A MAGYAR FAJVÉDELEM ÚTTÖRŐI 3. rész


Szemere Miklós
(1856-1919.)
Szemere Miklós
"Szólok. mert szeretem fajom s akarom, hogy éljen szabadon, boldogan, ne vesszen el!"


Egy magyar úr.
(Saját kora sem ismerte őt helyesen és igazán, még kevésbé ismerik az utána jött nemzedékek. Társadalmi élete a nagy nyilvánosság előtt folyt ugyan le és így méltán hihették sokan, hogy Szemere Miklós élete, egyénisége, emberi természete nyitott könyv előttük, amelyben nincs semmi titok, nincs semmi rejtély. De akik közel állottak hozzá, azok tudják, hogy valójában kettős énje volt. Az egyik a társasági ember, aki lekötelező, finom modorával, ötletességével, szellemességével, mély kultúrájával, világlátottságával, tiszteletet parancsoló és figyelmet keltő nagyúri magatartásával, jótékonyságával, bőkezűségével mindenütt szeretetnek és közkedveltségnek örvendett. A másik a töprengő magyar, aki olthatatlan szeretettel viseltetett fajtája iránt, a napi politika kicsinyes marakodásai fölé emelkedve figyelte a közélet zajlását és nem titkolt aggodalommal látta ennek a közéletnek elposványosodását, az erkölcsi normák elhalványodását, az ősi magyar erények lassú elsorvadását, az idegen szellem, erkölcs és gondolkozás veszedelmes térfoglalását. Rajongásig szerette fajtáját, melynek egyik legtisztább, legeredetibb képviselője éppen ő maga volt. Kevés szóval, de annál több áldozattal, cselekedettel, mindent megtett érte, amit csak tehetett. Szemeréről saját korának közvéleménye a liberális lapok célzatos közlései nyomán egészen hamis képet kapott. A mindig szenzációra éhes bulvár sajtó felnagyítva, eltorzítva, kiszínezve tálalta fel olvasóközönségének Szemére társadalmi életének egy-egy mozgalmasabb epizódját. Ezekből az újságcikkekből Szemere Miklós csakugyan úgy lép elénk, mint egy kártyázó, lóversenyező világfi, aki gavallérosan, bőkezűen szórja a pénzt. Kétségkívül a századforduló magyar társadalmi életének egyik legnépszerűbb, legtöbbet emlegetett alakja. De az is bizonyos, hogy ez a társasági élet csak látszat, csak külsőség volt, amely mögött egy olyan lélek, egy olyan egyéniség lakozott, amelyet mély és tiszta hazaszeretet, a közdolgok iránti önzetlen érdeklődés, sokoldalú tudás, mély politikai kulturáltság, széles látókör, a politikai vezetők, az államférfiak ösztönös képességei és a nemzet sorsa iránt táplált komoly felelősségérzet jellemeztek.

Igen, a társadalmi látszatok mögött egy serény, mozgalmas, alkotó és építő közpálya húzódik meg. Csak a szakemberek tudják, hogy Szemere Miklós egyaránt felbecsülhetetlen jelentőségű, jórészt úttörő munkát végzett a magyar céllövő sport fejlesztése és a hanyatló hazai lótenyésztés felvirágoztatása terén. Messzire vezetne, ha mi ebben a keretben ezeket és más hasonló természetű építő, szervező és kezdeményező munkásságát jelentőségéhez mérten méltatni akarnánk. Meg kell elégednünk e helyütt azzal, ha Szemere Miklósnak szorosan vett közéleti tevékenységét ismertethetjük és őt, mint a magyar fajvédelem egyik legbuzgóbb, legodaadóbb előharcosát mutathatjuk be.

Ha a Szemeréről készült képeket elnézegetjük, egy imponáló, lenyűgöző megjelenésű, délceg, kemény és büszke tartású, tiszteletet ébresztő, magyar úr áll előttünk. A honfoglaló magyarság törzsökös, turáni vezetőrétegének jellegzetes képviselőjét látjuk magunk előtt. Szemeiből a vezetésre hivatottak öntudata, szellemi felsőbbség, büszkeség, de nem hiúság: emberség, jóság, de erély, nyíltság és őszinteség sugárzik felénk. A volgai vagy a honfoglaló, országszerző és szervező magyarság vezéreit képzeljük ilyeneknek. Szemere a magyarságnak azt a rétegét, típusát képviseli, amely századok véres tusaiban elvérzett, csaknem egészen kipusztult. Lelki-szellemi adottságai tökéletes kiegészítői ennek a testi külső alapján megalkotott képnek. Előkelő, finom, mégis közvetlen modora, őszinte, szókimondó természete, minden kérdésben a lényeg felismerése, elmélyedés, előrelátás, logikus gondolkozás, szenvedélymentes helytállás, józan mértéktartás, megfontoltság, állhatatosság, egyaránt hivatottá tették őt arra, hogy pontos szerepet töltsön be a magyar politikai életben. Áldatlan belső viszonyainkat mi sem jellemzi jobban, hogy ezt az őt méltán megillető helyet és szerepet ő sem, miként oly sok más vezetésre hivatott egyéniség nem kaphatta meg, főleg azért, mert nem volt hajlandó a pártpolitika mindennapi marakodásaiban is részt venni.

