogy a zsidóság hatalma sokkal nagyobb, mint a törvényhozó testületé. Az antiszemitizmus szembehelyezkedik a zsidó uralommal, tehát reakció a feltörő kapitalizmus, a társadalmi gazdasági individualizmus ellen, a politikai formalizmus és a korrupció ellen. A zsidókérdés nem vallási, hanem faji, szociális és politikai kérdés, sőt hatalmi kérdés. Egyszerűen az elzsidósodás elleni harcról van szó.

Végül még a Nemzeti tragikomédia című, 1880-ban megjelent tanulmány vezető gondolatait idézzük: A frázis, a sablon és az üres doktrína uralkodik. A jövő mozgalmai és harcai ama válság körül mozognak, amelyet a liberalizmus tévedései idéztek elő. A szabadság mámora után jönnek a diktátorok. A szabadság ugyanis megbecsülhetetlen javakkal ajándékozta meg az emberiséget, de szomorú tévedésekkel is. A liberalizmus egyik fő tévedése a többségi elv és mindaz, ami ezzel összefügg. A tőke emberei között egyedül a haszon az irányadó, nincs testületi szellem. Eszmék körül kell csoportosulni és ezért az eszméért minden áldozatot meg kell hozni. A liberalizmus leggyengébb oldala a sok frázis, az individualizmus az álhumanizmus, a politikai hipokrízis. Nem Tisza és nem is a közös ügy a fő baj. Végzetes baj az, ha egy nemzet bensőleg beteg. Betegségének szimptómáit érzi, de nem meri bevallani. Melyek a nemzet test kórjelzői: a középosztály pusztulása, legfőbb alkotmányos intézményeink üres formák, közgazdasági süllyedésünk, végül, hogy ezeket a bajokat csüggedéssel és fatalizmussal szemléljük. Kik gazdagodtak Magyarországon az utolsó 20-30 év alatt? Először is egy csomó uzsorás, mindenféle spekuláns, üzér, egy pár fezőr és akik nyilvános állásokat vagyonszerzésre tudtak felhasználni, egy pár prókátor, aki tudja, hogy kell a népet kiszipolyozni, egy pár külföldről bejött tőkepénzes, aki olcsó áron terjedelmes földbirtokot vett, annak kincseit vállalata érdekében kiaknázta. Kóros jelenségek ellenére a magyar faj maga még érintetlen, bár ereiben sok a pátosz, de meg vannak az államalkotó erők is bennünk. A mai parlamentáris rendszert is fel kell számolni. Az emberiség különben sem tűri már sokáig. Ami az emberiségnek imponál, az az elszánt erő, bátorság és hatalom. A parlamentáris komédia a hazugság, a gyengeség, gyávaság szimptómáit hordja magán, azonkívül unalmas és drága. A népek bizonyára sokkal inkább hajlandók lennének a nyílt és becsületes abszolutizmust eltűrni, mint ezt az alkotmányos komédiát. Nagyobbszabású államférfiú nem fogja nevét az ilyen rendszerhez fűzni, amelyet az utókor is a legélesebben el fog ítélni; legyen az szocialista, konzervatív vagy reakciós irányzat.

Ezek a gondolattöredékek is sejtetni engedik, hogy Simonyi Iván egy kivételes képességű, nagy politikai éleslátással megáldott férfiú volt, aki kora ismert politikai nagyságainak messze fölébe emelkedett, aki bátran és a belső meggyőződés hevétől fűtve hirdette a maga politikai, társadalmi és gazdasági nézeteit. Eszmei néha nem minden részletükben határozottan körvonalozottak, de mögülük mindenesetre a modern fajvédő, népi és szociális Magyarország megsejtését érezzük ki. Simonyi antiszemitizmusa nem volt öncél, külön program, törekvés, hanem szervesen beleilleszkedik abba a politikai, gazdasági és társadalmi gondolatrendszerbe, amely nem egy politikai párt programja volt, hanem a liberális politika nyomán jelentkező csőd, bomlás és szétesés miatt érzett egészséges visszahatás. Simonyi cikkeit és beszédeit nem olvashatjuk anélkül, hogy ámulatot és megdöbbenést ne érezzünk. A lényeg felismerésében, az összefüggések meglátásában, a következménynek megsejtésében, a végső fejlemények előrelátásában egyformán ritka tehetségű egyéniség. Mennyire eltörpülnek mellette, kicsinnyé zsugorodnak az akkori ünnepelt és elismert politikai nagyságok. Simonyi neve ugyan nem került bele a hivatalos történetírás évkönyveibe, de eszméi és tanításai mégis kivételes helyet biztosítanak neki, az új Magyarországért folytatott küzdelmek történetében.

IRODALOM:
Simonyi Iván cikkei és beszédei:
Mentsük meg a magyar földbirtokost!
Nemzeti tragikomédia.
Die Wahrheit über die Judenfrage.
A magyar alkotmánytan tévedései.
A zsidókérdés és nemzetünk jövője
Das Judentum und die parlementarische Komödie.


Vadnay Andor

A tapolcai kérvény.

1882 július 30-án, Tapolcán, nagy volt az izgalom. Híre terjedt, hogy a kerület zsidóellenes érzelmű vezető személyiségei a következő nap zártkörű, de nagyszabású értekezletet tartanak, amelyet a hatóságnak is bejelentettek és a névre szóló meghívókat is már napokkal előbb szétküldték. A zsidók 40-50-es csoportokba verődve, aggódó fejcsóválással olvastak egy-egy véletlenül kezükbe került meghívót és mohón tanulmányozták az általuk jól ismert előkelő állású, aláírók névsorát. A meghívó szöveg a következő volt: Alulírottak azzal a ragaszkodással fordulunk Önhöz, melyet a magyar a magyar irányában mindig érezni szokott, valahányszor nemzeti közérdekeinknek megóvásáról volt szó. Mi a magyar fajra nézve nagy veszélyt látunk abban, hogy hazánkban a zsidók teljes jogú honpolgárokká tétettek, mielőtt a magyar nemzet Kebelébe beolvadtak, mielőtt hazafiakká lettek volna. Célunk: kérni a magyar országgyűlést, hogy a zsidók feltétlen emancipációját kimondó 1867: XVII. t.c.-el részben változtassa meg. Tisztelettel felhívjuk Önt, hogy az ez irányban teendőink módozatainak megbeszélése céljából, folyó évi július hó 31. napján, d. e. 10 órakor, Tapolcán, a nagyvendéglő éttermében tartandó zártkörű magánértekezleten megjelenni szíveskedjék. A meghívó aláírói között olvashattuk Vadnay Andor, fiatal zánkai földbirtokos nevét is, aki az egész akció tulajdonképpeni kezdeményezője volt. Vadnay antiszemita érzelmeiről volt ismeretes a környéken, már régebben is. De tevékenyen és nyilvánosan csak 1882-ben kapcsolódott be az antiszemita mozgalmakba. Ebben az időben már sok vita folyt a sajtóban, az országgyűlésen a zsidókérdésről. A törvényhatóságok sorra tiltakoztak a zsidó bevándorlás miatt a kormánynál és a képviselőháznál. Istóczy nevét már szárnyra kapta a hírnév. Országszerte gyűlések, tüntetések voltak, szervezkedtek a védegyletek és körök, a vidéki újságok bátran hitet tettek az antiszemita gondolat mellett. A zalai alsópapság, a középbirtokos osztály, általában a megyei intelligencia már korábban is érdeklődést tanúsított az antiszemitizmus ügye iránt. A nép körében tapasztalható lelkesedés az ügy iránt, végül is arra bírta a mozgalom irányítóit és kezdeményezőit, hogy komoly elhatározó lépéseket tegyenek. Az előzetes tanácskozásokon, Vadnay indítványára, úgy határoztak, hogy a képviselőháznak számos aláírással ellátott kérvényt küldenek és ebben a zsidó egyenjogúsítás eltörlését vagy legalább is lényeges módosítását kérik. Az egész akció részleteinek megbeszélése céljából hívták azután össze Tapolcára mindazokat, akikről feltételezték, hogy helyeslik és támogatják az egész mozgalmat.

Amilyen nagy volt a zsidók aggodalma, éppolyan nagy volt a nép öröme. Vadnay Andor, látva a feszült hangulatot, arra kérte a város tekintélyesebb polgárait, hogy igyekezzenek rábírni a népet, a nagyobb tüntetésektől és rendzavarásoktól való tartózkodásra. Délután a szolgabíró megkapta a távirati utasítást, amely úgy szólt, hogy az értekezlet megtartását akadályozza meg. 31-én délelőtt azonban az étterem nagyterme szorongásig megtelt vagy kétszáz jelenlévővel. A szolgabíró kénytelen volt egy zártkörű összejövetel megtartásához hozzájárulni. Elsőnek Vadnay Andor szólalt fel és hosszabb beszédben ismertette az értekezlet célját, összejöttünk, hogy elhatározzuk védelmünkre hívni fel a magyar országgyűlést szemben a hazánkban túlsúlyra törő és a maga elkülönítettségében aránytalanul növekedő zsidó néposztállyal. Utalt a lengyel nép példájára, amelyet már mindenéből kifosztottak és teljesen tönkretettek a zsidók. Modern színvonalon álló államférfiaink a zsidókérdéssel szemben azt szokták hajtogatni, hogy a szabadság magasztos eszméjét nem lehet azzal megsérteni, hogy egy néposztálynak kevesebb jogot adnak, mint a többinek. De miért sérti a szabadság elvét az, ha a nemzet bizonyos feltételekhez köti mindenkinek a felvételét a nemzet fiai közé. Az általános szabadság elve nem kívánhatja azt tőlünk, hogy megtűrjünk magunk között egy olyan néposztályt, amelyik államot képez az államban. Azt ugyanis senki sem állíthatja komolyan, hogy a zsidókat az emancipációval magyarokká tettük és a zsidók faji érdekeiket a magyar nemzeti érdekeknek aló rendelik. Ki hiheti ezt el, amikor azt látjuk, hogy Oroszországból kihányt népsöpredéket mindenáron hozzánk szeretnék betelepíteni. Köztudomású tény, amely előtt szemet hunyni nem lehet, hogy a magyarországi zsidók száma 1848 óta 290.000-ről 625.000-re emelkedett. Szaporodásuk mértékéhez szívós összetartásuk és társadalmi elkülönítettségük mellett csak az állampolgári jogegyenlőség kell, hogy járuljon és az utánunk jövő magyar nemzedék orosz invázió és vesztett háború nélkül is eljutott a kérdéshez, élhet-e, uralkodhat-e magyar e földön, melyet őseink vére szerzett. Szabad-e hát kitérnünk a zsidókérdés elől. Még most lehet talán segíteni a bajon. De sietnünk kell. Sietve törvényes megoldást kell keresnünk.

Jakab Károly zalacsicsói esperes felszólalása után, végül az összejövetel egyhangúan elfogadta és a jelenlévők valamennyien aláírták a képviselőházhoz intézett alábbi kérvényt :
Mondja ki határozatilag a t. Képviselőház, hogy:
1. Miután egy államban ésszerűen csak egy társadalom képzelhető, a zsidó népfaj pedig hazánkban éppen társadalmilag egészen elkülönült elemet képez, minthogy továbbá arra, hogy a zsidó népfaj társadalmunk keretein belül helyet foglalhasson vagy ahhoz csak közeledjék is, mindaddig kilátásunk sem lehet, valameddig hitágazataiban a keresztények előtt gyűlöletes és őket megalázó tisztátalansági tant fenntartja, ezeknél fogva az 1867. XVII. -tc-ket, mely a zsidó néposztálynak hazánkban teljes és feltétlen állampolgári jogokat engedett, mint elhibázottat visszavonni szükségesnek tartja.
2. Minthogy öntudatos léttel bíró állam nem tűrheti el azt, hogy polgárai közt a közös jogrend alapját képező jogérzületnek egysége többféle és egymástól eltérő morálnak a tanítása által zavartassák meg. A zsidó néposztály kezén a felekezetileg elkülönült oktatás és nevelés joga addig nem hagyható, mígnem a törvényhozás az eltörlendő 1867. XVII. tc.-ket egy új, a keresztény erkölcsiség és magyar nemzet érdekeinek megfelelővel helyettesítheti.
3. Miután hazánk nyomasztó gazdasági viszonyai mellett a nemzetünk alapját képező földbirtokos osztály szemmel láthatólag fogyásnak indult és helyét mind nagyobb mérvben a zsidó népfaj kezdi elfoglalni, melytől mint társadalmi és erkölcseiben különálló népfajtól hazafiságot még csak várnunk sem lehet, e ténnyel szemben a nemzeti önfenntartás kötelessége parancsolja, hogy a zsidó faj Magyarországon az ingatlan vagyon szerezhetése és bírhatásától eltiltasson.
A tapolcai kérvény valójában sokkal több volt, mint egyszerű alkotmányjogi ténykedése a választók egy kis csoportjának. Ez a kérvény új fejezetet nyitott tulajdonképpen a magyar antiszemitizmus történetében. Benne nyert először világos és határozott megfogalmazást a magyar antiszemiták végső célja. Ez a cél, mint láttuk, nem volt több és nem volt kevesebb, mint a zsidók egyenjogúsításáról szóló 1867. XVII. t.c. eltörlése. Másrészt a tapolcaiak kérvénye adott alkalmat arra, hogy a képviselőház valamennyi antiszemita tagja egységesen felvonuljon és harcba szálljon a kormány, a szabadelvű és a függetlenségi párt ellen. Csak egy fél évvel később, 1883 januárjában került sor ugyan a kérvény tárgyalására, de a maroknyi antiszemita csoport már teljesen felkészült és általános rohamot intézett az uralkodó politikai rendszer ellen. A vita négy napig tartott. Ez alkalommal indult meg tulajdonképpen az az esztendőkön át tartó harc, amely az antiszemita csoport és a liberális elvekhez ragaszkodó többi pártok között évekig folyt még. Antiszemita oldalról Istóczy Győző vezette be a vitát hosszabb beszéddel, amelyben ellenállhatatlan érveléssel bizonyította, hogy az egyenjogúsítás eltörlése életbevágó érdeke a magyarságnak. Nyomában egymásután vonultak fel Ónody Géza, Simonyi Iván, Széli György, Szalay és Verhovay Gyula. Beszédeiket megdöbbenéssel hallgatta végig az egész képviselőház. Egytől-egyig kíméletlenül fejére olvasták a kormánynak és a törvényhozásnak, hogy üres jelszavakért és semmitmondó frázisokért elzárkóznak a legfőbb nemzeti érdekek megfontolása elől és romlásba taszítják a magyarságot. A kormánypárt és a függetlenségi párt részéről elhangzott üres frázisok ezúttal már hatástalanoknak bizonyultak. Pedig sorra felvonultak az egyenjogúsítás védelmére Mocsáry, Irányi, Jókai, Herman, Ugrón, Berzeviczy és maga Tisza Kálmán is. Jellemző a hangulatra, hogy még azok sem tagadhatták a zsidókérdés fennállását, akik az emancipáció fenntartását kívánták. Bár a többség elutasította a tapolcaiak kérvényét, a közfigyelem most már egészen a zsidóság felé irányult.

Végül volt még egy harmadik eredménye is a tapolcaiak mozgalmának. Vadnay Andor ettől kezdve teljes erővel bekapcsolódott az antiszemita mozgalomba. Fiatalos lelkesedéssel akkor még csak 24 éves volt , kitartással vette ki részét minden feladatból. Feljött Pestre. Részt vett a vidéki antiszemita gyűléseken, hamarosan a legismertebb szónokok egyike lett.


Istóczy védője.
Vadnay neve akkor lett országosan ismertté, amikor az Istóczy ellen indított sajtóperben vállalta a védő szerepét. Még 1882-ben egy cikk jelent meg a 12 röpiratban "Az elzsidósodott Magyarország" címen. E cikk miatt az ügyészség hitfelekezet elleni izgatás címén eljárást indított. Miután a cikk íróját Istóczy, mint szerkesztő nem akarta megnevezni, saját magának kellett vállalni a szerzőséget. Az ügyészség megkeresésére a képviselőház Istóczyt ki is adta. Tisza Kálmánék azt remélték, hogy az esküdtszék legalább rövid szabadságvesztésre ítéli Istóczyt, akitől ily módon legalább rövid időre megszabadulhatnak. A sajtóper tárgyalását természetesen nagy érdeklődés előzte meg. 1883 június 30-án, a bírói tárgyalás napján, nagy tömeg jelent meg a törvényszék épületében. Az esküdtszék megalakulása után az ügyész egész terjedelmében felolvasta a vád tárgyává tett cikket, majd hosszabb beszédben kért súlyos büntetést. A fiatal Vadnay közel kétórás védőbeszédben válaszolt. Előbb az antiszemitizmus jogosultságát és szükségességét bizonyította Magyarországon. Majd pontról-pontra haladva, a vádirat tarthatatlanságát mutatta ki. Végül az ügyészi vádbeszédet szedte ízekre és cáfolta sorra állításait.

A vádlevélnek tulajdonképpen konkrét tárgya nincs állapította meg mindjárt beszéde elején Vadnay. A vádlevél ugyanis a Btk. 172. §-ának arra a részére van alapítva, amely valamely hitfelekezet elleni gyűlöletre való izgatásra vonatkozik. Ám, aki elolvassa a cikket, nem talál abban egyetlen szót sem, amely a zsidók vallásával foglalkozik. A cikkben a zsidókérdés, mint politikai, társadalmi és közgazdasági kérdés van fejtegetve. A cikk miatt bátran imádhatják a zsidók Jehovájukat, gyakorolhatják rituális szokásaikat, ez a cikk a teljes vallási türelmesség alapján íródott. Tény azonban az, hogy a zsidók néhány évtized óta mindenkit, aki társadalmi, politikai és közgazdasági téren véghez vitt üzelmeiket csak érinteni is meri, rögtön vallási türelmetlenséggel vádolják. Annyira, hogy ma már a nemzsidó társadalom is elhiszi, hogy a zsidóság feletti jogosult kritika vallásüldözés. A cikk a zsidóságot nem mint vallásfelekezetet, hanem mint egy külön népfajt tekinti, amely nem képez ugyan külön államot, de veszedelmesebb, mert államot képez az államban, amely népfajnak nincsenek ugyan geográfiai határai, de azért nemzetközi, politikai, társadalmi, gazdasági hatalmat képez.

A cikk a zsidóságnak, mint egy külön népfajnak, mint egy a mai korban már anakronizmust képező zárt kasztnak, egy külön emberfajnak kinövéseit veszi bírálat alá, amely kinövések káros, sőt vészes hatásait úgy a közgazdasági, mint a társadalmi és politikai téren is, mi, nemzsidók napról-napra legsúlyosabban érezzük.

Ha behatóan megvizsgáljuk az 1867 óta eltelt időszakot, lehetetlen rá nem jönnünk, hogy nem merült fel ennek folyamán sem valamely, a nagyközönséget megragadó nagy eszme, sem pedig egyetlen szabadságideál, amelyet a zsidóság eredeti jellegéből és rendeltetéséből kiforgatva, saját céljaira fel ne használt volna.

De bárhová tekintsünk, mindenütt, még újabb keletű törvényeinkben is, ott találjuk a mindent megrontó zsidóbefolyásnak kétségtelen jelét. Nem húzódik a büntető törvényünkön is vörös fonalként keresztül olyan bűntényeknek enyhe mérlegelése, amely bűntények a zsidó népjellemnek speciális kifolyásai. Nincsen, hogy erre nézve csak egy példával éljek, a szokásos és elképzelhető bűntények közölt talán egy sem, ami veszélyesebb a közerkölcsiségre, rombolóbb hatású lenne a csalás bűntetténél. Szeretnék elfogadható indokot hallani arra, hogy ha hivatalból üldözendő az a szegény ember, aki talán éhségtől hajtva, egy bárányt, egy malacot ellopott, miért nem üldözendő hivatalból az a faktorkodó vagy kiskereskedő zsidó is, ki az együgyű és hiszékeny földművest ravasz fondorlattal megcsalja.

Akik azzal a nagy problémával foglalkoznak, amelynek neve zsidókérdés, tisztába is akarnak jönni aziránt, hogy voltaképpen mi legyen ezen általánosan égetőnek elismert kérdés végleges megoldásának módozata?
E tekintetben négyféle felfogás uralkodik, melyek közül az egyik a filoszemiták felfogása, e szerint a zsidóság reformálandó s a polgári házasság útján a keresztény népbe beolvasztandó.

Az antiszemiták a zsidókérdés megoldására nézve, három táborra oszlanak, az egyik abban látja a végmegoldást, ha a zsidók tömegesen kikeresztelkednek, a másik abban, ha az emancipáció visszavonatik, a harmadik abban, hogy a zsidók az országból kiűzetnek. Én nem akarom itt fejtegetni, hogy a három út közül melyik vezetne legbiztosabban célhoz, majd az idő és annak fejleményei döntenek a fölött, hogy a három közül, melyik felfogás az igazi. Az elmúlt századok alatt egyedül hatékony eszköznek a jogmegszorítás és a kiutasítás bizonyult s ezen eszközöket nemzetünk életérdekeinek megóvására dicső királyaink kormányai nyolc és fél századon alkalmazták is. Mindkét megoldási mód tehát a múltban a magyar közjog kiegészítő részét képezte s így nem lehetetlen, hogy tán nem valami távoli időben újra képezni.

Hogyan érthető az meg, hogy ma, amidőn névleg ebben országban a magyar nemzet, a magyar parlament a szuverén, a politikai üldözés céltáblái azok, akik a magyar nemzet létérdekeit az elhatalmasodott zsidóság ellen védelmezni merik? Önöktől függ, mélyen tisztelt esküdt urak hangoztatta hatalmas védőbeszéde befejező részében Vadnay Andor dönteni ma a felett, hogy Magyarországon ma már tényleg a zsidó nép a szuverén, vagy mi vagyunk azok? E sajtóper az első politikai per a magyar állam ezeréves fennállása óta, mely a koronként elhatalmasodott zsidóság túlkapásait ostorozó magyar ember ellen valaha indíttatott.

Az ügyész válaszára felelve, Vadnay azokkal szemben, akik a zsidókérdésben Deákra és Eötvös hivatkoznak, Széchenyit idézte: az ő fajunkért aggódó nagy lelke a zsidó emancipáció eszméjével kibékülni sohasem tudott és ha ő Döblingben korábban el nem vérzik értünk, mintsem a 67-es kiegyezés létre jön, a zsidóság hatalmi állása nálunk tán egészen más, sokkal csekélyebb volna a mainál. Széchenyi a hebehurgya emancipációt nemcsak elítélte, de minden alkalommal is gúnyolta és kiterjedt uradalmában soha zsidó regálbérlőt meg nem tűrt. Már 1839-ben is csak annyit mondott az akkori árvízkönyvben az emancipációról jeremiási hangon lamentáló lágyszívű Eötvösnek, hogy hát minket, ha mi emancipáljuk a zsidókat, ki emancipál majd a zsidóság alól.

Vadnay védőbeszéde jogászi érvelés és szónoki tudás szempontjából egyformán figyelemre méltó teljesítmény volt. Nem feledkezett meg a jogi megalapozottságról, gondja volt rá, hogy bizonyítsa, mi szerint a vád pusztán és kizárólag jogi szempontból is tarthatatlan. De tisztában volt azzal is, hogy esküdtekkel és nem jogászokkal áll szemben. A jogi érvelésnél tehát fontosabb, hogy leplezetlenül és nyíltan feltárja a zsidóság egyenjogúsítása által előállott helyzetet. Ezt a feladatot Vadnay becsületesen, a benső meggyőződés hevével, meg is oldotta. Jogi szempontból inkább csak arra törekedett, hogy bizonyítsa: a zsidóság törvényes visszaszorítása és befolyásának korlátoztatása egyáltalában nem ismeretlen a magyar közjogban. Már Árpádházi királyaink is hoztak ilyen törvényeket. A zsidóság szerepének taglalásánál az volt a főcélja, hogy a zsidóság idegen szellemiségét, elkülönülő törekvéseit, más erkölcsi világnézetét és az ezekből következő társadalombomlasztó szerepét hűen megvilágítsa. Ez a törekvése is teljes mértékben sikerrel járt. Akik Vadnay védőbeszédét végighallgatták, megérezték és megértették a zsidóság örök egy lényegét és ha eddig talán nem is értettek mindenben egyet az antiszemita törekvésekkel, ráébredtek ennek jogosultságára és szükségességére. Ilyen előkészítés után természetesen már nem kellett Vadnaynak sok szót vesztegetnie annak bizonyítására, hogy Istóczy ebben a perben, mint a létérdekeiben fenyegetett magyarság önzetlen, igaz és bátor védelmezője, nem hajszát és elítélést, hanem megbecsülést és tiszteletet érdemel.

A védőbeszéd után nem lehetett kétséges, hogy az ítélet miképp fog hangzani. Istóczy csak röviden adta elő védekezését. Az esküdtek pedig rövid tanácskozás után meghozták felmentő ítéletüket. A hallgatóság nagy lelkesedéssel vette tudomásul Istóczy felmentését. De az egész ország örvendett az esküdtek bátor és határozott állásfoglalásának. Az ország minden részéből tömegesen jöttek az üdvözlő iratok és sürgönyök. Egy már-már elviselhetetlen nyomás alól szabadult föl a magyar társadalom. Bizakodás és reménység vett erőt a lelkeken. Az érdekes esemény híre eljutott külföldre is. A német, osztrák és francia lapokban részletes tudósítások jelentek meg a tárgyalásról. A hazai zsidó sajtó vagy hallgatott Istóczy felmentéséről, vagy nagy méltatlankodással írt róla. Egyik-másik buzgó zsidó lap az esküdtszékek megrendszabályozását vagy éppen az egész intézmény megszüntetését kérte. Istóczy perc, amint erre különben Vadnay rá is mutatott, az első hitfelekezet elleni izgatási sajtópör volt Magyarországon. Ezt a pert a következő fél évszázadban a hasonló perek százai és ezrei követték. A sors különös játékát kell látnunk abban, hogy a liberalizmus virágzása idején az első izgatási per felmentéssel végződött.


Antiszemita képviselő.
Istóczy sajtópere nyomán Vadnayból országos hírű férfi lett. Kecskemét város lakossága még ebben az évben az egyik megüresedett kerület képviselőjévé jelölte. A Duna-Tisza közti antiszemita mozgalmaknak Cegléd mellett Kecskemét volt egyik legerősebb központja. Itt alakultak a legnagyobb antiszemita szervezetek. Itt rendezték a leglelkesebb gyűléseket és tüntetéseket. Itt fogadták a legnagyobb ünnepléssel az antiszemita vezetőket. Vadnay szívesen vállalta a jelöltséget. A heves választási harc első menete után Vadnay pótválasztásba kerül a kormánypárt jelöltjével. A második menetben már jelentékeny szótöbbséggel győzött. Az 1884. és 1887. évi választásokon szülőföldje, a tapolcai választókerület küldte be antiszemita programmal a parlamentbe. A képviselőháznak nemcsak legfiatalabb, hanem egyik legszorgalmasabb tagja lett. Az antiszemita párt parlamenti akcióiban mindig fontos szerep jutott neki. Hamarosan kitűnt, hogy nemcsak a tömeggyűléseken jó szónok, hanem nagyszerűen megállja helyét a képviselőház szónoki emelvényén is. A zsidó-keresztény házassági törvényjavaslat vitájában hangoztatta, hogy a zsidókérdés hazánkban rohamosan közeledik ahhoz a stádiumhoz, amikor annak meg vagy meg nem oldásától függ két fajnak a nyugalma vagy egymással való nyílt ellenségeskedés. Aki látja hazánkban a zsidóságnak minden hatalmi téren egyre határozottabb állásfoglalását, szemben a pusztulásnak indult magyar faj vergődésével és figyelemmel kíséri, hogy ugyanaz a magyar birtokos osztály, amely egy emberöltő előtt egész anyagi és szellemi súlyát latba veti, hogy Magyarország minden lakosát jogban, teherben egyenlővé tegye, ha most általános hanyatlásának véget akar vetni, s az uzsora fosztogatásai ellen a törvény védelmét kéri. annak nem lehet kétsége többé az iránt, hogy a zsidóságot meg kell rendszabályozni. A zsidókérdés elodázásáért a felelősséget a kormányra és a filoszemita ellenzékre hárítjuk, figyelmeztetve őket egyidejűleg, hogy keserűen fogják megbánni egykor, ha kicsinylenek vagy éppen becsmérelnek egy mozgalmat, melynek táplálékot az érzelmek legnemesebbike és az emberi szenvedélyek egyedüli jogosultja, a fajszeretet érzelme és szenvedélye ad. A főrendiház reformjáról szóló vitában Vadnay élesen kikelt az ellen a szándék ellen, hogy a törvényhozásban a zsidóság felekezeti képviselői is bekerüljenek. Mit akar a kormány a rabbik felvételével elérni? veti fel a kérdést. Azt, hogy az antiszemitizmus terjedjen vagy megszűnjön? Ha az előbbit akarja, úgy fáradsága felesleges, mert ezt elvégezzük mi ha pedig azt akarja, hogy megszűnjek, akkor kár még a hajszálgyökerek számát, mellyel az idegen faj házunkhoz van kötve, eggyel szaporítani, miután a szaporítás népünket csak megerősítheti azon meggyőződésében, hogy le kell számolnunk a zsidósággal előbb-utóbb, mert együtt meg nem maradhatunk. Ha másképp nem megy, a kérdést a zsidók kiűzésével kell megoldanunk.

Az 1887. évi költségvetés vitája során is Vadnay mondotta az antiszemita képviselők közül a legbátrabb és a leghatásosabb beszédet. Hogy a zsidóság létszáma, gazdasági hatalma és politikai befolyása napról-napra és mily óriási arányokban növekszik, arra reámutatnom csaknem felesleges. Mindenki aggódva látja, érzi ma már, hogy a feltétlen politikai emancipáció kimondása végzetes politikai hiba volt. Mindenki tapasztalhatta már, hogy a nép kezdi unni az ország függetlenségének hangoztatását azoktól, akik tétlenül nézik, sőt leplezni akarják, hogy a földbirtokos, az iparos pusztul a zsidóság alatt és a munkás kivándorol. A nép szeme már kezd felnyílni, a nép érzi, hogy a zsidósággal üzleti élelmesség, anyagi gyarapodás dolgában nem bírja ki a versenyt, érzi az égre kiáltó igazságtalanságot, amely abban rejlik, hogy egy dologtalan faj elől minden erőlködése, szorgalma dacára meg kell hátrálnia, mert a kormány és a parlament részéről védelemre nem talál. Mi alkotmányos úton keresünk olyan megoldást, amely nemzetünk fennmaradását a maga önállóságában, eredetiségében lehetővé teszi. Ha nem jog sikerülni, akkor a válság kitörése úgyis csak idő kérdése. Mihelyt egyszer két faj között, amelyek szokásaikban, tradícióikban, erkölcseikben is amennyire csak lehet, különböznek egymástól, felszínre kerül a hatalmi kérdés, az a kérdés, hogy melyikünk itt az úr, ott a kitöréshez nem kell már ok többé, csak alkalom. Tudjuk, mélyen érezzük, hogy az erőszakos megoldás igen kegyetlen lehet s mindkét félre romlást hozhat. De még ha bizonyosak volnánk afelől, hogy ezt a nagy válságot, ha hallgatunk, elkerülhetjük, még akkor sem tehetnénk azt, hogy tétlenül panaszkodva nézzünk a teljes elzsidósodásnak, a lassú, de bizonyos megsemmisülésnek eléje.
Matlakovichnak válaszolva, Vadnay szemébe mondja a liberális oldalnak, hogy csak dobálóznak a nagy forradalom jelszavaival, szabadsággal, egyenlőséggel és az alatt leplezgetik azt, hogy a zsidóság a kereskedelem, az ipar teréről s a földbirtokból kiszorít bennünket. Nem egyenlőség kell, tisztelt képviselő úr, annak, aki éhezik, hanem kenyér, a földönfutónak nem egyéni szabadság, mert abból úgyis több van neki, mint kéne, hanem hajlék, az üzleti téren a gyengébb, kevésbé élelmes kereszténynek nem szabad verseny, hanem védelem.


Csongrádi főispán.
Az antiszemita párt helyzete kilátástalanná válván, Vadnay Andor telve izzó fajszeretettel, munkakedvvel és lelkesedéssel, olyan közéleti pozíciót keresett, ahol fajtájáért dolgozhat. Hogy ludasát, szorgalmát, lelkiismeretességét, széles látókörét, tehetségét még egykori politikai ellenfelei is milyen sokra értékelték, semmi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a napi politikából való kikapcsolódása után, bár tudták, hogy antiszemita elveit nem hagyta cserben, mégis főispánságot ajánlanak fel neki. Vadnay a megbízatást elfogadta. Teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy mire vállalkozott. Nagyon jól tudta, hogy vármegyéje Csongrád, az alföldi agrárszocializmus egyik főfészke. A kilencvenes évek második felében vagyunk. Az elmaradt termelési rendszer, a népesség nagy szaporasága, a nagybirtokok, az ipar teljes hiánya, a vízszabályozási és egyéb közmunkák csökkenése, keserves válságba sodorta ennek a vidéknek egészen nincstelen népességét. A hangulat az agrárproletár tömegek körében már jó ideje nyomott és feszült volt. Erre az időre esik a magyarországi marxista mozgalmak szárnybontogatása is. A nagyalföldi mezővárosok külvárosaiban és piacterein gyanús alakok jelentek meg egyre sűrűbben. A pesti pártközpont jellegzetes arckifejezésű ügynökei hamarosan bizalmába férkőztek a munkátlanul őgyelgő, elkeseredett tömegnek. Új eszmékről, furcsa, értelmetlen tanukról, ismeretlen idegen nevű emberekről beszéltek. Nemzetköziségről, osztályharcról, köztulajdonról, kisajátításról, proletárokról és kapitalistákról. Marxról és Engelsről, a tüzes, villogó szemű, borzas hajú, lengő szakállú apostolokról, akik a megváltást hozzák. Csak táborába kell állni, agitálni és szervezni és eljön rövidesen a földi paradicsom minden elképzelhető szépségével. És a Kis Istvánok, Fekete Andrások és Nagy Józsefek áhítatos arccal hallgatják a jövendöléseket és ígéreteket, ámbár nem értették a sok különös elméletet és gondolatot, de néhány jelszó emlékükben maradt és eltöltötte őket a vágy és a remény.

Az agrármarxizmus rohamosan erősödött. A helyzet kritikusra fordult. Itt-ott már kisebb összeütközések voltak. A nincstelen tömegek nagy magukra hagyatottságukban, hiszen senki sem törődött velük, hová mehettek volna másfelé segítségért, megértésért és támogatásért. Megkapaszkodtak az első feléjük nyúló kézben. Mit törődtek ők azzal, hogy ez a kéz idegen és ez a kéz nem azért nyúl feléjük, hogy segítsen rajtuk, hanem csak eszköznek akarja felhasználni őket egy esztelen ideológia szolgálatára. Az osztálygyűlölet és az osztálykülönülés eszméje pár esztendő alatt már izzó parázsként égett az alföldi szegények tömegeiben. Ez az eszmeparázs izzott, égetett, már-már perzselt és azzal fenyegetett, hogy lángra lobban és fenyegető tűzvésszé válik. Az államhatalom és a hatóságok tehetetlenül állottak a feltornyosuló feladatokkal szemben. Itt ez alkalommal nem egyszerű közigazgatási ügyről vagy eljárásról volt szó. Itt egy mélyreható társadalmi betegséggel állottunk szemben. Senki sem tudta, hogy mit kell és mit lehet ilyenkor tenni. Vadnay Andorról tudták, hogy van benne sok rátermettség, hivatottság, ért hozzá, mi kép lehet a nép bizalmát elnyerni, erély, kitartás és ügyszeretet jellemzik. Ha valaki, hát ő az egyetlen, aki meg tud birkózni az alföldi agrárszocialista problémával. Vadnay a Dunántúl szülöttje volt, származásánál, nevelésénél, eddigi életénél, rokoni kapcsolatainál fogva, otthonosan mozgott ebben az országrészben, de nem mondhatjuk ugyanezt új küldetése helyéről. Itt most egy egészen ismeretlen világ és ismeretlen élet fogadta őt. A Tiszamellék egészen más táj, más föld. mások az emberek, mások a problémák, más az élet, mások a feladatok. A csongrádi főispán azonban hamarosan otthonosan mozgott vármegyéjében. Mindenekelőtt a néppel ismerkedett meg, felkereste otthonában, pihenésében és munkájában. Legjobban az agrárproletariátus sorsa, helyzete érdekelte. Kereste ezzel a réteggel a kapcsolatot, hivatala mindig nyitva állott előttük, meghallgatta panaszaikat, segített rajtuk, ahol csak lehetett. Bár látta sokszor helytelen előítéleteiket és értelmetlen elfogultságukat, mégis velük érzett, védelmükre kelt. És hogy valóban megérthesse őket, elmélyedt lelkületük, természetük tanulmányozásában, hivatalát nem csak reprezentatív méltóságnak tekintette. Dolgozni akart és hasznára válni vármegyéjének. Az életet nem aktákból ismerte, hanem saját közvetlen tapasztalataiból. Becsületes igyekezetét és segíteni akarását, ha nem is mindenki, de az érdekeltek túlnyomó többsége hálával és elismeréssel fogadta.

És hogy valóban élesszemű, kitűnő érzékű megfigyelője népének, hogy valóban megértette a csongrádi nincstelenek helyzetét és keservét, hogy helyesen ismerte fel problémáik lényegét és megoldásuk helyes módját, az kétségkívül kitűnik A Tiszamellékről című kis munkájából. Vadnaynak ez az írása volt talán az első modern értelemben vett faluszociográfia. A könyvecske minden sorát mély és rajongó fajszeretet hatja át. Annyi melegséggel, szeretettel és elismeréssel ír a csongrádi nincstelenek emberi és faji értékeiről, mint talán soha senki előtte vagy utána: Vagyontalan ember, ki röghöz tapadóbb s otthonához ragaszkodóbb volna, mint a Csongrád megyei napszámos, sehol a föld kerekségén nem található. Nincsen háza, sem egy talpalatnyi ingatlana. Mint kubikos munkás, nagy csoportokban fordul meg az ország minden vidékén, a morva határszéltől Brassóig. Ám az soha nem fordul elő, hogy bárhol, amerre jár, letelepülő vágya támadna. A tiszai lapályról el nem távozik. A kivándorlás ismeretlen fogalom előtte. Sok nemzedéken át vérébe szűrődött, hogy neki csak a televény föld a hazája.

Falusi népünk életének visszásságait sorra felismeri. Táplálkozásának egyoldalú és egészségtelen voltát és az ebben rejlő veszélyeket éppen úgy, mint a rossz, a helytelen munkabeosztást, a kárbavesző munkaidőt, zárkózott, gyanakvó, bizalmatlan természetének elemzését is mesteri módon oldja meg. Fekete Nagy Balázsok és társaik jóhiszemű, becsületes egyéniségén és magatartásán keresztül ismerkedünk meg az agrárszocializmus rejtélyeivel. Ezek a Fekete Nagy Balázsok jobban ismerik Marx és Lassalle tantételeit, mint a kis és nagy kátét. Itt-ott látható szegényes lakások szobafalán Marx arcképe vagy Lassalléé. "Minden rokonszenv rezdülése nélkül, félénk tisztelettel emelek kalapot ama sajtó előtt, amely el tudta szegényekkel hitetni, hogy Izrael Jakab/ Pfeffer Sándor, Mezőffy Vilmos és Várkonyi István éjjel-nappal, étlen vagy szomján nem éreznek mást, csak az ő bajaikat s önzetlenül, tiszta szívből törik magukat a munkásosztály sorsáért."
Vadnay kétségbeeséssel gondol arra, hogy tehetetlenül kell néznie a baj további elharapózását, ezer és ezer becsületes, dolgos kezű magyar nyomorúságát: Válság van. Rettenetes csapás elhárításáról kell gondoskodnunk. A Tisza televényes síkságain egy azelőtt félig nomád, félig földművelő, csak ímmel-ámmal dolgozó, vagyontalan népelemből kubikos munkást neveltünk. A jól fizetett, testedző, emberfelettinek látszó földtalicskázás megteremtette a 80-as években a kerek világ legmunkásabb és legerősebb dolgos emberét, a kubikos mezei munkást. Látni kell ezeket a munkásokat, mikor dolgoznak. Akár a gáton, mikor több, mint félmázsányi terhet virradattól éjszakáig emelgetnek, akár aratásban, amikor a nap 24 órájából 18-at heteken át szakadatlanul görnyedő munkában töltenek. Megannyi nemzetközi bajnokai a túlcsigázott testi munkának. Több, mint kétszázezer ilyen atléta él a Tisza, a Maros és a Körösök völgyében. Máshová el nem költöznek, a kivándorlás még nem férkőzött lelkükhöz. Gondolatukban sem fordul meg. A magyar Alföld népe válságos korszak kezdetéhez jutott olvashatjuk könyve másik helyén. Nem az Alföld vagyonos osztályáról van szó. Rosszul esnék, ha félreértetném. Az ötven vagy száz holdon felüli parasztgazda, hogy az uradalmakról ne is beszéljünk, talán gyarapszik. Hiszen a takarékbetétek növekednek. Ám a kisvagyonú vagy a vagyontalan elem és a munkásosztály az, melyet nemcsak a vagyoni, de a lélekszámbeli pusztulás határához sodortak a termelési viszonyok s a szerencsétlen irányt vett gazdasági fejlődés. Éppen az az osztály pusztul, amelynél nem ismerik az egyetlen gyermek osztatlan örökséget jelentő értékét, amelynél a legföljebb a két vagy a minél kevesebb gyermekre törekvés nem korlátozza a népesítés s fajunk terjesztése terén rá váró hivatást.

Amikor a válságból kivezető utat keresi, az egész Alföldet mint gazdasági egységet vizsgálja és ilyen értelemben áll elő javaslataival. Hollandia és szászországi élet áll előtte példaként. Gyümölcs, zöldség és takarmánytermelő területté kell az Alföldnek válnia. Egész Európa kertjévé. Népességének pedig az idők folyamán meg kell tízszereződnie. Ezzel kapcsolatban az árvíztől való védekezést csak a vízszabályozás kezdetének szabad tekinteni. A Duna-Tisza közötti csatornaépítése pedig mindennél sürgősebb feladat.

Nincs az az áldozat, amitől visszariadhatnánk, ha az Alföld magyarságának mentéséről van szó. Adjátok meg eszközeit és lehetőségeit annak, hogy az Alföld négy millió magyarsága, ez a csodás, erős faj saját életre valóságából, ereiéből, szorgalmából megháromszorozódjék s mint a lucernában az arankafolt tányérja, terjeszkedjék ki a határszélekig minden egyéb élőt magába olvasztva. De amikor ebben az évben túl fogja már haladni az ötvenezret kivándorló testvéreim száma, én a hangosan feljajdulástól visszatartani magamat nem tudom.
Az alföldi munkásnyomor kérdése nem egy osztály kérdése, hanem kérdése a magyarságnak, a magyar faj uralmának és jövőjének e földön.

Csak egyetlen egy kérdésben tévedett Vadnay, amikor az alföldi munkásnyomor okai közül a latifundiumok, a nagybirtokok szerepét lekicsinyelte. Szegény Vadnay közel fél évszázad előtt tárta fel a bajokat s ma szinte hajszálnyi pontossággal ugyanazokat a panaszokat, ugyanazokat a bajokat halljuk emlegetni. Mintha egy emberöltő alatt semmi se történt volna.
IRODALOM: Vadnay Andor: A Tiszamellékről.


Verhovay Gyula
(1848-1906.)
Verhovay Gyula

A néptribun.

Kerek egy évtizeden keresztül 1875-tól 1885-ig zúgtak körülötte a közéleti viharok. Ebben az évtizedben aligha volt még valaki Magyarországon, aki több és keményebb harcot vívott volna meg, mint Verhovay Gyula. Zemplénből, Kossuth Lajos hazájából jött, nem csoda tehát, ha a tüzes szenvedély, a harcok és a csaták embere volt. Sohasem titkolta, hogy Kossuthot tartja eszményképének. Valóban volt is egész politikai és emberi magatartásában valami, ami Kossuthra emlékeztetett. Népszerűségének tetőpontján akkor állott, amikor országszerte "kis Kossuth"-ként emlegették. Egész közéleti pályája csupa kemény küzdelem, forró indulat és szakadatlan harc. Ennek során sokszor kapott, de maga is sokszor adott súlyos csapásokat. Bőven volt része ünneplésben és népszerűségben, de ki jutott neki a csalódásokból és a keserű kiábrándulásokból is. Legjobbnak és leghívebbnek hitt barátai a legnehezebb és legválságosabb pillanatokban hagyták cserben. Csodálatos lelek volt. Megértő, megbocsátó, szeretetet adó és azt állító, álmodozó lélek, telve idealizmussal, de ha valahol valami igazságtalanságot, visszaélést fedezett fel, tudott nyers, reális, kíméletlen és kérlelhetetlen is lenni. Mindig csak igaz ügyért szállt síkra s akár védett, akár támadott valamit vagy valakit, ezt teljes odaadással cselekedte.

Három olyan gondolat és eszme volt, amiért rajongott, élt, dolgozott és szinte mindenét feláldozta: a függetlenség, a szabadság és az igazság. Fanatikusán hitte, hogy csak ennek a háromnak beteljesedése biztosíthatja a magyarságnak a zavartalan nemzeti fejlődést. Külön politikai programot vagy gondolatrendszert sohasem szerkesztett. Magatartását, állásfoglalását mindig ez a három eszme irányította. Hozzájuk hű maradt legsúlyosabb életválságaiban is.
Alakja, egyénisége, egész szereplése tulajdonképpen csak azért látszik nyugtalannak, háborgónak és lázadozónak, mert egy olyan korszakban élt, amikor divat volt a szürke középszerűség, a megalkuvás s simulékonyság, az árulás, az önzés és a nagyképűség. Verhovay nagyon jól tudta, hogy az üresfejű törtetőkkel, tele zsebű epigonokkal szemben nem sok a reménye arra, hogy felülkerekedjen, mégis vállalta a harcot belső ellenállhatatlan szükségszerűségből. Ha mindig eszmények hevítették is, nem volt mégse hóbortos idealista, sohasem szakadt el a földi valóságtól. Minden harca, minden kiállása mögött végső cél gyanánt fajtájának odaadó szeretete húzódott meg. Egész politikai és közírói munkásságának mozgató rugója, a magyarság felemelése, megerősítése, joghoz, élethez, erőhöz és hatalomhoz juttatása. Bár nem folytatott osztálypolitikát, mégis elsősorban a kisemberek millióinak sorsát viselte szívén. És ez a tömeg ösztönösen megérezte Verhovayban a maga hősét, érdekeinek önfeláldozó védelmezőjét, mellette volt, hallgatott rá és követte őt mindaddig, amíg ellenfelei emberi becsületét be nem nyálazták, erkölcsileg ki nem végezték és a közéletből ki nem rekesztették.

Néptribunnak mondották őt sokan életében és halála után egyaránt. Ha ezt a szót úgy értelmezzük, hogy tudott a tömeglélek húrjain játszani, tudott a tömegekre hatni és magával tudta ragadni a sokaságot annyira, hogy érzelmeiket és akaratukat, ha kellett a tettekig felkorbácsolta, akkor valóban néptribun volt. Az utca népe rajongott érte, de ő maga tudatosan soha sem kereste ezt a népszerűséget. Nem pályázott olcsó babérokra, nem hajszolta a hírnevet és a dicsőséget. mindig belső kényszerből cselekedett, űzte, hajszolta őt valami ismeretlen belső titokzatos erő. Bár a nép kedvence volt, nem volt mégse demagóg. Kíméletlen és kérlelhetetlen tudott lenni és ha harcban állt, nem válogatott túlságosan az eszközökben, amint hogy ellenfelei sem igen válogatták meg a fegyvereket, amelyekkel le akarták őt teríteni. Arra mindig nagyon vigyázott, hogy soha senkit és semmit ne támadjon alaptalanul. Soha sem törekedett a népszenvedélyeket mesterségesen felszítani, arról viszont igazán nem tehetett, hogy az a tűz, amely belsejében lobogott, átment írásaiba és beszédeibe és mindenkiben tüzet gyújtott. Egész fellépéséből hiányzott mindaz, amit a néptribunoknál meg szoktunk találni. Hiányoztak nála a póz, a nagyképűség, a gőg, a hatásos gesztusok, alakja és egész külső megjelenése nem emlékeztetett a népvezérekre, de volt valami szuggesztív lenyűgöző, ellenállhatatlan vonzóerő egyéniségében. A tárgyilagos kortársak szerint nem tartozott a legjobb szónokok közé, inkább az őszinteség, a nyíltság és a közvetlenség az, amely nála mélyen hat a tömegekre. Verhovay néptribun, népvezér tehát, de nem a népszenvedélyek lelkiismeretlen felkorbácsolása árán, hanem ama közvetlen lelki kapcsolat révén, amely közötte és olvasói és hallgatói között megteremtődött. Cselekedeteit mély felelősségérzet kormányozza s a zúgó, morajló, kiáradó tömegeket, ha kellett, vissza is vezette rendes medrükbe.