Szemére Miklós a zemplénmegyei Kis Azaron született 1856-ban. Édesapja Szemere István, édesanyja Oroszlánosi Török Mária. A Szemere családról ismeretes, hogy a legégibb magyar nemesi családok egyike. Leszármazását egészen a honfoglaló Huba vezérig tudja visszavezetni. Miklós ősei között csak egyetlen egy idegen szerepel. Szemere Kelemen visegrádi várkapitány vette feleségül Mátyás király feleségének, Beatrixnek udvarhölgyét, Stolcz Magdolnát. Az ősök közül számosan beírták nevüket a magyar történelem lapjaira is. A honvédelem véres és hősi feladatát mindig híven teljesítették. Ott hullatják vérüket a mohi és mohácsi csatában. Perlasz ostrománál elesik Szemere Pál, a 10-es honvédzászlóalj parancsnoka. Szemere István, Miklós atyja Budavár ostrománál sebesült meg. Szemere János a hírhedt josephstadti börtönben elvesztette szemevilágát.

Miklós a középiskolát Miskolcon, Sárospatakon és a Teréziánumban végezte. Ezután jogi tanulmányokat folytat Genfben, Oxfordban és Kolozsváron. Középiskolás korában nevelője, Felméri Lajos a korán elhunyt kiváló pedagógus volt, aki kétségkívül mély hatást gyakorolt Szemere egész életfelfogásának kialakulására. Az államtudományi doktorátust a budapesti egyetemen szerezte meg és letette a diplomáciai vizsgát is. Eleinte a külügyminisztériumban szolgált, majd követségi attasé, illetve titkár lett. Ebben a minőségében hosszabb időt töltött Szentpéterváron, Párizsban és Rómában. A diplomáciai szolgálatból kilépve, hazatért, hamarosan élénken részt vett a magyar Közéletben. Az ország különböző részein ismételten megválasztják képviselőnek. Minden magyar és emberbarát mozgalmat fejedelmi bőkezűséggel támogat. Különösen nagy szeretettel foglalkozik az ifjúság ügyeivel. A legszorosabb kapcsolatot tartja fenn az egyetemi fiatalság nemzeti irányú mozgalmaival és szervezeteivel. Már korábban nagyobb utazásokat tesz külföldön. Bejárja nemcsak Nyugat-Európát, a Balkánt is. Mindenütt becses és értékes kapcsolatokat teremt a politikai élet irányítóival és sok őszinte barátot szerez a magyarságnak. Utazásai nem üres szórakozást jelentenek, hanem rendszeres tanulmányokat. Éles szemmel figyeli meg a különböző országok és nemzetek belső életviszonyait, meglátja azt, ami erő és érték életükben, de látja gyengéiket is. Tanulmányozza az európai országok belső politikai életét, népi és társadalmi viszonyait. A világnyelvek mindegyikét kitűnően beszéli. Nemzetközi kapcsolatai szinte az egész kontinensre kiterjednek. Beható politikai, katonai, történelmi tanulmányokat folytat. A külföldön látottak mély hálást gyakorolnak rá. Elsősorban a nyugateurópai országok nevelési rendszerének friss lendülete s az élethez közelebb álló volta köti le figyelmét.
Közállapotainkat aggodalommal szemléli. Az erkölcsi színvonal süllyedése, a fair play hiánya, az önzés, a haszonlesés, a gyűlölködés, a blazírtság és a közömbösség elharapódzása: a hazugság és a képmutatás terjedése, tehát mindaz, ami sokaknak és magának az egész közvéleménynek fel sem tűnt, annyira megszokottá vált, arra készteti, hogy kíméletlen és kertelés nélküli bírálatot mondjon közviszonyainkról.