Azt mondják róla, hogy minden ízében liberális volt, aki mély meggyőződéssel hitt azokban az emberiséget megváltó eszmékben és jelszavakban, amelyeket a liberalizmus írt zászlajára. Tagadhatatlanul a liberális gondolatvilágban élt és ahhoz ragaszkodott is. De egészen más volt az ő liberalizmusa, mint az, amely akkoriban az egész magyar közéletet uralta. Verhovay nem volt doktrinér és képmutató. Hogy mennyire másképp értelmezte ő a liberalizmust, mint korának ú. n. nagy liberálisai: a Tisza Kálmánok és az Irányi Dánielek, azt mutatja, hogy állandó elkeseredett harcban állott velük. Verhovay ugyanis nem tartotta összeegyeztethetőnek a liberalizmussal a jogtalanságot, a választási erőszakot, a visszaéléseket, a terrort, a szemfényvesztést, a kétszínűséget, a tömegnyomort és a zsidóság hatalmi terjeszkedését, már pedig ez mind hozzá tartozott a liberális Magyarország korképéhez. Ezt a liberalizmust azonban Verhovay megtagadta, megvetette és gyűlölte. Sohasem titkolta, hogy a liberalizmust nem önmagáért kell követnünk, az csak eszköz lehet kezünkben a magyarság megerősítésére s ha a liberalizmust politikai klikkek a saját céljaikra használják ki és reá hivatkozva, sötét reakciós politikát folytatnak, harácsolnak és visszaéléseket követnek el, kiszolgáltatják az országot a zsidóság hódítási vágyának és hatalmi tébolyának, akkor ezzel a liberalizmussal meg kell tagadni minden érzelmi és eszmei közösséget. Másfél évtized tapasztalatai után Verhovay nem is vonakodott beismerni a liberalizmus és a parlamenti népképviselőt teljes és végleges csődjét: "A parlament mai szervezete úgy amint előkészítik, úgy amint kimesterkedik, úgy amint alakul, egészében és egyéneiben, vezéreiben és pártjaiban kitűnően szervezett közkereseti társaság. A választások üzletek, a mandátumok részvények, a miniszterek igazgatótanácsosok, a főispánok ügynökök, az állam vállalat."

Amikor már mögötte volt másfél évtized sok harca sikere és csalódása, amikor már űzött, hajszolt vadként lassan kiszorult a magyar közélet mocsaras ősrengetegéből, amikor zsidók és Tisza Kálmánok, gyűlölködő ellenfelek és álnok, kétszínű, népszerűségére féltékeny barátok anyagilag és erkölcsileg tönkretették. Az álarc korszakában visszapillantást vet a történtekre:
"Mennyi per, mennyi küzdelem, folyt a körül a három láb széles és öt láb hosszú deszka körül, mely az én világom, számát se tudom a pereknek, zaklatásoknak, sarcolásoknak, hajszáknak. Kidülledt pofacsontokkal kiáltotta oda az esküdtszéki tárgyalásokkor az eszlári vérvád rituális főügyésze: "Csak minél több bírságot, hogy a szerkesztő is megérezze!" És fizettem a pogány bírságokat. Biztosok hatoltak be szerkesztőségembe, hogy betiltsák a lap megjelenését. Rendőri ököljog hányta szét a nyomdában a "Függetlenség" kiszedett formáit. Betűszedőket és nyomdászokat béreltek föl, hogy minél több kár mellett, minél több késedelmet szenvedjen a lap. Hivatalos karhatalommal lopták meg a tulajdonomat. Rátörtek mindenre, amim volt és még arra is, ami nem az enyém volt, hogy a jogállam fölött a barbár pártérdek, az igazság fölött a vandál hatalmi önkény diadalmaskodjék... Mindezt elviselni csak a mellett az erő mellett voltam képes, amely az akasztófa alatt is azt kiáltatná velem, a meggyilkolt közerkölcs ravatalánál, a véráldozatul lenyakazott leány álhullájánál, a kiszipolyozott népcsaládok jogéletét börzepapírrá silányító hatalmaskodásnál: a tollat, a tollat!

Mennyi izgatott napom, mennyi álmatlan éjjelem, mennyi küzdelem, mennyi harc fűződik e tollhoz. Sebhelyeit valamennyinek hordozom lelkemen, testemen: de azt az elégtételt nem kapták meg, hogy zászlómat lehajtsam hatalmuk bíbora előtt. Hordozom a belém lőtt golyót, kardvágások negédeseit, a becsületem elleni merénylet vágását, hordozom anyagi tönkretételem csapását, de azt az elégtételt nem kapták meg, hogy megadjam magamat.

Még csak azt se érték el, hogy hallgassak. Pedig keserűségem óráiban, mikor a jóbarát nagyokat mart, a szamár nagyokat rúgott rajtam, már-már föltettem, hogy a közéletnek áldozatul dobott gyermek és ifjúkorom huszonnégy éves küzdelme után végleg pihenőre dűlök.

De ha mindezek után látom, hogyan kezd védekezni a felébresztett közszellem a nemzeti társadalom legmagasabb és legalsóbb fokain, mágnás, dzsentri, iparos, földművelő munkás a hamis elvekkel, hamis játékot űző hamis korszellem ellen: ha látom, mennyivel több a keresztény kocsmáros, mennyivel több a keresztény bolt, mennyivel több a keresztény tiszttartó, mennyivel több a földet zsaroló bérlet helyett az önállóan kezelt közép és nagybirtok, ha látom, hogy hogyan szorítják anyakönyveik becsületesebb vezetésére az okmányhamisítást vallási szent szabadalomnak tartó rabbikat, ha látom, hány családot, hány embert és hány ifjút állított meg a "végzett gazdák" kapujánál az uzsoratörvény, mely a mi agyongázolt és agyongyalázott küzdelmeink kézzelfogható eredménye, akkor lelkem repes az örömtől, mert ártottunk ugyan magunknak, de mint hű és igaz fiai használtunk nemzetünknek; akkor a tények és igazságok napnál világosabb fénye bizonyítja, hogy valamennyi meddő torzsalkodó pártnál és pártembereknél nagyobb, bensőbb és tartalmasabb, mert mindenki által érzett és élvezett a mi küzdelmünk gyümölcse."

Amit Verhovay ötven évvel ezelőtt magáról és küzdelmeiről elmondott, alig szorul magyarázatra. Ha az ő kemény helytállásának gyakorlati politikai eredménye nem, de erkölcsi súlya és jelentősége annál nagyobb volt. Abban az erkölcsi posványban, amely a kiegyezés után a tiszakálmáni korszakban oly ijesztő gyorsasággal elterjedt nálunk, Verhovay maga volt az élő tiltakozó lelkiismeret.

Verhovay a nemzeti forradalom évében. 1848-ban és a forradalom vezérének szűkebb hazájában, Sátoraljaújhelyen született. Szülei egyszerű emberek voltak, de iskoláztatására nagy gondot fordítottak. A kis Verhovay élénk, igyekvő, szorgalmas gyermek volt. Már diák korában kivált két dologban. Elsősorban abban, hogy kitűnő stiliszta volt, tanárai is buzdítgatták az irogatásra s maga is nagy kedvet érzett a tollforgatásra. De korán megmutatkozott nyugtalan természete, szenvedélyes, háborgó érzelemvilága, már a diákéletben a hangadók közé tartozott. Tizenöt éves korában jelent meg az első írása az egyik kassai lapban. Ez az első írás a nevével napvilágot látott. Az első nyomtatott betű örökre eljegyezte őt a toll katonájává. A toll és a betű lett ettől kezdve sorsa, végzete. A toll hozta meg neki a népszerűségét és a hírnevet, de a toll hozta reá a sok szenvedést, üldözést és megpróbáltatást. Az írás és a betű lett egyetlen életcél számára, ő maga mondja, hogy az írás kéjénél nincs nagyobb földi élvezet, írásaiban kiönthette keserűségét, lecsillapíthatta háborgó szenvedélyét és nyugtalan idegeit, levezethette tomboló, túláradó akarat és cselekvőerejét. Az írás nála olyan életszükséglet, mint más földi halandónál a víz vagy a levegő. Tizenöt éves korában már azt írja szüleinek: Ha Isten is úgy akarja, mint én, akkor író lesz belőlem." És az isteni akarat valóban az volt, hogy Verhovay Gyula író legyen, a legtüzesebb, legszínesebb és legnépszerűbb magyar közírók egyike.

Középiskoláit Sátoraljaújhelyen végezte. Már mint diák bele kerül a közéleti harcokba. Érzékenysége és korának liberális gondolatvilága hajszolja bele az első összecsapásokba. Elsőéves joghallgató korában szóváltás támad a tanteremben az egyik zsidó és egy magyar hallgató között. Az utóbbi a zsidót egy jól irányzott nyaklevessel hallgattatja el. A zsidó az igazgatót kéri, hogy szerezzen neki elégtételt, aki azonban nem hajlandó az üggyel foglalkozni. Verhovay éppen úgy, mint fiatal korában Istóczy, a zsidó emancipáció lelkes híve és a zsidókkal rokonszenvezik. Megírja az esetet a Pesti Naplóban. Ezért a tettéért az iskolaszék elé idézik és felszólítják, igazítsa helyre a lapban cikkét. Verhovay vonakodik ezt megtenni. Kicsapják.

Szerény hivatalnoki állást kap a honvédelmi minisztériumban. De az egyhangú és unalmas hivatalnoki élet nem neki való, nem is bírja sokáig. Az ő tolla nem rubrikák rovására, akták másolására hivatott. Hamarosan kapcsolatot talál a budapesti lapokhoz. Szíve, lelke, meggyőződése, természetesen a függetlenségi lapokhoz vonzotta. Akkoriban a szélsőbal lapja a Csernátonyi által szerkesztett Ellenőr volt. Verhovay nagy lelkesedéssel vetette bele magát az újságírói munkába. Cikkei hamarosan ismertté és népszerűvé tették nevét. Csernátonyi is felismerte tehetségét és fiatalon a lap főmunkatársává tette. Amikor azonban Tisza Kálmán és a két függetlenségi lap, a Hon és az Ellenőr szerkesztői Jókai Mór és Csernátonyi Lajos megcsinálták a fúziót, vagyis szegre akasztották függetlenségi elveiket, Verhovay mélységesen felháborodva ezen a politikai harakirin, mit sem törődve a maga bizonytalan sorsával és kenyértelen. kilátástalan jövőjével, otthagyta az Ellenőrt. Mivel a függetlenségi politika most lap nélkül maradt, Verhovay Ugrón Gábor társaságában lapindítási ajánlatot tett az Athenaeumnak. Itt azonban a lapkiadás tervét udvariasan elutasították. Röviddel később Verhovay Csávolszky Egyetértéséhez került. Ennek a lapnak is hamarosan ő lett egyik főerőssége. A Tiszáék pálfordulása után az összeroppant, erejéből és tekintélyéből sokat vesztett függetlenségi politikának új népszerűséget és lendületet tulajdonképpen Verhovay cikkei kölcsönöztek. Különösen mély hatást gyakoroltak a közvéleményre a Kossuthnál tett látogatásáról beszámoló cikkei. 1875 június 21-én járt kinn Torinóban Kossuthnál. Ez a látogatás kétségkívül élete legnagyobb élményei közé tartozik. A Torinóban szerzett tapasztalatai közül rendkívüli érdekesek azok, amelyeket Helfy Ignácról, Kossuth zsidó bizalmasáról szerzett. Verhovay Helfyről csak mint közönséges házi zsidóról emlékezik meg s valóban viselkedése alapján rá is szolgált erre a minősítésre. Kossuth emlékiratainak kiadását üzleti célra és jutalékszerzésre használja fel. Kieszközli Kossuthtól a maga számára emlékiratai kivonatolásának engedélyezését. Az iratok rendezésének munkájára becsületes magyar hírlapírók és képviselők helyett egy szélhámos zsidót, Gunst Henriket viszi el Kossuthhoz. Verhovay a kátyúba jutott függetlenségi politika új életre ébresztésén is sokat dolgozott. Ajánlatára Csávolszky bevette a szerkesztősége Lukács Gyulát és Hentaller Lajost. Az első feladat az egyetemi ifjúság megnyerése volt, mert minden új politikai mozgalom tőlük indult ki. Verhovayék ezt a feladatot gyorsan és teljes sikerrel megoldották. 1878-ban nem utolsó sorban Verhovay cikkeinek hatása alatt az egész országban nagy volt a törökbarát hangulat. Bécsben a külpolitika irányítói inkább az oroszok felé hajlottak. A plevnai ütközet után a szorongatott törökök melletti nagy rokonszenvtüntetésre készült az egyetemi ifjúság. A tüntetés megszervezésével foglalkozó ú. n. hatvanas bizottság ülésein részt vett Verhovay is. Felszólalásai valósággal lázba hozták az ifjúságot. Verhovay ekkor már a legnépszerűbb politikusok közé tartozott. Ilyenné tették mindenekelőtt nagyszámú sajtóperei. A kassai toaszt című cikkében kemény bírálat tárgyává tette Albrecht főhercegnek, a magyar nemzeti törekvések ellen mondott beszédét. A tervezett törökbarát tüntetéssel kapcsolatban sikerült rábírnia az ifjúságot, hogy küldöttség keresse fel a miniszterelnököt és kérje számon tőle politikáját. A népgyűlés napján szinte az egész főváros talpon volt. A Múzeum terét és környékét óriási tömeg lepte el. Zúgva, hömpölyögve indult el hatalmas áradatként, amikor Verhovay kiadta a jelszót, fölvinni az egész népgyűlést Budára. Követeljük, hogy nyissanak szabad polgároknak szabad utat a kormány fejéhez.

A rendőrség nem mert szembeszállni az óriási tömeggel, amilyet Pest utcái talán még sohasem láttak. A miniszterelnöki palotát teljesen körülzárta a fenyegetően morajló emberáradat, kő és tojászápor hullt a palota ablakaira, majd az első csoportok benyomultak az épület előcsarnokába. A helyzet most válságosra fordult. Verhovay tudta, hogy ha most nem cselekszik, a következmények beláthatatlanok. Hirtelen beszélni kezdett, Tisza Kálmán politikáját megbélyegezte, azután lassan elterelte a hallgatóság figyelmét róla és így lecsillapította a kitörni készülő népszenvedélyt. Ezzel talán Tisza életét mentette meg. A válasz erre a cselekedetére az volt, hogy másnap letartóztatták és becsukták a Fortunába közönséges bűnözők közé. Hat hétig folyt ellene az eljárás, lazítás címén, az esküdtszék azonban felmentette. Népszerűsége nagyobb volt, mint bármikor. A nemsokára megtartott képviselőválasztásokon három kerület is megválasztotta képviselőjének: Makó, Cegléd és Debrecen, az utóbbi helyen magát Tiszát buktatta meg. A három mandátum közül a ceglédit tartotta meg, ezzel is kifejezésre akarván juttatni Kossuth eszméihez való hűségét.
Hermann Ottó jelöltsége miatt súlyos nézeteltérése támadt pártjával, elsősorban Eötvös Károllyal. Verhovay Hermannt akarta jelöltetni függetlenségi programmal a megüresedett szeged alsóvárosi kerületben. Emiatt nemcsak a pártjának vezetőségével került összeütközésbe, hanem a jó szegediek se igen akartak kötélnek állni. Vonakodtak elfogadni Hermannt. Főkép azért, mert zsidónak nézték. Végül is úgy megkedvelték, hogy nagy többséggel választották meg képviselőjüknek. Eötvössel való viszálya miatt Verhovay kivált az Egyetértéstől is. Röviddel később, 1881 január 1-én megindította a Függetlenséget.

A Függetlenség új korszakot jelentett a magyar sajtó történetében. Verhovay külsőben, tartalomban, beosztásban, szervezésben, terjesztésben egyaránt szakított az eddigi megcsontosodott, megmerevedett szokásokkal és hagyományokkal. Új, merész és bátor kezdeményező volt, tele fiatalos lendülettel és lelkesedéssel. Ekkor mindössze még csak harminckét éves volt. Jóformán anyagi eszközök, tőke és támogatás nélkül ment neki nagy merészen az új vállalkozásnak. Csak hite, akarata, fanatizmusa volt. de ez aztán legyőzhetetlen. Lapjának szokatlan, merész hangja, elevensége gyorsan népszerűvé tette a Függetlenséget.

Verhovay új lapja alig nyolc nappal a megindulás után máris nagy és csaknem végzetes következményekkel járó csatákba keveredett. A frakkos banda címen cikk jelent meg a Függetlenségben. Ez a cikk egész terjedelmében leleplezte és a nyilvánosság elé vitte a Kisbirtokosok Földhitelintézeténél folyó nagy visszaéléseket. Sikkasztások, csalások, hamisítások óriási halmazatáról volt szó. Ezek a visszaélések csaknem kivétel nélkül kisembereket károsítottak meg. A bennfentesek a kormány kegyeltjei, akiket az összeomlásért a felelősség terhelt, a bukás előtt álló intézetből elvittek, kivontak mindent, ami mozdítható volt. A Függetlenség kíméletlenül megírt mindent, nem tett kivételt az igazgatóság arisztokrata tagjaival sem, akik szintén tudtak a visszaélésekről. A Nemzeti Kaszinóhoz közel álló körökben nagyon kellemetlennek találták a Függetlenség leleplezését. A megtorlás valamilyen módját keresték. Báró Majthényi Izidor nevű ismeretlen nagyság magára vállalta Verhovay megfenyegetését. Néhány társával bement a szerkesztőségbe és felelősségre vonta Verhovayt. Rátámadni nem mert. A szerkesztőségben ugyanis már előre értesültek róla. hogy mi készül ellenük, úgyhogy asztalaikon töltött revolverekkel várták az érkezőket. Majthényi felelősségre vonta Verhovayt, hogy merészelte a cikkben foglalt vádakat egy becsületes emberről Festetics Pál grófra gondolt megírni. Verhovay bizonyítékaira hivatkozott, Majthényi kétségbevonta ezeknek hitelességét. Verhovay erre megmutatta Festetics Pál gróf sajátkezű levelét, amelyben az értékek elvonására adott utasítást az intézet igazgatójának. Majthényi azonban mindenáron bele akart kötni Verhovayba, ezért a szerkesztőségi látogatást követő napon becsületsértő üzenetet küldött neki. Előkelő közéleti férfiakból álló zsűri egyhangúan megállapította, hogy Verhovaynak az adott esetben nemcsak nem kötelessége, de joga sincs elégtételt kérni. Verhovay a határozat után mégis elégtételt kért. A feltételek egyszeri golyóváltás huszonöt lépésről. A párbajt a régi lóversenytéren vívták meg. Mindkét fél az ötvenedik másodpercben lőtt, Verhovay azonban nem célzott. Majthényi aki különben is ismert céllövő volt célzott és golyója Verhovayt a nyelőcső és a légcső között találta el, megakadt a kulcscsont és a lapockacsont között. A golyót Verhovay egész életén át testében hordozta. Hetekig élet-halál között lebegett. Az eset mérhetetlen felháborodást váltott ki. A párbajt követő napon már hatalmas tömegek vonultak fel a Nemzeti Kaszinó ellen. A rendőrség nem boldogult a fenyegető magatartást tanúsító elkeseredett emberáradattal. Katonaságot kellett kivezényelni. A sortűznek két halálos áldozata is volt. Napokig tartottak még az utcai tüntetések, csak akkor csillapodott le némileg a hangulat, amikor híre járt, hogy Verhovay túl van a közvetlen életveszélyen. Hónapokig kellett ágyban maradnia. Ezalatt az idő alatt a Függetlenség sorvadni kezdett, barátai és munkatársai nem értettek a lapvezetéshez, hiányzott belőlük Verhovay lendülete és mozgékonysága. Amikor felgyógyult, már meglehetősen siralmas állapotban találta lapját. De hamarosan újra talpra állította. Új és új harcokat kezdett, új és új sikerekkel.


A magyar Drumont.

Eduárd Drumont a nyolcvanas-kilencvenes évek ismert nevű francia antiszemita népvezére volt. Újságíró; aki közvetlen közelről ismerte azt a társadalmi posványt, azt a közéleti mocsárt, amely a köztársasági Franciaországban úrrá lett, nem utolsó sorban éppen a zsidóság bomlasztó tevékenysége következtében. Jól ismerte azt a sok korrupciót, panamát, kijárást és vesztegetést, amelynek segítségével a zsidók döntő befolyásra tettek szert a francia közéletben. Megismerte a zsidók természetrajzát, önző, haszonleső, kapzsi, pénzsóvár lelkialkatát, a zsidóság szervezettségét és egységét, felismerte teljes mértékben azt a veszélyt is, amelyet a zsidóság elhatalmasodása rejtett magában. A magyar és német antiszemita mozgalmak sikerein felbuzdulva, maga is neki látott a társadalom ébresztés kockázatos és veszélyes munkájának. Könyvet írt Le France Juiv címen. Ez a munkája páratlan sikert aratott. Egyik kiadását a másik után kapkodták szét. Hamarosan antiszemita lapot indít, majd pártot szervez antiszemita programmal. A francia antiszemita pártnak hosszú ideig jelentékeny szerepe volt a politikai életben.

Verhovayt annakidején Istóczy hasonlította Drumonthoz. Valóban sok volt közöttük a hasonlóság. Ugyanaz a tűz, szenvedély és harckészség hevítette őket, ugyanaz a bátorság és igazságszeretet adott nekik elegendő lelki erőt a súlyos feladat vállalására. Ugyanaz a ragyogó, sziporkázó, merészen támadó írásművészet volt mindkettőjük főerőssége.
Verhovay első igazi találkozása a zsidókérdéssel a tiszaeszlári per idejére esik. A függetlenségi párton belül már korábban is volt egy meglehetősen határozott antiszemita irányzat, elég, ha itt Ónodyra, Simányi Istvánra hivatkozunk. Verhovayról már említettük, hogy fiatal korában zsidóbarát érzelmű volt. A tiszaeszlári gyilkosság és ennek fejleményei azonban megingatták benne ezt a meggyőződést. Rájött arra, hogy szörnyű tévhitben élt. Éles szemeivel most egyszerre felismerte a zsidóság idegenszerűségét. Meglátta, hogy ez az idegen test pusztító kór a nemzet testében. A tiszaeszlári perrel kapcsolatos példátlan üzelmek, csalások, vesztegetések, hajszák, hazugságok Verhovayt mélyen megrendítették s még inkább az, hogy a zsidóság egységesen sorakozott fel a gyilkos sakterek védelmére, benn az országban és túl a határokon érdekazonosságot vállalt a gonosztevőkkel. A zsidóságnak még az a része is, amelyik előszeretettel hangoztatta, hogy ő már megmagyarosodott, inkább fogott kezet a gyilkos sakterekkel, mint a becsületes magyarokkal. A fajiság kötelékei diadalmaskodtak. Hiábavalónak bizonyult az emancipáció, jogok kiterjesztése, társadalmi befogadás, jólét, pénz, hatalom, mindennél nagyobb volt a vérség hatalma. Verhovayt ez a tapasztalat mélyen lesújtotta. Mély és kiolthatatlan igazságszeretete arra kényszerítette, hogy elítélje a zsidóság magatartását. Először megkísérelte a zsidóságot más viselkedésre bírni, amikor azonban látta, hogy ezek a törekvései semmi sikerrel néni járnak, hogy minden igyekezete hiábavaló, nem habozott a kemény és erőteljes támadásoktól sem. Tudta, hogy most minden eddigi ellenfelénél veszedelmesebb ellenséggel került szembe, de ez a felismerés sem tartotta vissza őt. A zsidóság elleni harca nem állott olyan, világos elvi alapon, mint például Istóczyé, liberális beidegzettsége sokszor hatott zavarólag küzdelmeiben, de az igazság, a becsület, a tisztesség, a magasabb nemzeti érdekek mindig arra bírták, hogy a zsidósággal szemben helyt álljon és harcba szálljon. A tiszaeszlári per elején az antiszemita front álláspontját tulajdonképpen Verhovay és lapja, a Függetlenség képviselte. A Függetlenség volt jóformán az egyetlen fővárosi lap, amely ebben a perben egyedül a jog, a törvény és becsület útján haladt, mert az összes többi lapok el voltak kötelezve vagy a zsidóságnak, vagy a kormánynak, vagy mind a kettőnek. A tiszaeszlári harcok idején Verhovaynak nem volt alkalma, hogy a maga antiszemita felfogását elmélyítse és önmagában tudatosítsa. Erre csak évekkel később került sor, amikor már a zsidósággal kapcsolatban is sokkal több tapasztalattal rendelkezett s a közéleti harcokból kiszorítva, csendes magányban, végleges véleményét kiformálhatta a zsidóságról és a zsidókérdésről. Verhovaynak az a végleges ítélete, amely Az ország urai című munkájában kristályosodik ki, nem egyéb, mint egy szenvedélyes hangú vádlevél a zsidóság ellen. Alább idézünk néhány gondolatot ebből a vádlevélből:

"Tény az, hogy az ő szellemük uralja a világot. Tény az, hogy a XIX. század utolsó fele viselős lett az ő vérüktől és jellemüktől. Tény az, hogy a huszadik századot e vér és jellem minden külső előnyével és minden belső fekélyével át fogja hatni. Tény az, hogy a kibontakozás óriási rázkódtatásokba és nagy vérfürdőkbe fog kerülni. mert végre az emberiség természete és rendeltetése, hogy nem tűri az erkölcstelenségek és fanatikus gyűlölködések pillérein épült oltárát a hamis hitnek és meghamisított elveknek. Az aranyborjút tömjénezhetik egyes korszakok és egyes nemzedékek, de az sohase lesz eszmény, míg az emberekben valami van abból, ami magasztos, ami isteni. Lesznek vérfürdők és meglesz a végfelosztás.
A zsidó kérdés osztja sorsban a bolygó zsidó sorsát.
Bátyújával, görbe husángra támaszkodva, alázatosan kószálja be a bolygó zsidó a falvakat. Megugatják a kutyák, kicsúfolják a gyerekek, aztán elfelejtik, mint ha ott sem járt volna. Pedig testéből egy rész, szelleméből az egész ott reked minden egyes faluban, ott ődöng örökösen, ott él az a sábeszgyertya lángjában, ott az ajtófélfa megjelölésében, ott az imádságokban és zsoltárokban, melyek által kiváltságos népnek hiszi magát, melynek joga és kötelessége kizsákmányolni minden más népet a föld kerekségén.
A bolygó zsidó mindig vándorol, mindig űzi az a szellem, amely nem talál nyugalomra, mert kergetik erkölcseinek árnyai, kincsszomjának lidércei.
Ez a zsidó mindenütt egyforma. Látható a kármentő mögött hamis iccével, látható a boltban hamis mérleggel, látható itt is, ott is, amint lesben kergeti, fogdossa és lövi a világhódítás fegyverével, a váltóval a vadat.
Olyan elvek, aminő a szabadság, egyenlőség és testvériség elve nem borona a kezükben, hogy megporhanyítsa búzavetés alá a földet, hanem vetőgép, hogy elhintse búza közt a konkolyt és a gyomot.

A fölkent királyokat parancsaikban köti az eskü, a törvény, az alkotmány. Rothschildot nem köti semmi. Törvényhozásoknak és kormányoknak szab irányt. Törvényeket alkottat, aminők neki tetszenek, törvények meghozatalát tiltja el, ha neki nem tetszik. A börzét nem lehet megadóztatni, mert Rothschild nem akarja, a borgyártást és borhamisítást nem lehet törvény által megtiltani, mert tiltakozik Rothschild. Szabad a csalás, szabad a hamisítás, szabad a fosztogatás, ameddig Rothschild úgy akarja. Szabad préda az egyes, szabad préda az állam, ameddig Rothschild úgy akarja.

Rothschild akarta, hogy ne legyen zsidókérdés az országházban és nem is lett. Letiporták, agyondorongolták azokat, kik törvényes eszközökkel, a törvényhozás útján óhajtották megoldani a társadalmilag, közgazdaságilag és nemzetileg oly életbevágó kérdést.
Ledorongolták, mert különben nem kaptak volna pénzt. A megfeneklett pénzügyek, a megcsappant a hitel és hógomolyként növekvő deficit, a válságos mezőgazdasági viszonyok borzongatták a kormányzat lapockáit. Rothschild összeráncolta szemöldökét, a sajtó belefújt a Jerikói kürtökbe. Fülhasító zajjal hirdették: "az antiszemita törekvések rossz hírbe hozták az országot, csökkent a bizalom a nemzet életképessége iránt, pénzügyi és nemzetgazdasági bajok vízözöne fenyegeti".

A tiszaeszlári küzdelmekre visszaemlékezve Verhovay megjegyzi, hogy valamennyi harca közül ez volt a legnehezebb. A zsidóellenes közhangulatnak akkor nem is annyira a saktergyilkosság volt az oka, mint inkább a zsidóság viselkedése. Az egész zsidóság olyan zárt egységben állott a sakterek mellé, hogy ez mindenkit megdöbbentett.
"Ebben a megbonthatatlan összetartásban a legmodernebb neológ csak oly fanatikusnak bizonyult, mint a legvakbuzgóbb szefárd ortodox. Ebben az összeesküvésben, mely támadás volt a legszentebbek ellen, miket a keresztény társadalom a XIX. század eszméivel magáévá tett, Rothschild és Hirsch báró, Wahrmann Mór és Mandl Pál, Schossberger Dávid és Chorin Ferenc kezet nyújtottak Schwarz Salamon és társainak, a gyilkos saktereknek. Paris, London, Bécs, Budapest, mint a voltaoszlop gyűrűi, érintkeztek Sadagorával, a csoda rabbi székvárosával."

Verhovay annak idején, elsősorban Ónody tájékoztatásai alapján foglalkozott a tiszaeszlári üggyel. Kezdetben csak egyszerű hírközlésre szorítkozott, minden magyarázat vagy állásfoglalás nélkül. Csak később, amikor zsidó részről megindult az elködösítési hadjárat a sakterek megmentése érdekében, csak akkor szállt harcba Verhovay és a Függetlenség, de még ekkor sem antiszemitizmusból kifolyólag, hanem a puszta igazságért és a jog, a törvény szabad érvényesüléséért. Lassan kialakultak a harcvonalak, Verhovay most már elemében volt. Sorozatos, kemény támadásokat intéz a zsidók kiszolgálására vállalkozott lapok, közhivatalnokok, kormány és politikusok ellen. Verhovay leleplezései és támadásai sokak számára már elviselhetetlenek voltak. Valóságos maffia esküdött össze ellene. Mondvacsinált ürügyek alapján valóságos párbajlavinát zúdítottak a nyakába. Azt remélték, hogy ilyen módon megtörhetik, a harc feladására és hallgatásra kényszeríthetik. Kenedivel, Horánszkyval és társaikkal egymásután 12 párbajt, vívott. Ezek az emberek egytől-egyig a zsidóságnak akartak szolgálatokat tenni, hogy így pénzes zsákjaik közelébe férkőzhessenek. Nyíltan és névtelenül fenyegették, hogy elteszik láb alól. Százával kapta a mocskos hangú, gyalázkodó leveleket. Szervezett terrorral igyekeztek elnémítani őt. Egyformán kivették ebből részüket zsidók, ortodoxok, asszimilánsok, valamint nemzsidók. Egy Nagy Giosz Sándor nevű makkabeus, a Múzeumhoz címzett kávéházban, bottal akart Verhovayra támadni, de pórul járt, mert Verhovay revolverét fogta támadójára, aki erre jobbnak látta odébb állni.

Verhovay egyik legelszántabb ellenfele Kozma Sándor főügyész volt. Ádáz, elkeseredett harc folyt közöttük. Kozma hivatali állásában a zsidóbarát kormánypolitika kiszolgálására vállalkozott. Feladatát teljes odaadással végezte. Egyik legfőbb kötelességének Verhovay megsemmisítését tartotta. Tudta, hogy Tisza Kálmánnál ezzel szerezhet a legtöbb érdemet. Egymást érték a jogtalanságok és törvénytelenségek, napnap után indultak perek a Függetlenség ellen, amíg végül sikerült is Verhovayt anyagilag tönkretenni s a tollat kiütni kezéből. A tiszaeszlári per tartama alatt Verhovay a nyilvánosság elé vitte Kozma Sándornak, mint főügyésznek felháborító szereplését, Kozma mögött azonban oly hatalmas erők állottak, hogy az elkövetett törvénytelenségek ellenére is állásában maradhatott. A hatalom urai nagyon jól tudták, hogy a sakterek felmentését csak Kozma Sándor tudja kierőszakolni. Verhovay támadásáért röviddel később Kozma Sándor kíméletlen bosszút állt, amikor a csángó pénzek elsikkasztásának hazug és becstelen vádját zúdította a nyakába. Kozma különben már pályája elején el volt jegyezve a zsidó érdekekkel. Amikor Ráday Gedeon gróf, mint királyi biztos az alföldi betyárvilágot felszámolta, elfogatta és lecsukatta a zsidó orgazdákat is. A Pester Lloyd emiatt hosszú cikkben támadta a királyi biztost, azzal vádolva, hogy a börtönökben kínzószerszámok vannak. Ez a hír bejárta a külföldi sajtót is. Kozma Sándort küldték le az ügy kivizsgálására. Az ügyész úr azonban egyes-egyedül csak Lővy zsidó börtönét kereste fel. Kozma jelentése után Rádayt állásától nemsokára felmentették, Lővyt pedig szabadlábra helyezték. A tiszaeszlári saktereket felmentő ítélet is elsősorban Kozma Sándor műve volt. A felmentés Verhovayt csak megerősítette a zsidóság elleni harcának jogosságában és helyességében. Megbizonyosodott arról, hogy a zsidóság nemcsak védelmébe vett, faji érdekből egy aljas bűncselekményt, hanem már akkora befolyással rendelkezik, hogy a törvényt és a jogot is lábbal tiporhatja, a kormányt kezében tartja. Kiderült, hogy a zsidóság az igazi hatalom és a törvény az országban. Most és ettől kezdve lett igazán antiszemita. Most már tudta, hogy miért van szükség antiszemitizmusra. Arra a kérdésre, hogy miért antiszemita, e szavakkal felel:

"Azért, mert nemzetem jobban szerelem magamnál és többre becsülöm a zsidónál. Bámulatom a zsidók külön vallási és faji szervezete iránt, a lélektani rugója annak, hogy más módot a kibontakozásra nem ismerek: vagy a magyar társadalom szívja fel a zsidóságot, vagy a zsidó társadalom a magyar nemzetet." (Verhovay még nem tudhatta, hogy van egy harmadik megoldás is, a zsidók eltávolítása a magyar nemzet testéből.) Most minden arra mutat, hogy a zsidóság az nemzetünkre, ami a húsevő növény a pillangóra. Elég, hogy szárnyai érintsék levelét, azonnal összecsukja azt és addig ki nem nyitja, míg föl nem emésztette. Más a mi erkölcsi világunk, mint a zsidók erkölcsi világa, mások nemzeti törekvéseink, mint a zsidók törekvései. Mások erényeink, mások vétkeink. Vallásilag és jajilag iszonyú mélység tátong közöttünk, választó vonal gyanánt. És ezt a vonalat lehetetlen áthágni, amíg a zsidó csak addig magyar, míg a zsidóságnak kedvez, azontúl zsidó és mindig csak zsidó.

Verhovay eleinte az antiszemitizmus enyhébb, óvatosabb, liberálisabb formáját fogadta el. Inkább védekezni akart a zsidóság ellen és nem támadni. Nem tette magáévá az emancipáció hatálytalanítására vonatkozó javaslatokat sem. A zsidókérdés megoldását két dologtól remélte, először a zsidók megreformálásától, másodszor a további bevándorlás megakadályozásától. Abban a tévhitben élt, hogy ezek a javaslatai a zsidóság kevésbé fanatikus és elfogult részében megértésre találnak. Tévedett. A zsidóság egységesen utasított el mindenfajta reformtervet, bármily szerény és óvatos is volt az, ha a zsidóság helyzetét érintette vagy éppen kissé korlátozta. De nemcsak a zsidóság, de a zsidó járszalagon haladó kormánypolitika sem akart tudni semmiféle olyan kezdeményezésről, amely a zsidóság térhódítását feltartóztathatta volna.


A parlamentben.

A parlamentnek 1878-tól 1887-ig volt tagja Verhovay. Az első egykét évben még kizárólag a liberális és függetlenségi politikát szolgálja. A tiszaeszlári per idején azonban kilép a függetlenségi pártból és Istóczy antiszemita pártjával működik együtt. Egy ideig tagja is volt a pártnak, de állandó szoros együttműködésre impulzív természeténél és lobogó temperamentumánál részben talán liberális beidegzettségénél fogva nem volt képes. Eleinte nem tudta egészen megérteni Istóczyék következetes és radikális antiszemitizmusát. Sokáig rabja volt annak a meggyőződésnek, hogy a zsidók reformálhatók, megjavíthatók és magyarosíthatok. Pedig talán, ha kezdettől fogva őszintén együtt dolgozik Istóczyékkal, sokkal nagyobb eredményeket érhettek volna el. Csak amikor már mindenéből ki volt fosztva, a közéletből is ki volt rekesztve, csak akkor ismerte meg végleg és igazán a zsidóságot, csak akkor látta be, hogy a magyarság és a zsidóság között nincs és nem is lehet helye kompromisszumnak, kiegyezésnek. Ebben a harcban a két fél közül el kell valamelyiknek pusztulnia. Amikor Verhovay mindezzel tisztába jött, megkísérelte Istóczyékkal egyetértésben és az ő szellemükben feltámasztani a függetlenségi antiszemita pártot, de kevés sikerrel. Nem járt eredménnyel lapindítási kísérlete sem, a Független Magyarország két évi fennállás után megszűnt.

Antiszemita szellemben első ízben a tapolcai kérvény tárgyalásakor szólalt fel. Élesen szembeszáll a szabadelvűség hazug, zsidó értelmezésével, az elvek és jelszavak elé helyezi a nemzet igaz érdekeit. Ekkor terjesztette be a zsidók megreformálásáról szóló határozati javaslatát, amelyben sok helyes gondolat és ötlet volt ugyan, de végeredményben célját tévesztett kísérlet. A zsidóság elleni harcának igazi színtere azonban nem a parlament volt, hanem a sajtó.
Az 1887-es választásokon alig néhány szavazattal maradt kisebbségben Cegléden, egykori legjobb barátjával, Komjáthy Bélával szemben, aki függetlenségi párti programmal, de csak a kormánypárt hathatós támogatásával tudta Verhovayt megbuktatni. Megbuktatása érdekében a legerkölcstelenebb eszközöket is felhasználták. Nem is annyira a bukást, mint inkább azt, hogy éppen legjobbnak hitt barátja vállalta magára kibuktatását, nagyon szívére vette Verhovay. Nagyon rossz emberismerő volt. Leghívebb barátai és bizalmasai hagyták legrútabbul cserben. Olyanok, akiket többnyire ő emelt ki az ismeretlenségből és az ő segítségével tudtak csak közéleti szerephez jutni. Komjáthy Béla is ezek közé tartozott. Ez az ember nemcsak Verhovay politikai pályájára mért csapást, ő volt a Függetlenség összeomlásának közvetlen előidézője is, mert a birtokaira betáblázott kauciót, egyik napról a másikra felmondta.

Ellenfeleinek kíméletlen hajszája és üldözése nem bántotta annyira, mint a hozzá legközelebb állóknak, testi-lelki jóbarátainak árulása és hűtlensége.


Távol a világtól.

Néhány évi bizonytalan élet után, mindenből kiábrándulva, végleg búcsút mondott a közéletnek. Feleségül vette Kövér Amáliát, özv. Szmetanovics Jánosné, battonyai földbirtokosnőt s ide vonult vissza gazdálkodni. Sokáig csendes, magába zárkózott életet élt. Csak egyetlen egyszer került szóba a politikai életbe való visszatérése. Gyula város ellenzéki polgársága akarta őt megnyerni képviselőjelöltjének. Már az összes gazdakörök meg is választották elnöküknek, de az utolsó pillanatban, állítólag felesége kívánságára, visszalépett a jelöltségtől. A birtokot rövid idő alatt, nagy szorgalommal mintagazdasággá fejlesztette. A környékbeli birtokosokkal később mozgalmas társadalmi életet élt. Hol az egyik, hol a másik kúrián gyakran mulatták át az éjszakákat. A múltra nem szívesen emlékezett vissza. Halála váratlanul következett be 1896 április 20-án. Kétségkívül egyik legmarkánsabb, legérdekesebb egyénisége volt korának. Megalkudni, alkalmazkodni sohasem tudott. Nem tudta elhallgatni a közéleti visszásságokat és igazságtalanságokat. Benne minden igaz ügy őszinte pártfogóra talált. Minden kérdést, minden ügyet a magyarság egyetemes érdekei szempontjából nézett. Ennek a szempontnak minden egyebet alárendelt, elsősorban a saját érdekeit és céljait. Sohasem kereste a címet, a rangot, a hatalmat, a pénzt, a vagyont, mindig közérdekből emelt szót. Végzete az volt, hogy olyan időkben szállt síkra a becsület, a tisztesség és az igazság mellett, amikor az önzés, a képmutatás, a szűklátókörűség volt a divat. A tiszakálmáni korszak mindenesetre egyik legnagyobb és legveszélyesebb ellenfelétől szabadult meg, amikor sikerült őt a közéletből kiüldöznie. Félszázaddal nagy harcai után csak tisztelettel és csodálattal gondolhatunk rá, aki a hatalom minden elnyomásával és a zsidóság minden erőszakával szembe helyezkedett. Hogy a tiszaeszlári rémtettről az egész világ tudomást szerzett és a zsidóságnak nem sikerült ezt az ügyet elsüllyeszteni, az végeredményben neki köszönhető.

Halálakor, 1906-ban, a zsidóság már zavartalanul birtokolhatta az ország anyagi és szellemi hatalmát, többé már nem volt számára ellenfél sem az élő, sem a halott Verhovay. A legtöbb zsidó lap visszaemlékezésében egy érdekes egyéniségről számol be, akinek ifjúkori el tévedései megbocsáthatók. De akadt egykét olyan zsidó lap is, amelyik Verhovay halálát is arra használta fel, hogy a még lappangó antiszemita erők elé odaállítsa, elrettentő példaként, vigyorgó ábrázattal a bukott Verhovayt és sorsát. A Pesti Napló például a következőképp méltatta a halott Verhovayt:
"Verhovay ... ő is volt valamikor győzedelmes, diadalmas és ünnepelt. Amikor a függetlenség nemes igéit hirdette és amikor a mágnások céllövője leterítette és amikor az így nyert népszerűséggel az antiszemitizmus katonája lett: győzedelmes és ünnepelt volt. Verhovay is a negyvennyolcas vezér dicsőségével akarta betakarni gyűlölködő programjának sivár mivoltát. Egy ideig sikerült. De az idő gyorsan széttépte a dicsőséget, a gyűlölet kivigyorgott mögüle, a gyűlölet embere megbotlott és Verhovay elhagyatva, egyedül, bukottan vándorolta végig a maga szomorú életútját.
A halottnak béke... De amikor a közéletben feltámadni látjuk Verhovay szellemét, amikor a gyűlölet emberei megszaporodva, nálánál ravaszabb és gonoszabb elmével törtetnek előre és úgy látszik, diadalra törnek, akkor lehetetlen el nem mondani, hogy az ő diadaluk csak káprázat, csak egy állomás, amelyen át gázolva a nemzet és a nemzetek a haladás örök törvényei szerint, az emberszeretet örök ideáljai felé robognak. Az ő sorsuk is az lesz, ami Verhovayé volt. És legyen is az."

Egyetlen lap volt csak a Szemere Miklós támogatásával megjelent Keresztények Lapja amelyik érdemeihez méltó módon mert megemlékezni róla. Befejezésül idézünk cikkéből néhány sort:
"Verhovay Gyula halálát megírták a lapok, de csak átsiklottak rajta, méltatás nélkül. Nagyon természetes, nálunk minden zsidó monopólium még a halhatatlanság is. Akármilyen kurtán bántak is el a zsidó lapok az antiszemita Verhovay Gyulával, az, aki a magyar újságírás történetét valaha meg fogja írni, másként ítél majd.
Verhovay Gyula szépen és lelkesítőén írt. Cikkei hatottak. Nagy tőkével, óriási reklámmal nem lehet elérni ma azt, mit ő egyetlen cikkével, A kassai toaszttal elért.
Uralta az utcát. Féltek tollától, de sokan követték, maga a turini remete is kegyencei közé emelte. A gyengét nem bántotta. Személyeskedésnek nevezték az ő irányát, pedig nem volt az, csak a hatalom gyengítése minden áron és csak abban az esetben, ha meggyőződése volt... Tudott felfedezni és kegyetlenül leleplezni. Ostorozta a bűnt, a hibát, vétket, de soha lelkiismerete ellenére...
Sokat olvasott, tanult. Nem igaz, hogy nem volt képzettsége. Letette az államtudományi jogi vizsgát. Jól olvasott és azt, amit olvasott, meg is emésztette. Számtalan újságírót képezett és ma politikai szerepet játszó egyénnek, pályája kezdetén, nestora volt és kerülethez juttatta.
Szorgalma és kitartása erejét bámulni lehetett, talán még álmában is hivatásáról álmodott, reggeltől késő éjjelig annak élt.
Egy lapnak sem volt még eddig annyi nagytehetségű és országos hírű munkatársa, mint a Függetlenségnek, annyi barátja és annyi ellensége Nem férkőzött a hálószobákba, a családi szentélyekbe, de ütött keményen a leghatalmasabbon is."
*
Verhovay volt egyébként az egyetlen úttörő antiszemita és fajvédő harcos, akinek neve nem merült egészen feledésbe. Igaz, hogy az ő emlékének megörökítéséről sem a húszas évek keresztény nemzeti felbuzdulása gondoskodott, hanem az óceánon túli derék magyarok. Amerikába szakadt magyar véreink egy csoportja 1886 február havában Hazletonban egybegyűlt Pálinkás Mihály házánál, hogy önsegélyző egyesületet alakítson. Amikor az egyesület neve került szóba. Mogyoróssy Árpád nevű tanár, akinek jóhíre volt az amerikai tudományos körökben is, a Rockefeller család nevelője is volt, Verhovay nevét ajánlotta. Az indítványt a jelenlévők egyhangúan el is fogadták. Fél évszázad alatt az egyesület hatalmasra növekedett, ma az amerikai magyarság legnagyobb társadalmi szervezete s ma is büszkén viseli Verhovay Gyula nevét. Az amerikai magyarok Verhovay Segély Egylete 1931-ben díszes síremléket készíttetett, Verhovay hamvait átvitették a battonyai temetőbe. Az emlékmű leleplezése az amerikai magyarok három kiküldöttjének jelenlétében, lélekemelő fémes ünnepség keretében ment végbe. A battonyai magyarok pedig kegyelettel őrzik élete utolsó szakában közöttük élt és elhalt nagy magyar fajvédő harcosnak, Verhovay Gyulának az emlékét.
IRODALOM: Verhovay Gyula: Liberalizmus és konzervativizmus.
Az ország urai.
Az álarc korszaka.


Egan Ede
(1851-1901.)
Egan Ede

Ki volt Egan Ede?
Neve a nyolcvanas években szakkörökben már általánosan ismert. A mezőgazdasági reformterveknek egész sorát ő kezdeményezi. A legképzettebb, legtapasztaltabb gazdasági szakemberek között emlegetik. Nemcsak ötletei és tervei vannak, hanem gyakorlati javaslatai is. Minden kérdést, amelyhez hozzá szól, a legalaposabban, a leglelkiismeretesebben tanulmányoz. Reformterveinek megalkotásánál minden lehetőséget a leggondosabban mérlegel és csak alapos megfontolás után lép javaslataival a nyilvánosság elé. Amilyen termékeny ötletekben és tervekben, éppolyan szívós és következetes azok végrehajtásában. Munkában nem ismer akadályt, pihenést vagy fáradtságot. Hihetetlen energiával tud egy-egy jó ügy szolgálatába szegődni. Nem nyugszik, amíg eredményt nem ér el. Sok figyelemre méltó és nagy jelentőségű kezdeményezése közül megemlítjük a tejtermelés fokozása érdekében kifejtett nagyszabású munkásságát. A tejszövetkezeti eszmének meghonosítása és elterjesztése érdekében is hihetetlenül sokat fáradozott. Cikkek és tanulmányok egész sorát írta ezekről a kérdésekről. Meg volt győződve arról, hogy a tejgazdálkodásra Magyarország mezőgazdaságában még igen Fontos szerep vár. Már évtizedekkel ezelőtt hangoztatta, hogy gazdálkodásunk egyoldalú, gabonatermelésre való beállítottsága nagy veszélyeket rejteget magában, nemcsak a változékony időjárás miatt, de a tengerentúli verseny jelentkezése következtében is. A tejgazdálkodás felkarolásával egyidejűleg az intenzív havasi állattenyésztés megszervezését sürgette. Svájc példája lebegett előtte. A Kárpátok dús havasi legelőjének kihasználását egyik legfontosabb feladatunknak tartotta. A havasi szarvasmarhatenyésztés fontosságát növelte szemében még az a körülmény is, hogy jól ismerte a kárpáti tót, rutén és székely nép nyomorúságos nehéz helyzetét. Az alatt a néhány esztendő alatt, míg országos tejgazdasági felügyelő volt, irányítása alatt felvirágzott az ő kezdeményezésére alakult budapesti tejszövetkezet. Már itt megmutatkozott pompás szervező képessége. A felügyelőség az ő vezetése alatt az országban mindenütt szorgalmazta, tanáccsal és támogatással elősegítette a tejszövetkezetek alakulását. Havasi tejgazdaságokat létesített, megszervezte és magas színvonalra emelte a tejgazdasági szakoktatást, ösztöndíjakkal külföldre küldött gazdákat a tejgazdálkodás tanulmányozására, felkarolta a tejgazdasági szakirodalmat, a tejvizsgálat és tejellenőrzés rendszerének megszervezését is kidolgozta. A hazai lótenyésztés helyes irányba terelésén is sokat dolgozott. Közben állandóan éber figyelemmel kísérte a szomszéd államok mezőgazdasági viszonyainak alakulását. Megfigyeléseiről és tapasztalatairól alapos és kimerítő tanulmányokban számolt be. Másrészt arra is volt gondja, hogy a külfölddel a magyar mezőgazdaság helyzetét megismertesse. Tanulmányutat szervez Magyarországra német gazdák részére. Németnyelvű tanulmányokban részletes képet ad a magyar mezőgazdaság fejlettségéről. Állandóan tanul, de sohasem elégszik meg az elvont elméleti ismeretekkel.

Egan neve tulajdonképpen a hegyvidéki akcióval kapcsolatban lett országosan ismertté. Akarata ellenére bele került a legvadabb és legszenvedélyesebb viták ütközőpontjába. Sajtóban és parlamentben támadták és védelmezték őt. Hónapokig kavargott személye és munkássága körül a vihar. Vádak, gyanúsítások, rágalmak röpködtek feléje. Vasidegekkel állta, tűrte a hajszát. Ez a kíméletlen és alantas hajsza fordította igazában feléje a magyar társadalom jobbik részének figyelmét és érdeklődését.