Első nagyobb feltűnést keltő szereplése a Nemzeti Kaszinó 1897. évi Széchenyi-lakomáján elmondott serlegbeszéde volt. Szemere ebben a beszédében minden pártpolitikai vonatkozási mellőzve, lesújtó képet fest közállapotainkról. Széchenyi nemzedékére célozva így szól:
"Azokban a generációkban, tisztelt uraim, megvolt a virtus. Tiszta volt az agy, lelkes volt a szív és acélosaik az izmok s terméskőből építhetett Széchenyi István, ha ma akar építeni valaki, annak az új Széchenyinek a mai nemzedékben csak jó, ha vályog lesz rendelkezésére.
Bizonyos társadalmi nihilizmus felé evezünk, amelynek nem távoli partján kékleni látom a mottót: "Magyarországon, a tisztességes embernek túl nagy handicap-teherrel kell befutni az életpályát. Nem jutalmazzuk kellően az erényt és nem büntetjük illően a rosszat. Széchenyi szelleméhez kell visszatérnünk, ha azt akarjuk, hogy újra boldog legyen a magyar."

Szemere beszéde minden oldalról nagy vitát váltott ki. Ügy hatott, mint a derült égből lesújtó villám. A milleneum fényében és dicsőségében sütkéreztünk éppen, amikor ez a beszéd egyszerre merészen és leplezetlenül rávilágított a külső látszat és a belső valóság között tátongó szakadékra és kiáltó ellentmondásra. Szemerét támadások érik. Bartha Miklós két vezércikkben is védelmére kel, igazat ad neki, de hiányolja, hogy nem ment egy lépéssel tovább és a belső bajokat nem tárta fel teljes részletességgel. A támadások miatt Szemerét politikai barátai zártkörű vacsorán ünneplik. Az egyetemi ifjúságnak nemzeti szellemű és keresztény érzelmű része, amelyik éppen ebben az időben szervezkedik Kereszt-mozgalom néven, nagy lelkesedéssel ismeri fel Szemere Miklósban annak az ideológiának közéleti szószólóját, amelyért a maga mozgalmát és tömörülését létrehozta. Kinyomatja sokezer példányban Szemere pohárköszöntőjét és zárt egységben sorakozik fel mögötte.

Ez a kapcsolat Szemere és a nemzeti hagyományokhoz, a faji eszméhez hű ifjúság között mindvégig változatlanul megmaradt. Szemere összetartásra, helytállásra buzdította az ifjúságot, a legmesszebbmenőén támogatta kulturális és sportéletüket. Hogy a fiatalság egy csoportja az erősödő galileista szabadkőműves áramlatokkal szemben kitartott a magyar eszmék mellett, abban nem kis része volt Szemere Miklósnak.