De ki is volt hát ez a férfiú, akit annyi támadás és olyan szenvedélyes gyűlölet ostromolt. És mi volt a vétke, amit sehogy sem lehetett neki megbocsátani? Ezekre a kérdésekre akarnak feleletet adni ezek a sorok.
Az Egan család ír eredetű. Történeti adatok szerint az O'Egan család Írország egyik főrangú törzsének a hajtása. Írország örökös főbírói méltóságát a család töltötte be. A családból John Egan M. P. a Dallinakill kerület országgyűlési képviselője volt, 1754-ben született és 1810-ben halt meg. Ennek fia, James, aki 1783-ban született és 1834-ben halt meg, a XIX. század elején hagyta el ősi hazáját és Magyarországon telepedett le. James fia volt Eduárd Edének az apja, aki megvette a borostyánkői (uradalmat, előbb Sina Simon báró magyarországi uradalmának igazgatója, később Batthyány Gusztáv herceg teljhatalommal felruházott jószágkormányzója, s 30 éven át Festetics György gróf gazdasági tanácsosa. Eduárdnak két fia volt, Lajos, aki a fiumei kormányzóság kötelékében, teljesített szolgálatot és Ede, aki mezőgazdasági pályára lépett.
Egan Ede 1851-ben született Csáktornyán. A szombatja helyi főgimnáziumban végezte tanulmányait, majd Szászországban egy nagyobb erdőgazdaságban gyakornokoskodott, azután a hallei egyetemen 8 a bécsi mezőgazdasági főiskolán végezte felsőbb tanulmányait. Nagyobb utazásokat tett külföldön, azután 1878-ban egy 30.000 holdas poroszországi uradalom vezetését vette át. Három év múlva atyja meghalván hazajött és családja birtokán gazdálkodott. Már ekkor jelentős irodalmi működést fejtett ki magyar és német nyelven önálló művekben és szaklapokban. Elsősorban, mint már említettük, a tejgazdaság és a szarvasmarhatenyésztés kérdései foglalkoztatták. Ezirányú munkássága vonta magára a kormány figyelmét is, úgyhogy 1883-ban megbízták a tejgazdaság országos felügyeletével. Ezt a munkakörét nagy odaadással töltötte be. Elsősorban a havasi gazdálkodásra igyekezett a közfigyelmet irányítani. Ebből a tárgykörből előadást is tartott a Tudományos Akadémia nemzetgazdasági bizottságában. 1890-ben megvált állásától. Már előbb megnősült. Egy poroszországi nagybirtokos leányát vette el. Állásáról lemondva, kiköltözött Poroszországba apósa birtokára. Nyolc évig élt külföldön. Amikor hazatért, éppen abban az időben indult mozgalom a felvidéki képviselők körében, a rutén nép megsegítése érdekében, Egan nyomban megindította tevékenységét a havasi mezőgazdaság érdekében. A szegedi gazdasági kongresszuson előadást tartott Magyar állattenyésztésről fel a havasra címmel, egyidejűleg a rutén földön szerzett tapasztalatairól emlékiratot készített a megindítandó akcióra vonatkozólag. Darányi földművelésügyi miniszter lelkes fáradozását és a tervezetében foglalt helyes elgondolásokat végül is azzal jutalmazta, hogy kinevezte őt miniszteri megbízotti minőségben és széles hatáskörrel a hegyvidéki akció vezetőjévé.

Ezzel a kinevezéssel kezdődött valójában Egán kálváriája. Az ő páratlan emberi tulajdonságairól, közvetlen, lekötelező egyéniségéről, végtelen igazságszeretetéről. mély szociális érzékéről, sokoldalú képzettségéről, alapos tudásáról, hihetetlen szorgalmáról, munkakedvéről és munkabírásáról, leleményességéről és szívósságáról maradandó, örökbecsű emléket állított Bartha Miklós a "Kazárföldön"-ben. De erről szólnak a rutén nép körében sok helyütt még ma is élő legendák és történetek. Lehettek és bizonyára voltak Egannak is hibái, de ezek eltörpülnek nagysága és értékei mellett. Mérhetetlenül szerette hazáját és azt a fajtát, amelyhez bár nem kötötték őt vérségi kapcsolatok, de kevesen tudtak nálánál jobban megérteni és megbecsülni. Mindig, minden cselekedetével hazájának és nemzetének akart szolgálatot tenni.


A rutén akció.

A 18. század második Méhen és az egész 19. század folyamán végbement nagyarányú galíciai és orosz-lengyel zsidóvándorlás hatása elsősorban és a legnagyobb mértékben a ruténektől lakott északkeleti országrészben, Máramaros, Ung, Bereg vármegyékben volt érezhető. Itt ugyanaz a folyamat ment végbe, ami korábban, illetve ezzel egyidejűleg a szomszédos Galíciában és Bukovinában az ottani lengyel és ukrán földművelő paraszt népességgel történt. A jámbor, hiszékeny, nagy tömegeikben tanulatlan őslakosságot a bevándorolt és elszaporodott zsidóság, kivetkőzve minden emberi érzésből, elvetve minden erkölcsi gátlást, megtagadva minden szánalmat vagy könyörületet, kizárólag a harácsolás brutális ösztöneitől hajtva, valósággal mindenéből kifosztotta és saját földjén földönfutóvá tette. Ebben a tevékenységében a zsidóság kímélet és irgalom nélkül, könyörtelenül felhasznált minden eszközt, amely célja elérésében segítette. Ennek a könyvnek más fejezeteiben már többször szó esett a bevándorolt zsidóságnak, erről a minden képzeletet felülmúló élősdiségéről, úgyhogy most csak egy-két lényegesebb körülményre óhajtunk kiterjeszkedni.

Abban a csendes, fegyvertelen fajközi harcban, amely az új honfoglaló zsidóság és a szülőföldjét, viskóját, pár barázdányi kis földecskéjét amely számára az életet jelentette tíz körmével védelmező ruténség között kifejlődött, az előbbinek elsősorban az igénytelen, egyszerű és szívós ellenfelének ellenállóerejét kellett megtörnie. Erre a célra a leghatásosabb eszköznek a pálinka bizonyult. A zsidó szatócsok és korcsmárosok ösztönzésére ennek fogyasztása valóságos népszenvedéllyé lett. A pálinkaivás társadalmi ragálya szörnyű pusztítást vitt véghez a rutén nép soraiban. Nemcsak erkölcsi ellenállóereje roppant meg, nemcsak szellemi képességei satnyultak el, nemcsak értelme halványodott el, de anyagilag is teljesen tönkre ment. A pálinka pestis nyomán csökkent fizikai ereje és munkaképessége is. A legsötétebb nyomor zúdult rá. A pálinkaivás néhány évtized alatt tehetetlen, nyomorult páriává tette, ezt a népet. Amikor azután ráébredt szerencsétlen helyzetére, úgy érezte, nincs számára szabadulás ebből a pokolból, nem látott, más kivezető utat, mint újra a pálinkát. Amíg kezdetben a pálinka volt romlásba taszítója, most úgy érezte, a pálinka egyedüli vigasztalója, barátja, sőt életcélja. Az így harcképtelenné tett ellenfelet a zsidóság most már könnyűszerrel foszthatta ki mindenéből, vagyonából, emberi önérzetéből, szabadságából, becsületéből egyaránt. Az uzsora, a csalás, a hamis eskü, a hamis váltó és más hasonlók mindennapi és megszokott eszközök voltak a zsidóság kezében. Ilyen ellenféllel, ilyen harcmodorral és harci eszközökkel szemben még a harc edzettebb és ellenállóképesebb ellenfélnek is alul kellett volna maradnia. Hát meg a ruténeknek! Alig indult meg a küzdelem, máris eldőlt a zsidóság javára. A rutének mindenütt kiszorultak kicsiny falvaikból, apró házacskáikból fel a hegyoldalra és az erdőszélekre. Elvesztették kis földjeiket, csak a robot és a pálinka maradt meg számukra. Csak tengethették nyomorult rabszolga életüket a zsidóság kegyeiből, de csak azért, mert zsidó rabszolgatartóiknak szükségük volt rájuk. Már magában véve ez a zsidó invázió is pusztulást és megsemmisülést jelentett a rutén nép részére. Sajnos, ehhez azonban még egyéb súlyos bajok is járultak. Ezek aztán minden életlehetőségtől megfosztották ezt a jobb sorsra érdemes népet. A vármegyékre kiterjedő hatalmas mamut birtokok elvették előle a szabad levegőt, nemcsak termőföld nem jutott a rendkívüli szapora népnek, hanem még állatait sem tudta, hol legeltetni. Pedig a silány föld, a kedvezőtlen éghajlat amúgyis csak nagyon szegényes életet biztosítottak. Ebben a megnyomorított állapotban valóban nem volt más választás a tönkre jutott, elkeseredett rutén parasztnak, mint a kivándorlás ha volt elegendő pénze vagy a teljes megsemmisülés.

A tizenkettedik órában, a kilencvenes évek végén, a rutén nép szellemi vezetői, a görögkatolikus papság élén Firczák István munkácsi püspökkel együttműködve, a helyi közigazgatás néhány lelkiismeretes vezetőjével egy akarattal összefogott azzal a határozott szándékkal, hogy a kormány beavatkozását és segítségét kérik. Benató tanácskozások után megállapították a legszükségesebb tennivalókat, javaslataikat emlékiratba foglalták és eljuttatták az illetékes miniszterekhez. Mindenekelőtt a további zsidó bevándorlás ellen foglaltak állást, az állami iskolák számának szaporítását kívánták, a háziipar, nevezetesen a halina szövés, a kosárfonás, a faszerszámgyártás felkarolását és más hasonlókat javasoltak. A kormányban, főleg Darányi Ignác akkori földművelésügyi miniszterben meg is volt a segíteni akarás szándéka és akarata, csak a megfelelő, a hozzáértő ember hiányzott, akire rá lehetett volna bízni egy ilyen nagyjelentőségű akció megszervezését és lebonyolítását. Olyan valaki kellett, akiben meg van a szükséges sokoldalú szakismeret, vagy rátermettség, erély és találékonyság, emberismeret és akaraterő, legfőképpen pedig az ügy iránti lelkesedés.

Egan ebben az időben tért haza külföldről, hallott egyet-mást a ruténföldi állapotokról. Érdekelte a dolog, elment a helyszínre, hosszú hónapokat töltött a beregi és máramarosi hegyvidéken. Mint marhakereskedő Járta be a vidéket, közvetlen kapcsolatba került a néppel, megismerhette helyzetét. A szerzett benyomások és tapasztalatok minden sötéten sejtését felülmúlták. Egan megborzadva és megrendülve látta az irtózatos nyomort, a leírhatatlan szenvedést, a mérhetetlen sok gonoszságot és kegyetlenséget. Igazságérzete fellázadt, úgy érezte, hogy segíteni kell a magára hagyott és tehetetlenül vergődő népen. Firczák püspökek akciója éppen kapóra jött neki. Tapasztalatairól részletes jelentést készített, egyben megjelölte az utakat, módokat és eszközöket, amelyekkel véleménye szerint ki lehetne emelni súlyos helyzetéből a Ruténföld népét. Darányi, aki Egant már régóta ismerte és sokra értékelte, nyomban tisztában volt azzal, ha valaki, hát Egan az az ember, aki a hegyvidéki akciót megtudná szervezni és ott valóban komoly eredményeket tudna elérni. Egán rövidesen, mint miniszteri megbízott át is vette a hegyvidéki akció irányítását a lehető legszélesebb hatáskörrel és teljes felelősséggel.

Egan előre megállapított tervei szerint nyomban hozzá fogott a munkához. Figyelmét semmi se kerülte el. Tudatában volt annak, hogy csak egységes, átfogó, mindenre kiterjedő akcióval lehet eredményt elérni. Kedvenc eszméjének, a havasi állattenyésztésnek felkarolására most bőven kínálkozott alkalom. A havasi állattenyésztés és tejgazdálkodás meghonosításával új keresetforrásokat akart a ruténeknek biztosítani. Tirolból külön innthali gulyát hozattak a ruténföldi állattenyésztés fellendítése érdekében. Jelentős legelőterületeket vettek bérbe a szomszédos nagy uradalmaktól a rutén parasztoknak. Életlehetőségek teremtése mellett gondoskodni kellett arról is, hogy valamiképp kiszabaduljon a nép a zsidó pénz és áruuzsora karmaiból is. Erre csak egyetlen mód volt, hitel és fogyasztási szövetkezetek létesítése.
Egyébként az egész hegyvidéki akció megindításáról, ennek okairól és működéséről. Egán az akció fennállása után eltelt második év elején, 1900 február 12-én Munkácson megtartott értekezleten részletesen beszámolt. A következőkben mi is az ő jelentése nyomán ismertetjük a hegyvidéki kirendeltség működését.

A földművelésügyi minisztérium által 1897-ben megindított akció tulajdonképpen nemcsak a rutének, hanem a Kárpátokban lakó valamennyi válságos helyzetben lévő nép megsegítését célul tűzte ki maga elé Az akció kezdetét jelentette volna csak a rutének között Bereg megye szolyvai járásában megindult munka. A miniszteri kirendeltség teljes egyetértésben a minisztériummal főképp három irányban dolgozott. Elsősorban földet kellett szerezni a nagy földhiányban szenvedő népeknek. A miniszter kibérelt tehát a gróf Schönborn uradalomtól 25 évre 12.622 hold földet. Ezt azután 41 községben 4303 földműves között osztotta ki. Eleinte a földeket csak próbaévre adták ki és csak a szerzett tapasztalatok alapján adták ki újabb 11 évre. Ez a megoldás lehetővé tette, hogy a bérlő a földet jóformán a sajátjának tekintse és azon a lehető legbelterjesebben gazdálkodjék. A bérletek kiosztásánál a nyerészkedés teljesen ki volt kapcsolva. Elvi okokból azt sem engedték meg a bérlőknek, hogy társaságokba tömörüljenek, nehogy ezekben a gazdaságilag gyengébbek az erősebbeket kihasználják. A termelés színvonalának emelése érdekében a kirendeltség a beregi Verhovinában három mintagazdaságot létesített. Nagy súlyt fektetett a havasi legelők fejlesztésére. Az állattenyésztés színvonalának emelése érdekében két év alatt 1600 darab tenyészállatot importáltak. E téren olyan áldozatokról van szó, aminőket egyetlen más ország sem hozott még. A földművesek ezeket az állatokat 5, illetve 4 évi részletfizetésre kapták. A tőke visszafizetésének megkezdésére tulajdonképpen azonban csak a második év letelte után került sor.

Az akciónak egyik legfontosabb feladata a tisztességes hitelellátás biztosítása volt. Csak ettől lehetett remélni a hegyvidéki nép közgazdasági megerősödését és pénzügyi önállóságát s azt, hogy végre kiszabadul elnyomói kezéből. Földhitel ezen a vidéken egyáltalában nem létezett. A vidéki kis pénzintézetek sem nyújtottak jelzálogkölcsönt ezen a vidéken, mert a tapasztalat szerint, ha egy-egy parasztbirtok árverésre került, a vidék összes uzsorásai és kocsmárosai kartellszerűen összefogtak, a birtokot egészen alacsonyra értékelték, az árverésen összejátszottak és 20-30 holdas birtokot potom pár forintért vettek meg, a pénzintézet pedig a kölcsönre csúnyán ráfizetett. A szegény nép csak személyi hitel formájában kapott pénzt. A legelterjedtebb minimális kamat tíz forint után hetenként egy forint, egy évre tehát 52 forint. De nagyon sokszor ennek kétszerese, sőt négyszerese is. Egyetlen megoldás a hitelszövetkezet volt. A szolyvai járásban másfél esztendő alatt 11 ilyen hitelszövetkezet alakult. Az új intézmény jelentőségét természetesen a kereskedők (értsd zsidók) sokkal hamarább felfogták, mint a parasztok. Tömegesen akartak belépni a szövetkezetbe. Az a veszély fenyegetett, hogy mindenütt többségben lesznek és a hitelszövetkezetek hamarosan kezükre jutnak. Hogy ezt megakadályozza, a kirendeltség minden egyes hitelszövetkezet megalakulását közvetlenül kezében tartotta. A kölcsönök kiutalásánál a szövetkezetek nagy körültekintéssel és elővigyázatossággal jártak el. Pontosan megállapították, hogy a kölcsön mire kell, ha uzsorásnál fennálló adósság kifizetésére kellett, akkor a szövetkezeti igazgatóságának egyik tagja számolt el a hitelezővel, ha marhavásárlásra kellett a pénz, ugyancsak az igazgatóság egyik tagja ment ki a vásárba. A szövetkezetek elnöke mindenütt a helybeli lelkész. A 11 szolyvai járásbeli szövetkezet hét hónapi működése alatt 481 esetben folyósított kölcsönt 54.219 korona erejéig. Kétségkívül ez a hitelszövetkezeti akció képezte a kirendeltség munkásságának legjelentősebb részét.

A szövetkezetek megalakítása természetesen nem ment mindenütt simán. Különösen Zugon és Kisszolyván kellett nagy akadályokkal megküzdeni. Mindkét község közel a galíciai határnál fekszik, kereskedői rövid idő alatt tetemes vagyont sefteltek össze, úgyhogy nem egy Karlsbadba ment nyaralni. Ezekben a községekben 25, illetve 18 éven át még a községi bíró is zsidó volt. Zugon az egész községi birtoknak két harmada már a nem keresztények kezén van. Többségben vannak a képviselőtestületben s mint pénzhatalmak uralkodnak az egész vidék felett. Hatalmuk és összeköttetésük elér egészen Budapestig. A szövetkezet alakuló gyűlésére 45 ember jött csak el. A templomból kijövő nép (maga a templom is olyan területen áll, amely a zsidóé) megrekedt a kocsmában. Egán maga volt kénytelen áthozni őket a kocsmából. Utasításai alapján meg is alakult a hitelszövetkezet. A kereskedők azonban a népet csakhamar lebeszélték a dologról, úgyhogy ezek a részleteket nem voltak hajlandók fizetni. A község két papja teljesen reménytelennek látta a helyzetet, menekülni akart és áthelyezését kérte. Itt tehát olyan emberre volt szükség, akinek volt bátorsága szembe szállni a zsidók terrorjával. Külön püspöki engedéllyel megjelent Kisszolyván és Zugon Egán megbízásából Thegze Géza lelkész, akinek házát két év alatt négyszer gyújtották fel, mert hívei körében meg merte szervezni a hitelszövetkezetet. Éjszaka banditák törtek be lakásába, feleségét megszúrták, ő maga csak úgy menekült meg a haláltól, hogy az ágy mellett álló fegyverrel leütötte egyik támadóját.

A beregi zsidóság kezdettől fogva gyanakodva és ellenségesen nézte az állami akciót. A hitelszövetkezetek megalakítása már túlságosan idegessé tették őket. Az áruraktárak felállításával aztán vége lett türelmüknek. Ettől kezdve fanatikus harcot hirdettek minden ellen, ami az állami akcióval összefüggött. Valósággal üldözőbe vettek mindenkit, aki az állami akcióhoz csatlakozott, örökét állítottak a szövetkezeti áruraktárak elé, hogy oda paraszt ember be ne merjen menni. Akik ennek dacára ott vásárolták be szükségletüket, azoknak nem voltak hajlandók őrölni. Ez annál is nagyobb baj volt, mert az összes malmok használata zsidók kezében volt. A zsidók gyújtogatással, sőt halállal is megfenyegették azokat, akik a hitelszövetkezetekkel kapcsolatban állottak. Az áruraktárakat, ha nem lettek volna már az első naptól kezdve biztosítva, már régen mind lángba borították volna. A zsidók nyílt ellenszegülése akkor érte el tetőpontját, amikor híre járt, hogy a miniszteri kirendeltség eljárt a pénzügyminisztériumnál, hogy a hitelszövetkezeti raktárak részére italmérési engedélyt is adjon. Miért határozta el magát erre a kirendeltség? A hegyvidéken a pálinka ma már nem luxuscikk. Az elcsigázott és rosszul táplálkozó népnél a pálinka már az élelmiszer szerepét játssza. Akit a nép sorsa érdekel, arra kell törekedjék, hogy ez a fontos tápszer hamisítatlan formában jusson el a néphez. Továbbá, hogy a nép a kocsmák demoralizáló hatása alól szabaduljon ki. A nép ma már nem a pálinka miatt megy tönkre, hanem azért, mert a pálinka tíz kézen megy keresztül. Mindenki önt hozzá vizet, de hogy mégis erős legyen, vitriolt vagy más maró és egészségtelen anyagot kever hozzá. Másrészt a nép fő megrontója a kocsma, mert itt berúgatják, hogy ebben az állapotában ebből a jámbor népből mindent kivegyenek. Aki a népnek a pálinkát adja ezen a vidéken, az tartja őt a kezében. A hitelszövetkezetek nem akartak kocsmákat nyitni. A poharankénti kimérés tehát szigorúan tilos volt. Csupán arról volt szó, hogy a nép otthoni fogyasztásra hamisítatlan pálinkát kapjon, másrészt kiszabaduljon a kocsmák hatása alól. Csodálatos módon a pénzügyminisztérium a kirendeltség felterjesztését nem fogadta el és az engedély megadását attól tette függővé, hogy a községek képviselőtestületei a meglévő kocsmák mellé óhajtják-e még egy italmérés engedélyezését. A zsidóknak ez újabb alkalmat adott arra, hogy minden erejüket mozgósítsák az akció ellen. Az Ung megyei zsidók főrabbijuk vezetése alatt monstre küldöttségben kérték Firczák püspököt, hogy akadályozza meg a hitelszövetkezeti italmérést. A küldöttségek egész sora járt az illetékes pénzügyi igazgatóságoknál, pénzügyminisztériumban és befolyásos tényezőknél, valamint a galíciai csodarabbiknál. A hitelszövetkezetek mellett nem kevésbé fontosak, sőt talán még fontosabbak az áruraktárak. Csak ezek segítségével lehetett kiszabadítani a népet az áruuzsorából. A falusi szatócs, ha a paraszt fizetni akar, nem fogadja el a pénzt. Csak így érheti el célját, azt t. i., hogy két- három év után számoljon vevőjével, aki ekkor már fizetni nem tud, jön a váltó, a kötelezvény és az árverés. A tömegcikkeknél a szövetkezet megelégedett 5% haszonnal, míg a drágább, finomabb áruknál a haszonkulcs felemelkedett 12-15 százalékra. Az áruraktárak csakhamar közkedveltségnek örvendettek. Egy év alatt a szolyvai járásban 12 elárusítóhely nyílt meg, amelyek állandóan emelkedő forgalmat bonyolítottak le.


Eredmények és ellenségek.

Egan munkácsi jelentésében, mint láthatjuk, nyílt és őszinte képet rajzolt a helyzetről. Az elért eredményekről alig szólt, csak néhány számot sorakoztatott fel. Beismerte, hogy a munka legkezdetén állanak még csak. Amit eddig végeztek, az részben csak kísérlet volt, a cél az, hogy ami jól bevált, azt tovább vigyék más területre is. Nem becsülte le Egan a fennálló akadályokat és nehézségeket sem, ellenkezőleg, kertelés nélkül rámutatott ezekre is. Beszámolójának ebben a részében, bármennyire is óvakodott az érzékeny pontoktól, nem hallgathatta el a zsidóság ellenséges magatartását sem, amely helyenként már gyilkos gyűlöletté fajult. Egan kezdetben nem volt antiszemita. Ha végül is azzá lett, a zsidók tették őt ilyenné. Nem azzal jött a Ruténföldre, hogy a zsidóknak mindenképpen ártson, hanem, hogy a ruténeken valamiképp segítsen; legkevésbé ő tehetett arról, hogy ebben a törekvésében szembe találta magát a zsidó érdekekkel. Az kétségtelen, hogy a két nép harcában Egan habozás nélkül a ruténség oldalára állott, mert ez volt a gyengébb, az elhagyatott, a kifosztott, mert ennek oldalán volt az igazság. A harcot a zsidósággal Egan nem kereste, azt rákényszerítették, neki szerepénél és küldetésénél fogva nem lehetett kitérni ez elől. Egan a kihívást elfogadta. S megindult egy késhegyig menő kíméletlen harc.