A nemzeti művelődés fontos kultúrintézménye, az egyetem ellen akkoriban már két irányból is fokozódó rohamot intézett a szabadkőművesség és a zsidóság. A hallgatóknak évről évre mind nagyobb hányada került ki a zsidóság sorából, egyes fakultásokon és évfolyamokon a zsidóság már a számbeli többséget is elérte. Más oldalról mind több zsidó kapott egyetemi katedrát. A zsidó professzorok közül nem egy leplezetlenül hirdeti a kozmopolita materialista zsidó eszméket, nyíltan szembehelyezkedve a nemzeti gondolattal, a magyar és keresztény hagyományokkal. Az ifjúság kereszt-mozgalma előbb titokban majd nyíltan is szembefordul ezekkel az állapotokkal, követelte az egyetem magyar és keresztény jellegének biztosítását, a zsidó hallgatók számának leszorítását, a zsidó professzorok eltávolítását. Az ifjúság bátor megmozdulásáról sok szó esett idehaza, sőt külföldön is. A hivatalos liberális zsidóbarát kormánypolitika rossz szemmel nézte a mozgalmat, attól félt, hogy a társadalom más köreiben is visszhangja támad az ifjúság állásfoglalásának, másrészt a zsidósajtó sorozatos támadásai is nyugtalanították, ezért minden hatalmában álló eszközzel elnyomni igyekezett az ifjúság szervezkedését. Ugyanakkor tekintélyes közéleti férfiak, mint Bartha Miklós, Kaas Ivor és Szemére Miklós a leghatározottabban védelmükbe vették a fiatalságot. A kereszt-mozgalomban tömörült ifjúság, természetesen, nem elégedett meg azzal, hogy érzelmeinek külsőleg kifejezést adjon, a maga művelésére, szellemi fegyverzetének gyarapítására vitaestéket, előadásokat rendezett. Ezek keretében a legégetőbb magyar kérdéseket: a telepítést, a szövetkezeti mozgalmat, a középosztály válságát, a be és kivándorlást tárgyalták meg. Hogy az ifjúság Szemere iránti ragaszkodását és tiszteletét méltóképp kifejezhesse, engedélyt kért tőle arra, hogy a keresztény egyetemi ifjúság nagybizottságának tagjaiból szervezendő társaság a nevét felvehesse. Szemere örömmel adta meg erre az engedélyt, így alakult meg a Szemere Miklós Céllövő Társaság, amely fedő szerve volt a Magyar Kultúrligának. Ez a szervezet néhány év alatt jelentős társadalmi tényezővé nőtte ki magát. A magyar értelmiség nemzeti gondolathoz és faji eszméhez öntudatosan ragaszkodó elemeinek ez a tábor lett jóformán egyedüli társadalmi egyesülése. Itt, ebben a társaságban találkoztak már a világháború előtt, pártállásukra való tekintet nélkül mindazok a férfiak, akik a zsidóságnak, a szabadkőművességnek és az uralkodó liberális szellemnek nemzeti életünkre gyakorolt bomlasztó hatását felismerik. Egyedül ennek a szervezetnek volt elég ereje ahhoz, hogy a radikális zsidó szabadkőműves aknamunkával szembeszálljon és a magyarság erkölcsi, szellemi, faji hagyatékát védelmébe vegye és a nemzeti ideálok mellett bátran helyt álljon. A Szemere Miklós Társaság nem volt politikai szervezet a szó megszokott értelmében, de egész fennállása alatt híven szolgálta az egyetemes magyar nemzetpolitikát. Becsülte a hagyományokat, ápolta történelmünk szent örökségét, de a korszerű politikai, társadalmi fejlődés mellett szállt síkra. Minden erejével a hivatástudatukat elvesztett vezető osztályokat akarta kiemelni fáradt közömbösségükből. Jelentősége mindebből magától következik. Ha munkásságának hatósugara nem volt elegendő nagy, ezért a felelősség a magyar értelmiséget terheli, amelyik nem, vagy csak későn eszmélt rá a Társaság fontos küldetésére.

Csak a világháború vége felé. amikor a forradalom előjelei napról-napra sokasodtak, amikor az uszító zsidó sajtó, a Világ és a Népszava már nyíltan lázadásra bujtogatott. Csak amikor a végenyészet hideg lehelete suhogott végig a magyar rónákon, csak akkor fordult a tömegérdeklődés a Szemere Miklós Társaság felé. Mindenki érezte, hogy a rombolás erőinek feltartóztatása, ha még egyáltalában lehetséges, csakis a nemzeti erők összefogása által érhető el. A tábor munkásságát maga Szemere Miklós irányította, az ő akaratereje, bizakodása tartotta együtt a tagokat s tartotta meg bennük a lelket. A Társaság közvetlenül az októberi zsidó forradalom kitörése előtti hetekben nagyszabású szervezkedésbe kezdett, hogy ha kell, fegyverrel is megakadályozzon minden erőszakos, felforgató törekvést. A forradalom alvilági erői gyorsabbak voltak. Még mielőtt a szervezett nemzeti erők sorompóba léphettek volna, a fővárost, majd az egész országot birtokába vette a csőcselék. A forradalom hullámainak piszkos kavargása között a Szemere Miklós Társaság, amíg lehetett, igyekezett összefogni a nemzeti erőket és menteni, ami meg menthető. De az ellenforradalom vádjával terhelten, működését nem sokáig folytathatta. A vörös rémuralom pedig még helyiségeit is feldúlta. Csak az ellenforradalom után indult meg munkája, most már fokozott erővel, de Szemere Miklós nélkül, aki röviddel a proletárdiktatúra után, a sok lelki megrázkódtatás következtében, hatvannégy éves korában elhunyt Az általa életre hívott szervezet számos nagy jelentőségű nemzetvédelmi akciót kezdeményezett és hajtott végre.
Szemere, ámbár évtizedeken át szerepelt a magyar politikai élet első vonalában, mind végig fölébe tudott emelkedni a napi politika torzsalkodásainak. Bár benne élt politikai életünk zajlásában, mégis nagyobb, magasabb távlatból nézte az események alakulását, talán éppen ezért látott a legtöbb kérdésben világosabban, mint mások, akiket a szűk pártszemlélet elvakított. Saját korát uraló politikai problémák közül a közjogi kérdésben a becsületes és őszinte megegyezés híve volt. Azt szerette volna, ha a nemzet és az uralkodóház; mindkettő saját jól felfogott érdekében megérti egymást, önmagában ezt a becsületes megegyezést végre is hajtotta. megteremtette az összhangot az uralkodóház iránti hűség és a magyarság nemzeti becsületébe vágó kívánságok között. Mindig a legnagyobb tisztelet és hódolat hangján szól az uralkodóról, egyike volt ama keveseknek, akik még a zárkózott Ferenc Ferdinánd bizalmát és barátságát is meg tudták nyerni. A dinasztia iránti hűsége azonban nem gátolta őt abban, hogy idehaza, a parlamentben vagy Bécsben a delegációk ülésein ne emeljen szót a magyarság jogos és méltányos nemzeti követeléseinek teljesítéséért.