A becsületes és tárgyilagos kritikától Egan sohasem riadt vissza. Sőt inkább kereste és várta ezt. A gyűlölettel és gonoszsággal szemben azonban kíméletlen volt. Tulajdonképpen már az akció megindulásakor szembekerült a zsidósággal, mert ez kezdettől fogva ellenségét látta benne. Egyszerre, szinte parancsszóra minden mozgásba jött, az egész zsidóság, a verhovinai utolsó kis zsidó szatócstól fel a befolyásos budapesti szerkesztőkig és nagykapitalistákig, képviselőkig, minisztériumokig, egyszerre mindenki megmozdult és felvonult Egan ellen. Kímélet nélkül támadták őt emberi becsületében, megállapították, hogy tudatlan, tájékozatlan, könnyelmű, pazarló, dilettáns, nyílt és burkolt rágalmak egész özöne zúdult rá. Egan azonban hallgatott és tovább dolgozott. A tények és eredmények mindenben igazolták őt. Ezekkel viszont sohasem kérkedett. E helyett az érdeklődők részére kétszer is olcsó tanulmányutat rendezett a Verhovinára, hogy saját szemükkel győződjenek meg a valóságról. Nem kényelmes, luxus kirándulások, hanem kora hajnaltól napestig tartó fárasztó, nehéz túrák voltak ezek a kirándulások, de aki vette magának a fáradságot és részt vett ezen a tanulmányúton, az sok-sok élménnyel és tanulsággal gazdagodott. Nemcsak Verhovina vadregényes havasait ismerhette meg, hanem láthatta azt a mérhetetlen és leírhatatlan nyomort, amelybe jórészt a zsidó parazitizmus taszította ezt a népet, de láthatta Egan egy-két esztendős munkájának nagyszerű eredményeit is, a hitelszövetkezeteket, az áruraktárakat, a boltokat, a földbérletet, a havasi legelőket és magát az önbizalmát visszanyert, reménnyel és hittel teli rutén népet. A tanulmányút során érintett falvakban mindenütt papjai élén felsorakozik hálát és köszönetet mondani ez a nép, amelyik most már érzi, hogy törődnek vele, segíteni akarnak rajta. Egan nem kímélte ezeken az utakon vendégeit, mindenüvé elvitte őket, mindent meg akart mutatni nekik. Minden faluban szövetkezeti gyűlés volt, az áruraktár megtekintésére is sor került s nem maradt el a látogatás a havasokra. Az 1899 őszén rendezett tanulmányút programjából, amely szeptember 6-12-ig, tehát egy hétig tartott, bemutatjuk két nap programját annak szemléltetésére, hogy mennyire igyekezik Egan kihasználni az időt, hogy a látogatóknak minél többet nyújthasson. Szeptember 8, reggel 5 árakor indulás Szolyváról, reggel 6 órakor értekezlet Bereg Szt. Miklóson, fél 8-kor értekezlet Frigyesfalván, 10 órakor értekezlet Felső Viznyicén, délben 13 órakor indulás lóháton, Felső Viznyicéről, Puznyákfalván, Patkanyocon át Nagy Mogyorósra, délután 4 órakor értekezlet Nagy Mogyoróson, meghálás Munkácson. Szeptember 11-én, reggel 5 órakor indulás Vereckéről. 7 órakor a beszkidi emlék megtekintése a galíciai határon, visszatérés Vercckére, délelőtt 10 órakor villásreggeli Vereckén, 11 órakor ebéd Alsó Vereckén. 12 órakor indulás Alsó Vereckéről Volocra, délután l órakor Volocról indulás lóháton a Fircák havasra, 4 órakor indulás a Fircák havasról a Névtelen havasra, meghálás a Névtelen havason. A tanulmányutakon elsősorban az Egan által meghívottak vehettek részt, az 1899-ben a résztvevők között találjuk Darányi Ignác földművelésügyi minisztert, Hágára Viktor beregi, Török József gróf ungi főispánokat, Pirkner János állattenyésztési felügyelőt, továbbá Majláth József és Széchenyi Imre grófokat. Ott volt Bartha Miklós is, aki erről az úrról írta meg örökszép dokumentumul a Kazár földönt. Éppen ezeken az utakon is megmutatkozó nagyszerű tények és eredmények fokozták fel a végsőkig a zsidóság dühét és bosszúját. A zsidóság érezte, ha Egan még sokáig folytathatja munkáját, ha az akció tevékenységi körét a szolyvai járásból kiterjesztik a szomszédos járásokra, sőt egész Bereg és Máramaros vármegyékre, akkor a rutén nép feltartóztathatatlanul kicsúszik kezei közül, kiszabadul a lelketlen uzsorások és a kapzsi pálinkamérők karmaiból, visszanyeri életkedvét, bátorságát, egyszóval, nem lesz többé szabad prédája a zsidó élősdiségnek. Ezt nem tudta elviselni a zsidóság, létében érezte magát fenyegetve, ez volt tehát bosszújának igazi rugója. Egan hihetetlen lelki nyugalommal tért napirendre az ellene irányult támadások felett. És amikor Munkácson végre alkalom adódott a megszólalásra, most se támadt, inkább csak védekezett és bizonyított. Jelentése már ismertetett részében is beszélt már a zsidóság magatartásáról, de még inkább ki kellett erre térnie, amikor a jövő feladatairól szólt, amikor a zsidóság mindenütt érvényesülő hatását, befolyását és mindent elnyomó hatalmát kellett érzékeltetnie.

A kirendeltség további feladatai közül kiemelte Egan a tagosítás keresztülvitelét, a havasi legelőterületek megfelelő kezelésének biztosítását, a vadászati törvény módosítását, elvégre is a szegény hegyvidéki paraszt, ha zabot vet, azt saját használatára vesse, ne a vadsertésnek. Nem lehet fenntartani azt az állapotot, hogy a vadsertés a nép kenyerén és krumpliján hízzék, végül pedig újabb és újabb legelőterületeket kell biztosítani a népnek. A legfontosabb azonban a jogrend helyreállítás az északkeleti országrész, mert ott ma a hamis eskü uralkodik és lehetetlenné tesz minden igazságszolgáltatást. Ahol akármilyen igazságtalan és valótlan ügy bizonyítására könnyűszerrel lehet kapni 50 krajcárért, fél óra alatt nem egy, de akár száz tanút is, ahol például Bilkét vagy Szaploncát általában úgy ismerik, hogy ott a lakosság nagy részének a hamis eskütevés rendszeres kenyérkeresete, az olyan vidéken, ahol rendszeres taksája van a gyújtogatásnak aszerint, hogy szalma, cserép, vagy zsindelyfedeles házat kell felgyújtani, ahol a rablás, az útonállás és a gyilkolás az áldozat testalkata, kora és ereje szerint lesz díjazva, ahol az ellentanú retteg a vádlott hosszújától, ha ellene vallani merne, ahol a gyújtogatás és gyilkolás veszélye a bírót is fenyegeti, ahol emberemlékezet óta nem tudnak olyan esetről, amikor a szegény paraszt a máshitű zsidó ellenfelével szemben igazságot kapott volna, ott nem lehet európai értelemben vett igazságszolgáltatásról beszélni. Az igazságszolgáltatás rákfenéje a hamis eskü. Itt csak két módon lehet segíteni. Esküdjék ki-ki a saját Istenére. Tehát vissza kell állítani a rituális esküt, vagy ha erre azt mondják, hogy ez lehetetlen, úgy nem marad más hátra, mint azokban a megyékben, ahol ez az undorító rákfene demoralizálja közéletünket, az eskü bizonyító erejét el kell törölni.

Az olyan vidéken, mint amilyen az északkeleti hegyvidék, ahol a bevándorlók a törvény kijátszását, mint külön mesterséget űzik és ahol ennek fortélyai apáról-fiúra szalmák, csak külön, kivételes intézkedésekkel lehet a bajon segítem. A törvénykijátszás elképesztő példái ismeretesek ezen a vidéken. Meg kell akadályozni például az olyan eseteket, amikor az írni, olvasni sem tudó szerencsétlen paraszttal olyan szerződést iratnak alá, amely szerint, per esetén, az edelényi vagy titeli járásbíróság lesz az illetékes. A nyomorult földműves, akinek legtöbbször annyi pénze sincs, hogy gyermekeinek kenyeret adjon, hogy gondolhat arra, hogy oly messzire elutazzék a bírói tárgyalásra. Elmarasztalják. Nap-nap után ismétlődnek olyan esetek, amikor a szegény paraszt birtoka azért vész el, mert oly szerződést iratnak alá vele, amelyben állítólag birtokából csak egy fél holdacskát ad el, a szerződés szövege azonban az egész birtok eladásáról szól.

Előadása utolsó szakaszában Egan, végül magáról, a maga külön harcáról és helyzetéről is beszélt. Hangoztatta, hogy mindazért, amit erre vonatkozóan mond, kizárólag ő a felelős. "Érzem"- mondotta többek között- "hogy most teendő nyilatkozatom, tekintetbe véve a nálunk ma uralkodó áramlatokat, állásomba kerülhet de ha bukom is, legalább kötelességemet teljesítettem. A személyes szempont itt egészen mellékes. A rám bízott ügy tekintetében azonban egy hajszálnyira sem engedhetek koncessziót, az ügynek minden körülmények között győznie kell." A sokat emlegetett kivándorlás oka itt a határmenti vármegyékben, a bevándorlásban keresendő. Ezek a bevándorlók, Egan szerint, nem azonosak az igazi, a Palesztinai szemita zsidókkal, a vörös, szőkés, magastermetű, kerekfejű, vad, vakmerő, fanatikus galíciai és ruténföldi zsidók az egykori kazárok leszármazottai. (?) Mindenütt ellenséges, gyűlölködő magatartást tanúsítanak, erőszakosak, fortélyosak, hatalomra vágyók. A hegyvidéki kirendeltség nem zárkózott fel előlük, juttatott nekik a földbérletekből, a tenyészállatokból, bevonták őket itt-ott a hitelszövetkezeti akcióba is. Mindent megtett, amit megtehetett tehát, hogy békességben lehessen a zsidósággal, de a túlsó oldal nem méltányolta ezt a szándékát. Nem érez ellenséges szándékokat a zsidósággal szemben, nem is antiszemita, a szó megszokott értelmében, de nem szereti a zsidót, mint fajt, mert félti tőlük az országot, az ország nemzeti jellegét és egzisztenciáját. Ha a zsidók befolyása továbbra is ily mértékben terjed, előbb-utóbb tönkretesznek bennünket, ha nem válnak őszintén és igazán minden fenntartás nélkül magyarrá. Mert nem lehet magyarnak tekinteni az olyan zsidót, bármilyen hangzású is a neve, aki a párizsi Alliancétől kapja az utasításokat, aki a magyarral szemben zsidónak a pártját fogja, bármit követett is el. Az utóbbi évtizedekben minden ellenőrzés nélkül betódult vagyontalan és minden lelkiismeret nélküli zsidó proletár tömeget haladéktalanul meg kell rostálni. A legnagyobb részük különben is olyan, akinek nincs semmiféle foglalkozása. Semmi szükség sincs arra, hogy mi olyanokat tűrjünk el magunk között, akik csak a mi népünk kiszipolyozásával tartják fenn magukat. Senki sem veheti tőlünk rossz néven, ha mi a véreinket védjük, ez nem felekezeti kérdés, hanem az önfenntartás kötelessége. Éppen ezért az akcióval szemben kifejtett nyílt ellenszegülést és titkos aknamunkát többé nem nézhetjük el. Mindenki ellen, aki az akció ellenségei mellé áll, késhegyig menő harcot hirdetünk. Feladatunk ugyan nem a harc állapította meg beszéde végén Egan, de küzdeni fogunk, ha a kardot a kezünkbe erőszakolják.

Egan beszéde mély hatást gyakorolt a jelenlevőkre. Hallgatósága ismételten hangos tüntetést rendezett mellette, előadása végén pedig szűnni nem akart a taps és az éljenzés. A felszólalók az akciónak a többi vármegyére való kiterjesztésére tettek javaslatokat. A jelenlevő liberális érzelmű képviselők, a tömeghangulattal nem mertek szembehelyezkedni, csak egy-két bizonytalan célzásban helytelenítették Egan beszédének a zsidókérdésre vonatkozó részleteit. A budapesti zsidó sajtó azonban felekezeti ügyet csinált Egan beszédéből. Antiszemitizmussal, gyűlölködéssel, elfogultsággal vádolták, az akció éléről való eltávolítását követelték. Darányi ellen is heves támadások hangzottak el. Egan, hogy minisztere helyzetén könnyítsen, nyilatkozatot adott ki, amelyben beszédének félreértésre alkalmat adó, egyes kitételeit magyarázta meg. Darányi egyébként a leghatározottabb formában Egan védelmére kelt, bizalmáról biztosította, sőt hatáskörét még ki is terjesztette.

Már-már úgy látszott, a zsidóságnak bele kell törődnie abba, hogy Egant nem lehet helyéről kiemelni, amikor váratlanul segítségére sietett Paris Frigyes kir. ügyész, aki magánszorgalomból a szövetkezeti kérdés terén végzett bizonyos tanulmányokat s ezen a réven akart bejutni a hegyvidéki kirendeltséghez. Noha csak arról volt szó, hogy a kirendeltségnél, mint Egan helyettese működik majd Paris, azonban szakismereteire hivatkozva irányt akart szabni az akció egész munkásságának. Paris, hogy célt érhessen, kicsinyes szempontokból kiindulva bírálgatja Egan működését; bíráló megjegyzései belekerülnek a zsidó lapokba, úgyhogy csakhamar újabb támadó hadjárat indul meg a hegyvidéki kirendeltség munkája ellen. Parissal kezdetben maga Egan kereste a kapcsolatot, szüksége lett volna megértő munkatársra, akivel megosztja a teendőket, maga kérte Paris beosztását az akcióhoz. Amikor azonban látta, hogy összeférhetetlen, sőt merőben más gondolkozása ember, akiből minden gyakorlati érzék hiányzik, hamarosan szakított vele. Paris iránt érzett ellenszenvét fokozta még az a körülmény is, hogy időközben tudomására jutott, hogy Parisnak szabadkőműves és zsidó körökkel vannak kapcsolatai. Kézenfekvőnek látszott a feltevés, hogy Parist ezek a zsidó szabadkőműves körök igyekeztek Egan mellé csempészni, hogy szemmel tarthassák, munkáját nehezítsék és az egész kirendeltségben zavarokat támasszanak. Paristól azonban nem lehetett egykönnyen szabadulni. Darányi végül is Egan és Paris vitájában ismét az előbbinek adott igazat. Páris évekkel később, amikor már Egan nem élt és Darányi sem volt miniszter, egy kis könyvecskében próbálta szerepét tisztázni. Ebben újra felsorakoztatta azokat a kifogásokat az akció ellen, amelyeket korábban a zsidó lapok hangoztattak állandóan. Azt, hogy Egan nem alapos, nem körültekintő, elragadja a szenvedély, erőszakos, nem keresi a kapcsolatot a társadalommal, szembeszáll a hatóságokkal, nem mérlegeli a lehetőségeket, légvárakat épít, ellensége a zsidóságnak. Paris, mint saját visszaemlékezéséből is kiviláglik, liberális, humanista szellemben szerette volna vezetni az akciót, ő úgy akart használni a ruténeknek, hogy közben semmit se ártson a zsidóknak, a szövetkezetekkel szemben a kereskedelmet vette védelmébe, hosszú, tizenöt- húsz esztendős munkaprogramot csinált, a zsidókérdést úgy akarta megoldani, hogy földművelésre szoktatja a zsidókat. Paris egyébként a leghatározottabban tagadja, hogy a zsidóság kezében eszköz lett volna a rutén akció ellen, jóhiszeműségére és ellentétes meggyőződésére hivatkozik. A tények azonban megcáfolják védekezését. Nyilván Darányi Ignácnak is más volt a meggyőződése, mert Paris saját bevallása szerint, kihallgatása során közölte vele, hogy az a gyanú ellene, hogy egy titkos koalíció megbízásából a rutén akció szétrobbantására vállalkozott.


A vég.

A nagy viták azután lassan elcsitultak. A zsidóság úgy érezte, hogy ezt a harcot egyelőre elvesztette. Egant nem lehetett helyéről eltávolítani. A végső harcot bizonyára nem adták ugyan még fel vele szemben, de Egan egyelőre nyugodtan dolgozhatott. Új, nagy terveket forgatott fejében. s Új eszmék, új ötletek foglalkoztatták. Máramarost szerette volna minél hamarább teljesen bekapcsolni a kirendeltség munkájába. De ez egyelőre nehezen ment. Éjt nappallá téve tárgyalt, tanácskozott, dolgozott az új sikerekért.

A nagy harc kellős közepén 1901 szeptember 20-án mint a derült égből a villámcsapás, úgy jött a lesújtó hír: Egan Ede a reggeli órákban, az ungvári országúton, egy kis dombtetőn, golyótól találva, meghalt. Az egész ország mély megdöbbenéssel fogadta a hírt. Verhovina és népe pedig sötét, fájdalmas gyászba borult. Elvesztette nagy jótevőjét, fáradhatatlan pártfogóját és megmentőjét, hogy halt meg Egan Ede? Erre a kérdésre ma sem tudunk kielégítő feleletet adni. Szemtanúja az esetnek nem volt. Egan kísérője a lövés pillanatában nem tartózkodott mellette. A tények és a körülmények egymásnak sok tekintetben egészen ellentmondanak. Csak annyi állapítható meg. hogy Egan, kezében vadászfegyverével, felkapaszkodva a meredek domboldalon, alig tehetett néhány lépést, mikor eldördült a halálos lövés. A nagy körültekintései lefolytatott vizsgálat adatait és eredményeit nem közölték a nyilvánossággal. A vizsgálatot többször megismételték, de a homályos kérdéseket nem lehetett tisztázni. Hivatalos álláspont szerint csak szerencsétlenség történhetett. A budapesti zsidó sajtó gyanús buzgósággal az első perctől kezdve azt akarta elhitetni a közvéleménnyel, hogy Egan öngyilkosságot követelt el, valószínűsítem igyekeztek ezt a feltevést azzal, hogy Egan az utóbbi hetekben el volt már keseredve, nagyon lehangolták a kedvezőtlen hírek, súlyosan gyötörte az idegbaja is, bizonyára ilyen lelkiállapotban határozta el magát az öngyilkosságra. Ezzel szemben azok, akik közelről ismerlek azt az elfajult küzdelmet, amely Egan és az egész hegyvidéki kirendeltség ellen folyt, akiknek tudomásuk volt azokról a halálos fenyegetésekről, amelyben Egannak nap-nap után része volt és akik ismerték a verhovinai banditavilágot, tudták, hogy Egan állandó életveszedelemben forgott. De tudta maga Egan is, hogy életére törnek, ezért akart már korábban nagyobb összegű életbiztosítást kötni. A budapesti életbiztosítók csak Darányi közbelépésére voltak hajlandók vele megállapodást kötni. A rutén nép, a magyar közvélemény nagyobb része határozottan meg volt győződve, hogy Egan gyilkos merénylet áldoznia leli. A boncolás és többszöri helyszíni szemle Egan útitársának, Rochlitz főerdésznek vallomása, barátainak, munkatársainak. Török főispánnak és Firczák püspöknek vallomásai egytől-egyig kizárták az öngyilkosság lehetőségét. Ennek a feltevésnek ellentmond elsősorban Egannak magának az egyénisége és a természete. A halálát megelőző napon hosszabb időt töltött együtt Firczák püspökkel, akivel az akció részleteit, újabb eredményeit és legközelebbi terveit beszélte meg. részletesen összeállította másnapi munkaprogramját és szállodai szobát is rendelt magának Munkácson. Tehát készült a másnapi munkára. Nem foglalkoztathatta az öngyilkosság gondolata. A körültekintő vizsgálat a szerencsétlen véletlent is kizártnak tartotta. Ezzel szemben mind több jel szólt a gyilkosság mellett. A lábnyomok, amelyeket a helyszínen találtak, a vérnyomok, a lövés módja, a fegyvervizsgálati eredmény közzétételének elmulasztása, mind amellett bizonyított, hogy előre kitervelt orgyilkosság történt. De bármi történt is azon a kora őszi reggelen az ungvári országúton, Egan Ede nem volt többé. A magyar közélet szegényebb lett egy kemény, markáns, harcos egyéniséggel, a rutén nép pedig árván maradt. A hősi harc véget ért, újra sötétség borult Verhovinára, a zsidóság pedig újra szabadon folytathatta üzelmek. A bosszúállás gonosz és sötét ösztönei azonban még sokáig nem pihentek el Egan halála után. A Budapesti Napló, hónapokkal később, mikor már a hatósági vizsgálat kétségkívül megállapította, hogy öngyilkosságról nem lehet szó, szószerint azt írta: "a nyomozás minden kétséget kizáróan kiderítette, hogy Egan öngyilkosságot követett el". Az Egyenlőség, amely különben az Egan elleni támadások céljára külön rovatot is nyitott, kijelentette, hogy a rombolás munkáját nem szabad tovább folytatni, nem lehet tűrni, hogy a közvagyont ezentúl is lelketlenül elpocsékolják.

Egan halála mély és osztatlan részvétet keltett az egész magyar társadalomban. Az egyetemi ifjúság külön gyászistentiszteletet rendezett lelkiüdvéért. Rövidesen nagyszabású szoborgyűjtési akció indult meg. Bár a költségek hamarosan egybegyűltek, a szobor felállítására máig sem került sor. De Egan elvesztését legjobban mégis csak a rutén nép fájlalta. A legegyszerűbb rutén paraszt is megértette, hogy a veszteség irtózatos nagy és szinte pótolhatatlan. Évek, sőt évtizedek múlva is áhítattal és szeretettel emlegették a pán főnagyságost, aki annakidején egész szívvel-lélekkel, minden tudásával, akaratával, sőt életével is melléjük állt. Dudinszky Nesztor, az ismert nevű rutén papíró a rabszolgák földjéről írott munkájában többször is idézi Egan emlékét:

"Már 1868 óta folyik a rablóhadjárat... a kazár pusztítás, csak egy ember találkozott, ki bátran merte odavágni a bosszút lihegő, bámulatosán vakmerő kazárhadnak, "ne tovább, csürhehad". S az oly titokzatos körülmények között múlt ki. Sok rutén emberrel volt alkalmam már beszélni, mindegyik, mikor felemlítettem az Egan nevet, levette kalapját és szomorúan felnézett az égre, mintha onnét esdené vissza az atyját. Némelyik meg is próbálta idézni: "Pán főnagyságos, megöl a nyomor, ha vissza nem jössz!"

"Kisbereznán szövetkezeti gyűlés volt. A gyűlésen megjelent Egan Ede is. Szigorú kötelességévé tette a falusi bíróknak is a szövetkezeti gyűlésen való megjelenést, összegyűlt a nép. Bocskoros, kiéhezett alakok, kik között idegesen járt-kelt egy pirosképű, feketeruhás, barna alak hosszú pajesszel. A szegény rutén nép tiszteletteljesen nyitott neki utat hisz a kezében volt. Megérkezett Egan Ede megnyitotta a gyűlést. Hol a bíró? kérdezte fürkészve. Itt vagyok, nagyságos úr, szólt és előlépett a kaftános. Erre Egan a nép közé vegyült, hosszasan beszélgetett velük, aminek eredménye az lett, hogy a zsidó bírót felfüggesztette."

Hideg, téli szellő tarol át a völgyeken. Sivít, majd elcsendesedik. Megkavarja a hópelyhes ködfoszlányokat s újra előjön egy pár pillanatra. Azután megint kezdi az őrült hajszajárást...
Hajszolja hideg leheletét, behálózva a hegyeket, végigboronálva a csermelyek egykedvű habbodrait...
S valahol Ungvár mellett, ez őrült hajszajárásban szilárdan áll egy kereszt s néz a Kazárföld felé...
Szilárdan áll itt, amilyen szilárd, törhetetlen volt az a férfiú, kinek emlékére emeltetett, Egan Ede...
A múlandóságot szimbolizáló, kusza, ködös, téli idő eszembe juttatja azt a kereseteit s azt a férfiút... eszembe juttatja egy népnek mérhetetlen szenvedését s egy népnek zokogása fúl el soraimban, egy öntudatára meg nem ébredt nép zokog bennem, egy elhullott hős emléke előtt...
Egan Ede meghalt... elérte minden ember osztályrésze, a halál. De ki idézte elő, rejtélyes az még most is...
Consummatum est. Meghalt a nagy népmentő. De mégis nem múlhatott el anélkül, hogy emléke ne maradjon fenn... Fennmaradt a sok jótett, a nagy jövőre jogosító, de még csak megindulóban lévő munkaterv... kérdés volt, vajon utódai a tervezetből lesznek-e képesek örök emléket állítani nagy elődjüknek. Ehhez nagy talentum, óriási fizikum, nagy munkaerő, végtelen jó szív, hatalmas energia, fanatikus igazságszeretet, megértő lélek, egyenes gerinc s lelkiismeret kellett. Ehhez egy új Egan Edére volt szükség... s épp ezért hívei gyűjtést rendeztek szobrára, hogy ércben álljon követendő példaképpen az a férfiú, ki megvetett rangot, fizetést, címet, nyugodalmat csak azért, hogy egy nép szent ügyét szolgálja, sőt odavetette életét...
Nagy összeg gyűlt egybe, el is készült a szobor, mely Szolyván lett volna felállítandó, sőt pár évvel ezelőtt az erre létesült bizottság át is vette azt a bizonyos szobrot s a szobor még sincs sehol...
Joggal kérdem hát, nemcsak az adakozók, de az egész rutén nép nevében, hol van Egan Ede szobra?
Süvít a hideg téli szellő... s valahol egy nép sír Egan Ede után... valahol az igazság követeli a nagy férfiú szobrát... valahol oly szomorú a táj a hóval borított, fekete Verhovinán...

Egan Ede szobrát a liberális Magyarország elsikkasztotta, a mai fajvédő Magyarországnak becsületbeli kötelessége ezt az ügyet felülvizsgálni és a szobor felállításáról gondoskodni.
IRODALOM:
Bartha Miklós: Kazárföldön.
Bihar Jenő: Egan Edét meggyilkolták.
Dudinszky Nesztor: A rabszolgák földjén.
Paris Frigyes: Tájékoztató a rutén akciónál való működésem felől.
A hegyvidéki földműves nép közgazdasági helyzetének javítását célzó állami akció ügyében Munkácson 1900 február 12-én tartott értekezletről szóló jelentés. Felterjeszti borostyánkői Egan Ede miniszteri megbízott.


Bartha Miklós
(1847-1903.)
Bartha Miklós

Harc a magyar hegemóniáért!

A századforduló legszámottevőbb politikai egyéniségei közé tartozik. Ha politikai és világnézeti magatartását elemezni próbáljuk, elsősorban mint a függetlenségi gondolat fanatikus harcosa lép elibénk, aki tollal, szóval, ha kellett, tettel is, mindenkivel szembeszáll a magyarság jogaiért és a nemzeti becsületért. Bartha Miklós függetlenségi politikája azonban nem csupán üres közjogi formulákon való értelmetlen nyargalászás, nem konok ellenzékieskedés. Állásfoglalását magasabb nemzeti célok irányítják, nem osztrákellenes, helyesebben dinasztiaellenes érzelmeinek hatása alatt lesz a függetlenségi politika híve, hanem, mert veszélyeztetve látja a magyarság hegemóniáját, vezető szerepét saját hazájában. Egész politikai pályáját ez az eszme, ez a gondolat irányítja: megvédeni minden nyílt vagy rejtett támadással szemben a magyarság dunavölgyi szupremáciáját. Ez az eszme áthatja egész valóját, egész lelkületét, végigkíséri őt egész közpályáján. Látja a feltornyosuló viharfelhőket, érzi, katasztrófába dönthetik a magyarságot. Látja az udvari kamarilla titkos elnyomó törekvéseit, rövidlátó, sokszor megalázó taktikázását, nemzeti becsületünkbe vágó követeléseinkkel szemben tanúsított bizalmatlanságát. Látja a többnyire bécsi biztatás nyomán fellángoló nemzetiségi izgatást. Látja, miként kapnak vérszemet a felbujtogatott nemzetiségek, miként vetemednek erőszakos, kihívó cselekedetekre a magyarsággal szemben. Látja erejük, szervezettségük növekedését és ezzel együtt céltudatos állambomlasztó tevékenységük fokozódását. Aggodalommal néz tehát a jövőbe és szenvedéllyel száll szembe ezekkel a veszélyekkel. Kíméletlenül és szívósan harcol mindenhol és mindenkivel, ahol és akitől a magyarság életérdekeit látja veszélyeztetve. Ugyanaz a lobogó temperamentum fűti őt, mint egykor Verhovayt. Mint Erdély szülötte, jól ismeri szűkebb hazájának viszonyait, látja a népi egyensúly megbomlását és a magyarság pozíciójának hanyatlását, fokozatos térvesztését, a szász vezetők némelyikének magyarellenes agitációját, az oláh soviniszták izgatásait. Erdély védelméért és megtartásáért száll tehát síkra.

De nem kerülte el figyelmét a másik nagy veszély sem, amely szintén egyre fenyegetőbb arányokban bontakozott ki: a zsidó térfoglalás, a zsidó bevándorlás, vagy ahogyan 6 nevezte, a kazár veszély. Nem tartotta őt vissza véleményének őszinte elmondásában az sem, hogy állásfoglalásával szinte az egész zsidóság ellenszenvét, haragját és bosszúját magára zúdította.

Látta a kormányhatalom tehetetlenségét, rövidlátását és tétovázását és látta a zsidó sajtó által megfertőzött magyar közvélemény tájékozatlanságát és felületességét. Egész életén át kétségbeesett harcot folytatott a hatalmasok lehetetlensége és a tömegek tudatlansága ellen.

Barthát politikai harcaiban sohasem vezette türelmetlenség vagy gyűlölet, a nemes értelemben vett liberalizmusnak hódolva, mindig a megértést, a megegyezést kereste, de úgy, hogy a magyarság létérdekei, erkölcsi tekintélye, politikai vezető szerepe megóvasson. Nem akart elnyomást vagy igazságtalanságot másokkal szemben, de nem volt hajlandó ilyesmit megtűrni a magyarsággal szemben sem. A mély és izzó fajszeretet, szenvedélyes magyarságtudat erős szociális igazságérzettel párosult nála. Nyugtalanította őt a vérbeli magyarságnak, a magyar föld népének szociális és kulturális elmaradottsága. Teljes mértékben tudatában volt annak, hogy a magyarság hatalmi állásának megtartása és növelése nem érhető el másként, csak a nagy tömegek életszínvonalának emelésével, mert csak ezután remélhetjük magyarságtudatuk erősödését. Senki sem látta oly tisztán és világosan azt az élethalál harcot, amelyet a magyarságnak ellenséges erőkkel idebent, saját hazájában meg kellett vívnia. Bartha Miklós kétségbeesetten gondolt ennek a küzdelemnek végső következményeire. Ez a nemzeti veszélytudat fűthette őt, amikor remek vezércikkeit megírta, amikor ízes magyarsággal, megkapó közvetlenséggel, máskor maró gúnnyal és kegyetlen iróniával vesz védelmébe egy-egy magyar ügyet, egy-egy magyar igazságot. Szembeszállt bárkivel, ha valaminek helyességéről és igazságáról meggyőződött, nem törődött a következményekkel.

Kevesen ismerték olyan közelről, olyan alaposan a századforduló idejében egyik legsúlyosabb, legnyomasztóbb belső betegségünket, a nemzetiségi kérdést, mint éppen Bartha Miklós. Elsősorban az erdélyi helyzetet ismerte jól, ahol éppen a legválságosabb és legbonyolultabb volt a probléma, de nem kerülte el figyelmét a szerb, a horvát és a rutén kérdés sem, egyformán tájékozott volt ezeken a területeken is. A legélesebben helytelenítette mert látta következményeit a kormány felületes, gyökértelen, a messzebb távlatokat nélkülöző, csak látszateredményekre törekvő nemzetiségi politikáját, amely kétbalkezes intézkedéseivel csak támadási és rágalmazási felületet nyújtott anélkül, hogy a magyarság tekintélyét és pozícióját valóban erélyesen megvédte volna. A közigazgatás hibát-hibára halmozott s végeredményben nem tudott következetes és erős lenni ott és akkor, ahol és amikor erre a legnagyobb szükség volt, elnézte a kihívásokat és izgatásokat, amelyek gyakran teljes mértékben kimerítették a nemzetárulás és a nemzetgyalázás fogalmát is. Meghunyászkodó volt, ahol erélyesnek kellett volna lennie és erős volt, ahol talán elnézőbb is lehetett volna.

Bartha nagy hibának tartotta például, hogy a kétes, züllött egzisztenciákat nemzetiségi vidékekre telepítették, mint közhivatalnokokat, ahol ezek az elemek a nemzeti szellemet, a magyar állameszmét alantas színvonalon képviselték. A legselejtesebb, a legsilányabb emberanyag került ílymódon az idegenajkú városokba és vidékekre. Hogy mindenféle élhetetlen és tekergő alakok írja Bartha álláshoz és kenyérhez jussanak, elhelyezik őket mindenféle állásokba a nemzetiségi vidékeken. Magyar nemzeti szempontból ezt a leghelytelenebb eljárásnak kell minősítenünk. A nemzetiségek ugyanis az ilyen henye, léhűtő, tehetségtelen emberek után ismernek meg bennünket. Minél több az ilyen eset, annál kirívóbb és annál indokolatlanabb az ott élők szemében a magyarság szupremáciája. A kenyérhez juttatásnak ez a rendszere nem magyar nemzeti politika, hanem magyar nemzeti komiszság.

A legnagyobb mulasztás Bartha szemében az volt, hogy a vérbeli magyarság anyagi, gazdasági, szellemi és erkölcsi emelése érdekében évtizedeken át jóformán semmi sem történt. A magyar vidékek elhanyagoltak voltak és elszegényedők.

Bartha Miklós nevét, mint fiatal publicistáét, már korán szárnyaira kapta a hírnév. Mint az általa alapított, megindított, ma is fennálló kolozsvári napilapnak, az Ellenzéknek szerkesztője, elsősorban Erdélyben nagy tekintélynek és népszerűségnek örvendett. Országos hírűvé az ellene elkövetett brutális merénylet után lett. 1880 elején lapjában pár soros cikkben védelmére kelt azoknak a magyar önkénteseknek, akiket a kolozsvári közös gyalogezred egyik hadnagya magyar kutyáknak nevezett. A hadnagy elégtételt kért a támadásért. Ezt azonban Bartha megtagadta. Erre a kényes helyzetbe került hadnagy egyik társával a szerkesztőségben, a fegyvertelenül is elszántan védekező Barthát összevissza kaszabolta. Bartha arcán, fején, kezén, karján nem kevesebb, mint 24 sebet kapott és napokig élethalál között volt. Amint az esetnek híre ment, hamarosan több ezer főnyi tömeg verődött össze az utcán a szerkesztőség előtt és hatalmas tüntetést rendezett a katonaság ellen, elégtételt követelve. A felháborodás hamarosan országos lett. A képviselőházi ellenzék zajos jelenetek között követelt elégtételt. A kolozsváriak népes küldöttséget menesztettek Bartha ügyében a királyhoz. A király a polgárság és katonaság közötti béke fenntartásáról mondott szép szavakat, a tettesek felelősségre vonására azonban sohase került sor.

Bartha Miklós 1847 november 14-én született az udvarhelymegyei Ragonfalván. Édesapja Bartha Gergely, akit, mert részt vett a szabadságharcban, egy évi börtönre ítéltek. Miklós odahaza végezte az elemi iskolát, járt a segesvári szász iskolába, majd az udvarhelyi kollégium diákja lett. Már kollégista korában megnyilatkoztak írói képességei. 1866-ban a budapesti egyetem jogi karának hallgatója. Élénk részt vesz az ifjúsági mozgalmakban. Már ott látjuk őt az ifjúsági vezérek között. Ebben a korában szövődnek első kapcsolatai a hírlapírással. Atyja halála arra ösztönzi, hogy állást vállaljon. 1872-ben hazatér, megválasztják megyei aljegyzőnek. 1873-ban, 26 éves korában a székelyudvarhelyi kerület képviselőjévé választja, Tisza Kálmánnak a függetlenségi eszmékkel szemben tanúsított hűtlensége mélyen kiábrándította a politikából. Elkedvetlenedve hazatér és ragonfalvai kis gazdaságát igyekszik rendbeszedni. Közben minden szabadidejét a tanulásra fordítja. Rendszeres politikai közgazdaságtörténelmi tanulmányokat folytatott. 1879-ben ismét szerény hivatalt vállal Kolozsváron, hírlapírás iránt érzett vonzalmát nem tudja legyőzni, még ebben az évben belép a kolozsvári Magyar Polgár szerkesztőségébe. 1880 október elsején megindítja az Ellenzéket. Lapja hamarosan közkedvelt lesz és Erdély legelterjedtebb, legtekintélyesebb újságja. Az Ellenzék új színt, új hangot, új szellemet jelentett a magyar sajtó életében. Hasábjain folytat éveken keresztül harcot Bartha Miklós a magyarság jogaiért, érdekeiért és becsületéért.

1881 májusában Barthát Kolozsvár egyik kerülete és Szilágysomlyó is megválasztja képviselőjének. A függetlenségi
pártnak és politikának egyik legkimagaslóbb vezető személyisége. Irányiék romantikus irányzatával szemben Ugrón reálisabb, a valósággal és az egyetemes nemzeti érdekekkel inkább számoló felfogását tette magáévá. A parlamenti élet mind jobban a fővároshoz köti, kapcsolatai meglazulnak az Ellenzékkel, írásai ettől kezdve, legnagyobbrészt a Magyarországban jelennek meg.

Mint szépírót és mint közírót, nem kell őt méltatnunk, irodalmunk halhatatlanjai közé tartozik. Elbeszélései, cikkei a magyar írásművészet örökszép remekei. Finom derű, egyszerűség, elmélyedés, színes, ragyogó képek, a természetből vett hasonlatai teszik páratlanul élvezetessé szemléletessé stílusát. Fény, napsugár, élet sugárzik felénk írásaiból. Harcos egyéniség volt, szinte kereste s élvezte a nehéz csatákat, de éppen úgy át tudta engedni magát a csend, a magány, a békesség lélekemelő hangulatának is. De ha valamilyen magyar sérelemről volt szó, akkor írói fegyverzetének egész arzenáljával felvonult. Vihar tombolt, villámok cikáztak írásaiban. Leghatásosabb fegyvere azonban a megsemmisítő gúny és az irónia. Ebben felülmúlhatatlan, utolérhetetlen volt. Akit egyszer tolla hegyére vett, menthetetlenül nevetség tárgyává lett. Sokan nem bírták elviselni Bartha kíméletlen harcmodorát. Innen ered a sok párbaj, amelyet meg kellett vívnia.

Bár mindvégig kitartott a függetlenségi párt mellett, mindig a józan, reálpolitikai álláspontot képviselte. Negyvennyolcat nem önmagáért vallja programjának, hanem mert megingathatatlan a meggyőződése, hogy az udvari kamarillával az együttműködés lehetetlenség, a közös politika súlyos, esetleg végzetes hátrányára van a magyarságnak. De azt is tudta, hogy az állandó és örökös közjogi viták elvonják a magyar közvélemény figyelmét más, talán még ennél is súlyosabb létfontosságú problémáktól, így elsősorban a nemzetiségi kérdéstől Politikai és közírói munkássága sokfelé lekötötték ugyan Bartha Miklóst, de a nemzetiségi kérdést mindvégig éber figyelemmel kísérte. Újra és újra hozzányúl ehhez a témához. A józan, öntudatos magyar álláspontot talán egyedül ő képviseli ebben a kérdésben.

Hajlandó a teljes jogegyenlőség alapján mindent megadni a nemzetiségeknek, de elvárja, megköveteli a teljes, az őszinte és fenntartás nélküli lojalitást a magyar állameszme iránt. A nemzetiségi probléma tulajdonképpen Bartha negyedszázados közpályája alatt nőtte ki magát a magyar élet végzetes kérdésévé. Több mint húsz esztendőn át, egyedül és tehetetlenül ő állt őrhelyén. Nem akarták őt megérteni. Hiába figyelmeztetett, kért, követelt, buzdított. Azt hitték, hogy mindaz, amit mond és hirdet, merő ellenzékieskedés csupán. Sokszor támadta a kormányt és pártját tehetetlenségéért, kapkodásáért, erélytelenségéért, de kíméletlenül támadta a nemzetiségi uszítást is. Szívesen látta volna a békés és testvéri együttműködést, senki se tett nála többet ennek őszinte megvalósításáért. De fájdalommal kellett látnia, hogy mindezen törekvései a dákóromán gondolat megszállottjai részéről, a legridegebb elutasításban részesülnek.

Élete utolsó szakaszában, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy az elszakadási törekvések mind nagyobb erőre kapnak a nemzetiségek körében, Bartha is a legkérlelhetetlenebb nemzeti ellenállás, s a faji önvédelem ügyének szószólójává lett. A leghatározottabban elutasítja azt a megállapítást, amely szerint a magyar birodalom területén a magyaron kívül más nemzet is élne. "Magyarország területen a törvény csak magyar nemzetet ismer. Az intézményeket csak a magyar nemzet alakító keze hozta létre. Igenis, vannak emberek, akik oláhul beszélnek, aminthogy sokan németül is, tótul is, szerbül is beszélnek, de nemzet csak egy van, a politikailag egységes magyar nemzet, amelynek a magyar fajbeli polgárokkal teljesen egyenrangú tagjai az oláh, tót, szerb, német fajhoz tartozó egyének.

A nemzetiségi kérdés megoldásánál Bartha szerint a legfontosabb alapelv az államegység feltétlen megóvása. Az utolsó huszonöt év eseményei bebizonyították, hogy Kárpátoktól körülzárt térségben egyedül a Bartha Miklós fialtál képviselt nemzetiségi politika lehet építő, maradandó és helytálló. A trianoni katasztrófa bebizonyította, hogy a kiegyezés utáni fél évszázad magyar nemzetiségi politikája súlyos és végzetes tévedésektől volt terhes, mert nem tudta megóvni a magyar birodalom területi és politikai egységét.

A közelmúlt néhány esztendő eseményei viszont bebizonyították, hogy a középdunai medence zárt földrajzi egység, amelyben számbeli erejénél, történelmi szerepénél, faji sajátosságainál, szellemi és erkölcsi képességeinél fogva, a magyarságot illeti a vezetés. Minden olyan kísérletnek, . amely a magyarságot meg akarja fosztani vezető szerepétől és szét akarja tagolni a Kárpátmedence politikai, földrajzi és állami egységet csak ideig-óráig tartható fenn, s előbb-utóbb össze kell omlania.


A kazárkérdés.

Tulajdonképpen a nemzetiségi kérdés vezette el Bartha Miklóst a zsidó, illetve a kazárkérdés felismeréséhez is. Erdélyben csak az oláh és a szász nemzetiségi törekvésekkel találta szembe magát. Az erdélyi probléma mindvégig érdeklődése középpontjában maradt, de amint felkerült a nagypolitika, az országos politika központjába, a fővárosba észre kellett vennie, hogy nemcsak Erdélyben van nemzetiségi probléma, hanem az ország más vidékein is. A nemzetiségi kérdés tehát nem különleges erdélyi, hanem egyetemes magyar probléma. A napi politikai és közírói munkássága megakadályozta őt abban, hogy egy összefoglaló munkában rendszeres és átfogó képet rajzoljon a nemzetiségi helyzetről és kijelölje az egészséges fejlődés útját. Meg kellett elégednie azzal, hogy mint éber őrálló figyelje az eseményeket, a viszonyok alakulását és szavát mindannyiszor hallassa, amikor arra szükség volt. Pedig aligha volt valaki, aki alkalmasabb lett volna helyes, eredményes és építő magyar nemzetiségi politika elméleti és gyakorlati rendszerének megalkotására.

Az erdélyi kérdés mellett a kilencvenes évek vége felé jutott el Bartha a rutén kérdésig. Ebben az időben figyelt fel Darányi Ignác földművelésügyi miniszter is a ruténföldi állapotokra. Nyomban felismerte, hogy itt sürgős és mélyreható beavatkozásra van szükség. Ekkor kapott megbízást a hegyvidéki akció megszervezésére Egan Ede. Bartha akit Eganhoz és Darányihoz szíves kapcsolatok fűztek maga is tanulmányozni kezdte a ruténség nyomorúságos helyzetét. E munkája során elkerülhetetlenül szembe kellett kerülnie a zsidókérdéssel is.

Bartha helyzete felette nehéz és kényes volt. Abban az időben már elhalkultak az utolsó antiszemita hullámok is. Istóczy és Verhovay nem voltak már tagjai a törvényhozásnak, csendes emberek lettek. Évek óta nem hangzott el a magyar közéletben egyetlen támadó vagy bíráló hang a zsidóságról. A sajtót a zsidóság már csaknem korlátlanul uralta. Bartha maga sem volt legalább is pályája első felében kimondottan antiszemita. Bár elejtett megjegyzései, nyilatkozatai arra engednek következtetni, hogy ösztönszerűen érezte a zsidóságban az idegent, a másik fajt; a veszedelmes versenytársat, amellyel szemben nem tudunk helyt állni. Bartha kétségkívül nem volt mentes korának liberális eszmevilágától sem, de nem tartozott a doktriner liberális politikusok közé, akik eszmék és jelszavak rabjai voltak. A sajtóval való évtizedes, bensőséges kapcsolatai során módjában volt tapasztalni, miként özönlötte el a zsidóság a redukciókat, miként honosított meg ott egy idegen, a magyarságtól egészen távol álló szellemiséget. De megtévesztette őt, legalább kezdetben, a zsidók látszat asszimilációja, nyelvi, társadalmi alkalmazkodása a befogadó magyarsághoz. Hitt a zsidók magyarosodásának lehetőségében. Azonban Erdélyben és az ország belsejében, a fővárosban csak ezzel, a külső áthasonulásra törekvő zsidósággal találkozhatott. A Ruténföldön egyszerre a zsidóságnak egy másik, megdöbbentően idegen arcával találta magát szemben. Éles szemével nyomban felismeri a rutének és zsidók egymáshoz való viszonyában a szociológiai valóságot, azt, hogy a zsidóság könyörtelenül kizsákmányolja mindenéből, kifosztja a védtelen és ellenállásra képtelen ruténséget. Mély emberi igazságérzetből is őszinte rokonszenvet érez a ruténok iránt. Sokra értékeli bennük a magyarsággal való százados egybeforrásukat is. Egyike ez a nép azoknak, amelyik jóban, rosszban híven kitartott a magyarság mellett, kivette részét Rákóczi és Kossuth szabadságharcából, nincsenek és nem is voltak elszakadási törekvései írja róluk. Igénytelen, egyszerű és becsületes ez a hegyvidéki nép, kopár, kicsi , földjén örökös harcban áll a mostoha természettel. Éli századok óta éli a maga egyszerű, küzdelmes életét, kicsiny hegyi falvaiban.

Míg egyszer csak a nagy hegyeken túlról egy idegen fajta özönlik át sűrű, végeláthatatlan áradatban. A jövevények ravaszok, óvatosak, hízelgők, alázatosak és alattomosak. Egyre többen és többen telepednek meg falvakban és városokban. Üresen, kis bátyúval, de sok furfanggal, szívóssággal és gyűlölettel eltelve érkeznek. Nem dolgoznak, csak vesznek és adnak. Minden az ő kezükön megy keresztül. Hitelt is szívesen adnak, amíg meg van rá a fedezet; a kis ház, föld, tehén, de ha már nincs mit elvenni, dobra ütni, éppolyan könyörtelenek tudnak lenni, mint amilyen szívesek voltak előbb. Szemrebbenés nélkül tagadnak, csalnak, hamisítanak, esküsznek hamisan. Két egészen ellentétes természetű fajtának százados, vértelen harca közeledett a vége felé, amikor Bartháék felkeresték ezt a vidéket. Az egyik a rutén; jámbor, hiszékeny, becsületes, tudatlan, a másik a zsidó; agyafúrt, kapzsi, mohó, erkölcsi gátlások nélkül, nem ismer kíméletet vagy szánalmat, nem válogat eszközeiben. A rutén nép rabszolga, megtűrt pária lett saját földjén. Bartha Miklós mindezt jól látta, emberi és magyar érzése lázadozott ez ellen az állapot ellen. Nyomban tisztába jött a részletjelenségekkel is, megértette, hogy miként jutott teljesen tönkre a rutén nép; miként lett testi-lelki elsatnyulás a sorsa, hogy gyors és radikális beavatkozásra van szükség. Néhány cikkben tárta fel a közvélemény előtt a helyzetet. Alighanem sejthette, hogy felszólalása ebben a kérdésben a zsidóság faji érzékenységét sérteni fogja. Az asszimilált zsidókhoz szól tehát, magyarságukra és hazafiasságukra hivatkozik, s az ő segítségüket és támogatásukat kéri. Az ő kedvükért kazárkérdést csinál a zsidókérdés legsötétebb, leglázítóbb formájából. Lehet, hogy tiszta meggyőződésből, mert eleinte maga se tudta vagy akarta elhinni, hogy a zsidó és a zsidóság olyan, vagy olyan is lehet, mint amilyennek a Ruténföldön megismerte. Az is lehet, hogy kezdettől fogva politikai opportunitásból csinált csak kazárkérdést a zsidókérdésből, így akarván megfosztani a zsidóságot attól a lehetőségétől, hogy őt és fellépését az antiszemitizmus olcsó frázisával bélyegezhesse meg. Az antiszemitizmus akkoriban ugyanis egyet jelentett a legsötétebb reakció vádjával.