Az, hogy kívül állt a pártkereteken, egyrészt mindenütt számos őszinte barátot és lelkes hívet szerzett neki, másrészt azonban azt eredményezte, hogy politikai eszméit, szándékait és törekvéseit soha sem tudta megvalósítani. Ha felszólalt, legtöbbször valamennyi párt helyeselt neki, hiszen valahányszor, ha szót emelt, közügyet tett szóvá és sohasem pártszempontból. A magyar múltban gyökerezett, de a jövőbe pillantott és mindig európai távlatokban gondolkozott. Mély és tiszta idealizmusát mindenki, még ellenfelei is megcsodálták. Politikai mondanivalói többnyire a honvédelem és a fajvédelem gondolatkörében mozogtak. A felvetett vagy felvetődött kérdésekhez inkább általános elvi szempontból szólt hozzá, a gyakorlati részletkérdések már nem érdekelték annyira. Mindent a magyarságért, a magyar fajtáért, körülbelül ez volt egész politikai pályafutásának lényege, értelme és célja. Az ő szemében három tényezőtől függött a magyarság sorsa és boldogulása, ezek a következők: először a céltudatos, előrelátó, cselekvőképes külpolitika erre a kérdésre még visszatérünk a korszerűen felszerelt, a céllövésben, különösen jól kiképzett és lendületes szellemű hadsereg, végül harmadszor a magyar föld s a vele összeforrt magyar földműves nép. Fegyver, föld és hivatása magaslatán álló diplomácia, ez a három kérdése foglalkoztatta őt végeredményben egész életén keresztül. De nem kerülték el figyelmét a mindennapi élet kérdései sem. Nem egy érdekes eszmét ő hozott szóba először. Itt csak a sajtóval összefüggő kérdéseket említjük meg a meglazult sajtóerkölcsök helyreállítása, a sajtó és a kapitalizmus kapcsolatai, sajtótörvény alkotása, újságíróképző iskola felállítása, mind olyan kérdések, amelyeket nagy érdeklődés mellett tett szóvá. Egyik legfőbb törekvése az volt, hogy újra úrrá tegye a magyar közéletben a becsületességet, az őszinteséget, a tisztességet. Nem egyszer megírta, elmondta, hogy a magyar politikai élet kormányzása nem ideálokon nyugszik, felette sok a hazugság és a képmutatás. Kevés szóval aligha mondtak oly súlyos bírálatot a magyar politikai liberalizmus erkölcsi hiányairól, mint Szemere. Példaképe Széchenyi volt, az általa kijelölt úton látta a magyarság jövőjét biztosíthatónak. Nem ismerte a megalkuvást, nem alkalmazkodott senkihez, sem nem hízelgett, sem felfelé, sem lefelé.

Parlamenti beszédeit a rövidség és a tömörség jellemezték. Minden felesleges szószaporítástól óvakodott, kerülte a hamis pátoszt és hatást kereső pózokat és mégis valami nemes emelkedettség, méltóságteljes ünnepélyesség csendült ki szavaiból. Nem pályázik szónoki babérokra, előadás módja egyszerű, természetes, közvetlen, mégis mély benyomást gyakorol hallgatóságára. Stílusát választékosság jellemzi, mely történeti kultúra érzik ki előadás módjából. Ritkán bár, de itt-ott megcsillan a finom derű és a gúny is szavaiban. Beszédeinek hatását és jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy a sajtó pártállásra való tekintet nélkül csaknem szóról-szóra közli és legtöbbször kommentárokkal kíséri. Írásai - négy politikai esszéje jelent meg az Ideálban, a Fiatal Véreimben, a Fair playben, később még a Modern argonautákban is - a nemzeti közszellem egészséges irányban való fejlődését tárgyalják.


Cselekvő külpolitikát.

Fél évszázad múltán, a legtanulságosabbak talán külpolitikai vonatkozású cikkei és írásai. Hihetetlen, mennyi éleslátás, reális politikai érzék élt benne. Kevesen tudták a nemzetközi eseményeket, az erőviszonyokat olyan pontosan és olyan helyesen mérlegelni, mint Szemere. Diplomata képességei alapján fontos hely illette volna meg őt a monarchia külpolitikájának irányításában. Sok minden bizonyára másképp alakult volna, ha reá hallgatnak. A "legképzettebb, legtanultabb, legtehetségesebb diplomaták egyike volt.

Elsősorban a pánszláv veszélyt ismerte fel a maga teljes nagyságában. Éveken át figyelmeztetett az oroszok háborús készülődéseire, támadó szándékára s a szerbekkel való együttműködésükre. A növekvő szláv veszéllyel szemben cselekvő és erélyes külpolitikát követelt. Ha másképp nem megy, katonai beavatkozással számoljuk fel a pánszláv fenyegetést. De semmi esetre sem szabad megvárnunk, amíg a szerbek katonailag teljesen felkészülnek, hogy azután számukra kedvező pillanatban indítsák meg a háborút a kettős monarchia ellen. Ne engedjük át a kezdeményezés előnyét ellenségeinknek. Szemere kitűnően ismerte az orosz belső viszonyokat, a szociális kiegyensúlyozatlanságot és a százféle húzó népi erőket. Különösen sokat foglalkozott az ukrán kérdéssel. Bizonyosra vette, hogy Oroszország háború esetén a monarchia haderejének nem tudna ellenállni s hogy egy ilyen háború elkerülhetetlenül az orosz mesterséges állammonstrum teljes szétesésével végződne. Hasonlóképp elkerülhetetlen szükségességnek tartotta a szerb sovinizmus erélyes letörését, "Magyarországnak meg kell szállani Belgrádot" hangoztatta nem egyszer. Tíz évvel az 1914-es világháború kitörése előtt már nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy délkeleten, a Balkánon a monarchiának és közelebbről nekünk magyaroknak természetes szövetségeseink a bulvárok és a törökök. Kapcsolatainkat velük úgy szellemi, mint gazdasági téren minden eszközzel ki kell mélyíteni. Bár e tekintetben is elsősorban reálpolitikai megfontolások vezették, nem titkolta, hogy a két balkáni néphez a közös turáni származás, a közös vérség kötelékei is hozzáfűznek. A maga részéről mindent elkövetett, hogy közöttünk és a két nép között őszinte és igazi barátság jöjjön létre. Többször járt kint Bulgáriában és Konstantinápolyban. Meghitt baráti viszonyban volt a török és a bolgár politikai élet számos vezetőjével. Szemere e kapcsolatainak nem kis része volt abban, hogy a világháború idején a két népet sikerült szövetségesünknek megnyerni.
A bolgárokról a delegáció 1906 december 21-én tartott ülésén többek között a következő meleg szavakkal emlékezett meg:

"Távol áll tőlem minden érzelmi politika. Sőt kimondom minden köntörfalazás nélkül, hogy érzelmi politikát csinálni a legnagyobb luxus, mi sem bírjuk, meg hatalmasabb nemzetek is belebuktak.
Van egy Balkán állam, amelynek lakossága legmunkásabb, a legszorgalmasabb, a legkitartóbb. Népe ural-altáji faj, de nyelvét elvesztette és nyelve tisztára szláv lett.
Nem nehéz kitalálni, hogy a bolgárokról beszélek.
Hadseregük mintaszerűen van organizálva. Nagyon jó katonák, rendesen gyakorlottak a céllövésben.
Nekünk a bolgárok nem vétettek soha. Sem Ausztriának, sem nekünk nincs bolgár alattvalónk egy sem. Bolgár irredenta nálunk nem létezik, oda nem vonzódik tőlünk senki. Minden politikai érdekünk parallel megy és sehol sem ütközik. E mellett a Richelieu-féle elv szerint ők a szomszédunk szomszédai.
Mi sem volna tehát legtermészetesebb, minthogy mi a bolgárokkal a lehető legjobb lábon legyünk, ők erősek, rájuk lehet támaszkodni is. A Balkán félsziget japánjai a bolgárok. Kitartó, munkás, vitéz nép, akiket honorálni kell. Ez az ifjú nemzet megcsinálja útját egyedül, szabadon, idegen segítség nélkül, csak hagyjuk, de ne akarjuk őket nyomni.
Török és bolgár meg fogják egymást szépen érteni idővel, a legkomolyabb elem ők a Balkánon .. ."