Mi is volt tulajdonképpen a kazárkérdés Bartha Miklós fogalmazásában? Amilyen helyes, szükséges és égetően sürgős volt a ruténföldi zsidókérdés felvetése, épp annyira téves és helytelen volt annak kazárkérdéssé minősítése. Már a kiindulás is hamis történelmi feltevéseken alapszik. A Kr. u. V-VI. században, a Fekete-tenger mellékén, a Don és Dnyeper folyók táján állott fenn a kazár birodalom. Lakói türk eredetű mongol-tatár fajú népekből állottak. A Kisázsia és Kaukázus felől beszivárgó zsidó kereskedőknek sikerült a kagán és az udvari előkelőségek kegyeibe férkőzni annyira, hogy ezek át is tértek a mózesi hitre. A kazár birodalom megsemmisülése után az itt megtelepült zsidó szórványok, szétszóródtak a Balti-tenger és a Fekete-tenger közötti térségen. Később megszaporodtak délről és délnyugatról érkező újabb zsidó betelepülőkkel', kisebb mértékben elkeveredtek mindenütt a befogadó népekkel is. Végül is kialakult a keleti askenázi zsidóság a maga ismert faji testi-lelki jellegzetességeivel. A hazai zsidó történészek és újságírók előszeretettel állították be ezt a dolgot úgy, hogy a keleti zsidóság tulajdonképpen kazár eredetű s mint ilyen, bizonyos rokonságban van a magyarsággal is. Ma már nagyon jól tudjuk, hogy ezek a feltevések minden tárgyi alapot nélkülöznek. Kétségtelen ugyanis, hogy a kazár nép nem követte fejedelmét és a néhány előkelő udvari embert nem vette fel a zsidó vallást. Sőt a fejedelemnek zsidó hitre térése nagyon is hozzájárult a birodalom széteséséhez, mert az elégedetlen köznép nagy tömegei a szomszédos rokon népekhez csatlakoztak, így a kabarok a magyarokhoz. Természetesen a több százados együttélés során az itt élő vagy itt élt és elvonult, vagy megsemmisült fajták vérelemei kisebb-nagyobb mértékben bejutottak a zsidóságba is. Ezzel magyarázható a keleti askenázi zsidóságnak tarka, bizonytalan, sokszor egészen zavaros, tájak, országok, a változó környezet szerint nagyon is eltérő faji arculata. A sokféleséget és a kevertséget egyetlen más népcsoportnál sem figyelhetjük meg ilyen nagy mértékben. Ennek a nagyfokú kevertségnek a következménye nyilván a keleti zsidóságnak a szefárddal szemben is annyira feltűnő alacsonyabbrendűsége testi, lelki és szellemi vonatkozásban egyformán. Fanatizmusa, szadizmusa, feldúlt idegállapota, fokozott ösztönélete egyaránt ennek a zavartvérűségnek eredménye. Az alpesi, dinári, keletbalti, északi vérelemek egyaránt felismerhetők a zsidóságnak ebben a törzsében, ide mégis elsősorban az előázsiai és a szemita vérelemek az uralkodók és jellegzetesek A gyakorlott szem az idegen vérbeütések és a környezeti hatások dacára is nyomban felismeri az ősi, az eredeti faji alkatelemeket. De ugyanaz a gyakorlott szem kétségkívül felismeri az askenázi zsidó tiszta gettó tenyészete és a befogadó népek környezetéhez gyorsan és tagadhatatlan művészettel alkalmazkodott asszimilált formája közötti vérségi, faji, lelki és szellemi azonosságot.

Bartha Miklós azonban, aki pedig oly éles és éber szemekkel figyelte a természet jelenségeit, fűt, fát, virágot, s aki találó képekkel és hasonlatokkal tudta érzékeltetni a ruténföldi zsidóság parazitizmusát, nem tudta felismerni az ú. n. asszimilált magyar zsidóban a mimikri csodálatos változatát. Nem tudta meglátni a gettót a civilizált városi élettel, a kaftánt európai szabású öltözékkel, a zsargont rontott, kevert magyar nyelvvel felcserélő zsidóban a kazárt, a keleti zsidót. Kétségtelen, hogy ez a zsidó mimikri alapos és tökéletes volt, minden kis részletre kiterjedt, de a befogató népek álarcát magára öltő zsidó életstílusa, erkölcsi világa, szellemi magatartása, miben sem különbözött a lényeget tekintve a gettó zsidóétól Bartha Miklós egy ideig nyilván abban a hitben élt, hogy ez a mimikri zsidóság egy egészen elütő, egészen más, fajilag is különböző csoportja a zsidóságnak, mint a kazár zsidóság. Az események azonban hamarosan kiábrándították ebből a hitéből. A rutén helyzetről, a zsidó élősdiségről mély realizmussal és őszinte igazságra törekvéssel megírt cikkei az egész zsidóság körében általános felháborodást váltottak ki. Egyszerre csodálatos egységbe forrott a zsidóság, mint mindig, amikor egyetemes faji érdekről van szó, nem volt többé ortodox vagy neológ, asszimilált magyar vagy kazár, fanatikus talmudista vagy ú. n. kultúrzsidó, egyszerűen csak zsidók voltak, zárt, tökéletes egységben. A kazár zsidók ügye, sorsa, gondja és baja talán jobban fájt a budapesti felvilágosult zsidó intellektueleknek, tőzsde vagy szerkesztőségi zsidóknak, mint maguknak a máramarosi vagy munkácsi bochereknek. Mindenesetre minden zsidó a maga helyén, parlamentben, börzén, redakcióban, szatócsboltban és vezérigazgatói irodákban felvonult Bartha ellen. Bartha is antiszemita, elfogult, sötét zsidógyűlölő ez volt az általános szólam. Akadtak zsidók, akik hajlandók voltak elismerni, hogy a rutének valóban válságos, sőt nyomorúságos helyzetbe kerültek a zsidóság elszaporodása következtében, de ezek is nyomban hozzátették, hogy mindez csak természetes következménye az életrevalóbb, élelmesebb, mozgékonyabb fajta ügyességének, ezt a folyamatot nem lehet és nem is szabad feltartóztatni. Magasabb államérdekből is az a kívánatos, hogy az életképesebb népelemek szaporodjanak és többségbe kerüljenek. Ez a talmudista szociológiai érvelés, amilyen tetszetős, éppannyira hamis. A Ruténföldön valóban fajok harca folyt, de hogy milyen eszközökkel, milyen módszerekkel harcoltak egymás ellen a szembenálló felek, azt éppen Bartha Miklós mutatta be lenyűgöző hatású cikkeiben.

A rutén helyzettel foglalkozó első cikkét Bartha 1898 október 6-án írta a Reggeli Újságban A ruténkérdés címen: Hazánknak egyetlen vidéke sincs oly siralmas helyzetben, mint Máramaros, Ung, Bereg és Ugocsa vármegyék azon helyei, ahol rutének laknak. A helyzet egyaránt sötét úgy gazdasági, mint kulturális szempontból.
Megdöbbentőbb példát arra, hogy az organizmus miként satnyul el és vész ki, ha túlságos mértékben borítják el az élősdiek, alig mutathat fel az anyatermészet, mint a rutén lakosságnál. Ez a nép erkölcsileg szörnyen deprimálva, testileg elsatnyulva, rohamosan hanyatlik a pusztulás lejtőjén. Intenzív állami beavatkozás nélkül a szemünk láttára hal ki egy különben jóindulatú, békés, szorgalmas, hazánkhoz és nemzetünkhöz melegen ragaszkodó faj. Akik még bírják a munkát, ezrével vándorolnak ki Amerikába, a többiek nyomorognak, éheznek a lelki csüggedésnek, reménytelenségnek elijesztően demoralizált állapotában.

Az a söpredék, amely Galíciából ellenőrizhetetlenül nagy tömegekben árasztotta el a Felvidék ezen részét, végképp kiszívta a rutén nép életerejét.

Az uzsora mindennapos és általános jelenség írja cikke más helyén Bartha. Tíz fillér után l, 2, 3 fillér kamatot szednek havonta a lelketlen zsidó uzsorások. Az évi kamat nem ritkán 360-500 % között ingadozik. Ilyen körülmények között a paraszt földje, háza, marhája előbb utóbb az uzsorásé lesz. A zsidó a parasztot jobbágyként továbbra is birtokában hagyja. Lassan minden a zsidóé, az övé a paraszt földje, háza, lábas jószága és mindezek tetejébe a parasztnak és egész családjának egész évi munkája is, neki szánt, vet, arat, kaszál, fuvaroz. Az uzsorának egyik jellegzetes helyi formája a marhauzsora. A zsidó vesz 70 forintért egy pár tinót. Felhizlalásra a parasztnak adja 100 forintért. Két év után eladják 140 forintért. A zsidó levonja a neki járó 100 forintot, a fennmaradó 40-et elosztják, a zsidó kapott 70 forintja után 50 forintot, de ezenfelül két éven át a paraszt hetenként két napszámot ingyen csinál a zsidónak.
A ruténségre kettős iga nehezedik, állapítja meg Bartha egy másik cikkében: az egyik a galíciai zsidók jobbágysága, ez a nyomor igája, a másik a szellemi hátramaradás, az iskolázás hiánya, ez a tudatlanság igája.
Mindenki tudja, hogy nemzeti harcainkban az idegen nyelvű fajok közt a legmegbízhatóbbnak mutatkozott a rutén nép. Soha a magyarok szabadságügyétől ez a nép el nem tántorodott. Nemzetiségi követelést sohasem támasztott. Különleges faji tendenciákat nem ápol. Hazánk, nemzetünk egységén nem rágódik őrlő szú gyanánt. Nagy nyomorával küszködve, még sem jut eszébe, nemzetiségi izgatásnak hódolni.


Egan Ede védelmében.

Tulajdonképpen a rutén, illetve a kazárkérdés fűzte egészen szorosra Egán Ede és Bartha Miklós közötti barátságot. Bartha nagyon jól ismerte a ruténföldi állapotokat. Többször járt fenn, hosszabb-rövidebb időt töltve ott. Kezdettől fogva éber figyelemmel kísérte az Egan által vezetett hegyvidéki akciót. Tudta, milyen emberfeletti hősies harcot folytat Egán a gonoszsággal, a hazugsággal, a csalással, az élősdi zsidósággal és a rutének tudatlanságával. Becsülte páratlan tudását, lelkiismeretességét, hihetetlen akaraterejét, leleményességét és példátlan erélyét. Tudta, hogy felbecsülhetetlen értékű és jelentőségű az a munka, amelyet Egán végez. Éppen ezért lelke mélyéig felháborodott a sajtóban és a parlamentben megismétlődő hamis vádaskodásra alapított Egan ellenes támadások miatt Tudta, hogy itt a zsidóság kíméletlen, irgalmat nem ismerő bosszúhadjáratáról van szó. Azt is mélyen fájlalta, hogy Darányin kívül jóformán senki sem, még azok sem, akik tudatában voltak az Egan-akció jelentőségének állott ki a megtámadott mellett. Egész politikai és közéleti súlyával védelmére siet. A Magyarország 1900 február 16-i számában cikket ír Egan Ede címen. Ebben behatóan ismerteti a hegyvidéki akció munkáját és Egan szerepét:

"Négyszázezer ember szenved gazdasági rabszolgaságban ezen a vidéken írja cikke bevezető részében. Állandó itt az éh tífusz. A liszt fele fakéreg. A lakóház, istálló és pajta egybe építve. Ember, sertés és juh együtt lakik. Egan hosszú hónapokon át tanulmányozta a helyzetet. Községről községre járt. Átnézte a bírósági beadványokat, perek aktáit, végig böngészte adóhivatalok és megyei levéltárak iratkötegeit. Behatóan vizsgálta a nép viszonyát a paphoz, hatóságokhoz és a kocsmához. Minden lépésében bizonyosság, tettvágy, akaraterő és jó lelkiismerete kísérte. 1897-ben elkészítette véleményes jelentését a ruténföldi helyzetről. A jelentést a földművelésügyi minisztérium sokszorosította. Ez a jelentés volt "életem legizgatóbb olvasmánya". Csak neveket és tényeket sorol fel Egan, a kép mégis irtóztató. Jelenetről jelenetre egyre nagyobb arányokban tárul fel a végpusztulás. Egan megállapításai egyszerű tények voltak, de ezek a tények kiáltottak, jajveszékeltek és vádoltak. "Aki olvasta, szeme könnybe borult a szánalomtól és vérbe borult a dühtől." Az elnyomottnál látta a verejtékes szenvedést, az elnyomónál a bestiális kegyetlenséget. Eleinte csak az volt a baj, hogy kevés volt a föld és kevés volt a munka. Később azután özönleni kezdett a galíciai proletárság. Semmit se hozott magával, csak erős életösztönét. Jött, mint a sáskahad. Tömege több volt, mint amennyit a talaj eltartani képes. Ráveti tehát magát az emberre, mert élni csak kell. Miután nem tudott élni a földön, ellepte a népet.

A mozgékonyabb, az eszesebb, az életrevalóbb, embertelenebb fél mindig legyőzi a helyhez kötött, tapasztalatlanabb és élhetetlenebb telt. Ez történt a Felvidéknek ezen a részén. A ruténnek immár semmije sincsen. "Háza, kertje, földje, önmaga és családja, barma és jövendője albérletbe került. Uzsorakultúra dúl minden képzeletet felülmúló mértékben. Föld, ház, juh, pénz, pálinka, napszám, legelő és ki tudná még felsorolni is, hogy milyen fajta uzsora. Minden a bevándorlók kezén már: fuvarozás-vállalat, famunka, legelő, regale-bérlet, italmérési jog, kereskedelmi élelmezés. Rákóczi hű katonái a galíciai proletárok rabszolgáivá lettek. Az a legnagyobb baj, hogy a bevándorlók zsidó hitűek. Ez kiváltságot jelent. Nem tudunk objektívek, igazságosak és erélyesek lenni. Ha a bevándorló unitárius, kálvinista, lutheránus stb. lenne, erélyesen elbánnánk velük. De ezek a jöttmentek zsidók, akiknek szokásai, erkölcstelensége, üzérkedése, embertelensége egy félszeg szellemi áramlat védelme alatt áll. Hiába mondod, hogy nem azokról van szó, akik összeolvadnak, antiszemita leszel, meggyaláznak. Egan megtalálta a segítés módját. Pompás érzékkel, nagyszerű körültekintéssel figyelembe veszi az ember testi-lelki állapotát, az összes köz és magánviszonyokat. Máris szép eredményt ért el. Ezért folyik a hajsza ellene."

És ez a hajsza csak nem akar elülni. Sőt nap-nap után fokozódott. Minél nagyobbak voltak eredményei, minél inkább érezhetővé vált munkájának hatása, annál nagyobb lett a pánik, a kétségbeesés, a gyűlölet és a bosszú a felvidéki zsidóság körében. A zsidó lapokban újabb támadó, rágalmazó, lekicsinylő cikkek jelentek meg Egánról és munkájáról. Felbukkan Paris Frigyes volt alügyész, akinek szerepéről már az Eganról szóló fejezetben megemlékeztünk. Bartha két cikkben is foglalkozik Parissal és kíméletlenül megrója őt áskálódásaiért. Megírja róla, hogy tulajdonképpen nem értett semmihez, csak intrikált, meg akarta akasztani a kirendeltség lázas munkatempóját, kényelmével nem tudta összeegyeztetni a napi 16-18 órás munkát, "nyugodt" mederbe akarta terelni az akció munkáját. Az egész ember nem egyéb bürokratikus savanyúságnál. Egan helyét akarta elfoglalni, holott sem mezőgazdasági, sem állattenyésztési szakismeretekkel nem rendelkezett, az akciónál pedig mindkettőre nagy szükség volt. Paris nem értett munkájához, de gyűlölte főnökét, gyanúsított, rágalmazott, vádaskodott. Vádjairól a lefolyt vizsgálat során egytől-egyig kiderült, hogy alaptalanok.
Az Egan elleni akciók tehát nem jártak sikerrel. A zsidóság azonban nem akart bele nyugodni a játszma elvesztésébe. Hamarosan új vádak, új gyanúsítások bukkantak fel: Egan szórja a pénzt, felesleges dolgokra költekezik, az akció kiadásai nincsenek arányban a költséggel, munkája rendszertelen, kapkodó. Ezek az újabb támadások végül is arra bírták Barthát, hogy terjedelmes cikksorozatban teljes részletességgel világítsa meg az egész felvidéki, helyesebben hegyvidéki helyzetet; a rutének nyomorát, a zsidók elviselhetetlen kizsákmányolását, a hegyvidéki akció kezdetét, működését, eredményeit és hatását, ezzel kapcsolatban Egan személyét. Ebből a cikksorozatból született meg később Barthának a Kazár földön című maradandó és örökbecsű munkája. Ez a könyv, mint szociográfia, mint riport, mint természetleírás, táj és néprajz egyformán páratlanul áll a magyar irodalomban. Csodálatos, megelevenítő erővel jellemzi Bartha benne a zsidóság és a ruténség közötti faji harcot. A zsidó élősdiséget, azt a szövevényes, bonyolult, alattomos, agyafúrt, tervszerű, mindent elsorvasztó, elpusztító, kizsákmányoló, sajátosan és kizárólag zsidó társadalmi életformát oly élethű, szemléletes és lenyűgöző módon tárja elénk, hogy hatása alól lehetetlen szabadulni. A zsidó alakok és az egész zsidóságnak jellemzése is olyan életteljes, természetes és ötletes, hogy alig vetekedhetik vele más hasonló természetű munka. Bartha művét az élő Egan hősi harcának méltatására írta, de mire a cikkek könyvben megjelentek, Egant már orgyilkos golyó terítette le a munkács-ungvári országúton.

Egan harca az ügyért amelynek szolgálatába szegődött és emberi becsületéért, halálával még nem ért véget. Ellenségei még halála után sem tudtak s nem akartak megnyugodni. A bosszú és a gyűlölet kísértetei még mindig előlopakodtak, hogy sárral dobálják meg emlékét.
Bartha már a Kazár földben közvetlen és megkapó módon jellemzi Egan egyéniségét.
"Ő nem úgy nézi fajunkat, annak tulajdonságait, jellemét, szokásait, szenvedéseit, hazaszeretetét, amiként mi nézzük, akik atomrészecskék vagyunk a nemzet vérkeringésében. Ő kívül áll. Nem belénk olvadt, hanem belénk szeretett. Jobban félt minket, mint mi magunkat. Jobban ismer minket, mint mi magunk. Jobban is szeret minket. A szerelmes imádatával tekint fajunkra. Szép vonásainkat körülírja a művész áhítatával. Népviseletünk elragadja. Népdalainktól megrészegül. Egész mivoltunk átalakul, megszépül, tökéletessé válik az ő lelkében. Nincs ezt miért tovább fűzni. Szerelmes a fajunkba. Ezzel minden meg van mondva.

Tervkészítésben körültekintő, alapos, a legapróbb részletre kiterjedő. A végrehajtásnál villámgyors, rácsap a munkára, mint a sas az áldozatára és gyorsan, kímélet nélkül végez vele. Szótárának legantipatikusabb szava a "lehetetlen". Nem tud kibékülni azzal, hogy amit ő jónak tart, azt megtenni ne lehetne.
A raktárakban hány, vet, emel, rakosgat, mint egy darabont: a boltokban vizsgál, számít, leveleket, bárcákat, számlákat revideál és rovancsol, mint egy könyvelő: a havas tetőkön gyalogol, csúszik, kapaszkodik, szalonnát pirít, falomban hál, mint egy erdőkerülő. Azonban nótái is vannak, ha jó a cigány, a szalon parkettjén oly biztosan jár, mintha sohase távozott volna onnan."

Most, hogy Eganról holta után még mindig méltatlan és lekicsinylő, sőt gyanúsító hangok hallatszanak, Bartha Miklós, mint hű bajtárs, nyomban védelmére siet. Az Ellenzék 1901 október 8 számában Egan Edéről írott hosszabb cikkében elmondja, hogy milyen őszinte és igazi barátság fűzte Eganhoz: Engem szeretett. Bennem bízott. Úgy emlegetett, mint legjobb barátját. Ezt a barátságot komolyan fogta fel. Férfiú volt teste-lelke minden ízületében. Bátor, szókimondó és egyenes. A hazugságtól irtózott. A pózokat megvetette, a komédiázást utalta. Jelleme szilárd s átlátszó volt, mint a legtisztább gyémánt. Lelke össze volt forrva az én lelkemmel. Nem álmodozott, cselekedett. Pozitív szellem volt, megdöbbentő energiával. Látni akarta a sikert, tehát sietett. "Amíg éltél, meghurcoltak, most halva vagy, megrúgják sírodat!"
Tíz nappal később, ugyancsak az Ellenzékbe írott cikkében (Emléket Egannak) Bartha gyűjtést indítványoz egy felállítandó Egan-emlékmű céljaira. Ebben elmondja, hogy Egannak se címe, se rangja, se nyugdíjigénye nem volt. Így esett el a munka csataterén. "Magyarország adósa maradt Egan Ede kiváltságos és hősies szellemének, aki élt követelés nélkül és meghalt jutalom nélkül. Állítsunk emléket Egan Ede tiszteletére!"

Az Egannal megvívott közös harc emlékei sohasem halványodtak el Bartha emlékezetében. A kazárföldi állapotokat élete hátralévő éveiben is mindvégig éber figyelemmel kísérte, őszintén fájlalta az Egan által elindított és oly szép eredményeket felmutató mozgalom megfeneklését. Több cikkben sötét színekkel ecseteli a kazárföldi állapotokat, újabb sürgős beavatkozást, a hegyvidéki akció megindítását sürgeti. Főleg az állandó galíciai bevándorlás aggasztja. Új népvándorlás című cikkében (Magyarország, 1902 január 24) a hatalmas arányú oroszországi zsidókivándorlásra figyelmeztet: "Közel egymillió zsidó indult meg Galícia felé. A valamirevaló elem itt vissza is marad, a rosta alja azonban tovább vándorol. Románia közigazgatási és rendőri úton védekezik. Ebben a kérdésben nem ismer liberalizmust. Aki nem tud bejutni Romániába és aki a galíciai rostából, mint hasznavehetetlen gizgaz kihullik, az mind hazánkba tódul. Mi nem védekezünk, annyian jönnek hozzánk, ahányan akarnak. Hogy honnan jön, miből él, senki sem kérdi. Ahol tegnap még nem volt kaftános alak, ott ma van 12, holnap már 15 mutatkozik. Különös, hogy a keleti marhavész ellen nagy éberséggel védjük szarvasmarhatenyészetünket. Pedig ez csak gazdasági kérdés. Az orosz-lengyel zsidók ellen azonban nem védelmezzük hazánk népeit, pedig ez is gazdasági, emellett erkölcsi, nemzeti és kulturális kérdés is.

Mindenki tudja, hogy ezek a bevándorlók fanatikusán ragaszkodnak szokásaikhoz. Dogmatikus érzéssel állapítják meg e szokásokat. Cselekvésüket, táplálkozásukat, világnézetüket, ruházkodásukat a legmerevebb religió hagyományos törvényei szabályozzák. Lényükből térnének ki, föladnák életrendjük zárkózott merevségét. Lelki üdvösségük összenőtt a pajesszel, a kaftánnal, a kóser táplálékkal és sok más babonával.

Magyarország pedig százezrével helyezi el azt a kultúrára képtelen elemet. Elhelyezi a nép legalsóbb rétegei között, mintha csak penészgombát rakna a boroshordókba. Mesterséggel sem lehetne jobban kieszelni, hogy miként rontassék meg a népanyag. A bevándorló seregnek az az előnye van népünk felett, ami az élősdinek a gazdanövény felett.
Ezek a bevándorlók mindenütt egyformák. A megtelepültek olyanok, mint a jövevények. Foglalkozásuk pénz, áru, kocsmauzsora. Amikor szükséges csalnak, hamisítanak, orgazdaságot folytatnak. Szokásainkhoz nem alkalmazkodnak, erkölcseinkkel nem törődnek, nyelvünket nem beszélik, a nemzet testébe nem olvadnak. Ez egy rossz és kártékony fajzat, amelynek tömegeit sem elbírni, sem megemészteni képesek nem vagyunk. Kész és nagy veszedelem hazánkra ez a bevándorlás. A mi vezéreink pedig el vannak telve közösügyes és Liberális bölcsességgel és nem gondolnak hazánk védelmére.

Bartha Miklós hosszabb betegeskedés után 1905-ben halt meg. A magyar társadalom őszinte és mély részvéte kísérte utolsó útjára. Vele a világháború előtti liberális Magyarországnak egyik legharcosabb fajvédő egyénisége tűnik el a közéletből.

Bartha az Egannal együtt vívott harc végső tanúságaként élete utolsó éveiben már belátta, hogy nincs külön kazárkérdés, hanem csak egységes, egyetemes zsidókérdés. Magyarország egymillió zsidója egyformán tagja annak az idegen faji tenyészetnek, amelynek felvidéki néppusztítására éppen ő hívta fel a közvélemény figyelmét. Igen, Bartha Miklós is belátta, hogy egy hatalmas, egységes, ezerarcú, ezerkarú zsidó front áll szemben hódítóként a magyarsággal, uralva lassan mindent, ami hatalmat és befolyást jelent. Mialatt a magyarság tönkre megy, elszegényedik, kivándorol, azalatt a zsidóság gyarapodik, sokasodik és elhatalmasodik. Ez a felismerés mély aggodalommal tölthette el. Azt kellett látnia ugyanis, hogy a magyarság két malomkő, két végzet, két veszedelem között őrlődik tehetetlenül, ellenállásra képtelenül. Az egyik veszedelem az ország területi, állami egysége ellen tör növekvő lendülettel, a másik ugyanakkor belülről morzsolja fel faji, erkölcsi, szellemi, népi erőnket. Ki a megmondhatója, melyik a nagyobb, a végzetesebb ellenfél? Egy emberöltő szakadatlan küzdelmei után kellett Bartha Miklósnak ráébrednie arra, hogy a nemzetiségi veszélyen kívül, amelyik ellen ő elsősorban harcolt, van egy másik, rejtettebb, de talán még az előbbinél is nagyobb veszély, és ez a zsidóság. A nemzetiségi izgatás ellen legalább nyílt harcot lehetett folytatni, de a zsidósággal szemben már ez sem lehetséges, oly nagy erő, akkora hatalom birtokosa.