Szemere mindig életbevágó fontosságot tulajdonított a Németországgal való szövetségünknek. Vilmos császárt személyesen is ismerte és róla mindig a legnagyobb tisztelet és a hódolat hangján emlékezett meg.

Különösen a világháborút közvetlenül megelőző években sürgette nála szokatlan szenvedéllyel és türelmetlenséggel külpolitikánk aktivitását. A passzivitás, amelyet mi folytatunk, azt jelenti, hogy állandóan nagy hadsereget kell fegyveres készenlétben tartanunk. Ha felkészültünk és ütőképesek vagyunk, habozás nélkül számoljunk le a mind fenyegetőbb pánszláv orosz-szerb veszéllyel. Török testvéreinkkel előzzük meg a szlávokat írja egyik külpolitikai cikkében a világháború kitörése előtt valamivel. Figyelmezteti a török népet, hogy amelyik nemzetnek már nincsenek politikai követelései, az már nem emelkedhet, csak süllyedhet. Az Oroszország védnöksége alatt álló pánszláv irányzat egyformán veszedelmes reánk és Törökországra. Oroszországra és Szerbiára célozva, a helyzetet a következő rövid mondatban jellemzi: "ha nem akarjuk, hogy minket aprítsanak fel, akkor meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy mi vegyük műtét alá őket".
"Nem vezetjük, de elszenvedjük a külpolitika súlyos eseményeit", állapítja meg néhány hónappal a világháború kitörése előtt. Az orosz sajtó már nyíltan ír Ausztria-Magyarország feldarabolásáról. Kétségtelen, ha Oroszországot nem tesszük ártalmatlanná, azaz nem osztjuk fel, minket szód majd szét. Részünkre a halogatás, a passzív békeszeretés a fenyegető veszedelemmel szemben, annyi, mint a harakiri, a biztos halál. Találó kifejezése volt a Ballhausplatz tehetetlenségének jellemzésére az "eunuch külpolitika".

Szemere, mint látjuk az 1914-es eseményeket, évekkel előbb pontosan megjövendölte, de mennyire másképp alakulhattak volna az események, ha a monarchia külpolitikáját Szemeréhez hasonló férfiak irányítják, akik nem elszenvedik az eseményeket, hanem kemény kézzel maguk szabják meg azok alakulását.


Magyar sorskérdések.

Noha érdeklődése elsősorban a külpolitikai kérdésekre irányult, nem kerülték el figyelmét a belső magyar sorskérdések sem. Nemzeti életünk erkölcsi megújulásának szükségét sohasem szűnt meg hangsúlyozni, de ezenkívül csaknem valamennyi időszerű közéleti kérdésben is hallatja szavát.

1. Sokat foglalkozott kedvenc tárgyával, az ifjúság nevelésének kérdésével. Életrevalóbb, mozgékonyabb, szellemileg felkészült, testileg fejlett ifjúságot szeretne látni. Sürgeti, hogy legyen vége az egyoldalú oktatásnak, fordítsunk végre gondot a jellemképzésre is. "Karddal szereztük a hont, pennával nem fogjuk megtartani" Már évtizedekkel ezelőtt az ifjúság katonai nevelésének megszervezését kívánta. Ebben a törekvésében nem ismert fáradságot, cikkek és beszédek egész sorában foglalkozik ezzel a kérdéssel. Megértésre és meghallgatásra azonban nem igen talált. "Katonai érzés, hadi erények és illő hadi organizáció nélkül pedig egy faj csak báb. amely a szomszéd nemzetek kényére-kedvére van bízva. Veszélyeztetve van mindig léte. Nincs is létjoga." Az ifjúsági céllövészet meghonosítása érdekében minden áldozatot meghozott. Saját költségén lövöldét állít fel, tanfolyamokat, versenyeket rendez, hazai és külföldi neves versenyzők részvételével, díjakat tűz ki. Érthető, hogy a Magyar Céllövők Lapja, amely szintén Szemere anyagi támogatásával indult meg a legnagyobb lelkesedés hangján ír róla:

"Ki hitte volna csak egykét évvel ezelőtt, hogy rövid idő múlva egy magyar céllövészeti tanfolyamról beszélhessünk egy magyar szaklapban? S íme a hihetetlen dolog valósággá lett megvan az ifjúsági céllövészeti tanfolyam és meg van a céllövészetet pártoló, terjesztő szaklap. Szemére Miklós országgyűlési képviselőnek köszönhetjük mindkettőt, ő volt a mozgalom megindítója, ő a félelmet, akadályokat nem ismerő zászlóvivője. Az ő nevéhez fűződik az első ifjúsági céllövészeti tanfolyam megalapításának dicsősége s az általa ébresztett felbuzdulás, érdeklődés vetette meg alapját e szaklapnak. Visszagondolok arra a sok aggályoskodásra, kétségbeejtő nemtörődömségre, amellyel Szemére Miklósnak az országgyűlésen elhangzott lelkes fölhívását széles rétegekben fogadták, megpezsdül ereimben a vér, föllobog lelkemben a lelkesedés lángja s bízom egy szebb jövőben."

A honvédelmi nevelésről 1902 április 29-én elmondott beszédében a húsz évvel később megalkotott levente intézmény első szószólója "mindenféle elemi iskolákban, különösen a falvakban a 10 éven felüli fiúgyermekeket a fegyverfogásban, a 12 évet meghaladottakat a céllövésben oktatni kell, oda kell fejleszteni a nemzetet, hogy a céllövés nemzeti passziója, sportja legyen. Lehet erre nevelni a fiatalságot és odavinni, hogy a korcsmai virtuskodás helyett a céllövésben legénykedjenek.
Nagy nemzetek megengedhetik maguknak a luxust s poetizálhatnak a honvédelem terén is, álmodhatnak az általános lefegyverzésről is, de nekünk elsősorban küzdenünk kell a létért, ha mint nemzet élni akarunk.
Hozzuk be tehát a nevelésbe a 10 éven felüli fiúgyermeknél a fegyverkezelést és a céllövést."

2. A szocializmus, helyesebben a szociáldemokrácia és a választó jog kérdésében egyike volt azoknak, akik a korszerű és tiszta magyar álláspontot képviselik. A szociáldemokrata áfiumtól óvta a magyar munkásságot, akik nemzetköziek, azoknak nem lehet joguk a magyar közügyekbe beleszólni. Elismerte a szervezettségükben megnyilvánuló erőt, sürgette a magyar föld népének hasonló megszervezését, hogy ellensúlyozhassák az idegen befolyást. De ugyanakkor sietett kijelenteni, hogy legyenek minden emberi és polgári jogai egyformák munkásnak, munkaadónak, törvényhozónak egyaránt. Minden igazi szociális reformot meg kell valósítani, de minél hamarább. Legyen választójoga mindenkinek, aki arra érdemes. Minden becsületes, dolgos tagja a nemzetnek részesüljön egyformán politikai jogokban. Nem szabad ebből kirekeszteni a nőket sem. A nők választójogának Szemerénél buzgóbb szószólója nem volt nálunk. Abból a meggondolásból indult ki, hogy a nők választó jogban részesítésével a politikai magyar nemzet lélekszáma megkétszereződik.

Komoly szóval helytelenítette Kristófyéknek azt a kísérletét, hogy a szociáldemokráciával és a nemzetiségekkel törjék meg a magyar nemzeti ellenzéket. Ha ez sikerülne, egyet jelentene a magyar faj hegemóniájának megtörésével. Már pedig magyar államférfi legfőbb ideálja csak a saját vére, a magyar faj boldogulása lehet. Nálunk azonban a valóságban semmi se történik a népért. A nép nem is leli boldogulása feltételeit, tehát igen sok kivándorol. A népeket ugyanis az erő tartja fönn és nem a paragrafus. Paragrafusokkal, újságcikkekkel és beszédekkel nem lehet egy országot fenntartani.

3. A judaizmusban rejlő idegen szellemiséget s ennek terjeszkedését veszedelmesnek tartotta a magyarságra nézve. Mélyen belelátott a zsidóság faji lényegébe. A zsidókérdés európai jelentőségével is tisztában volt. A népi nacionalista zsidó törekvést a cionizmust, többre becsülte a mimikri zsidóságnál. Amikor 1905-ben a cionisták kongresszust tartottak Pozsonyban, ő is üdvözlő táviratot küldött. Álláspontja a zsidókérdésben mentes volt ugyan minden szenvedélytől, de világos és határozott volt: legyünk éberek és védekezzünk minden eszközzel a judaizmus további terjeszkedése ellen, mert mint mondotta, nekik megy nálunk legjobban a soruk, jobban, mint akárkinek. Nálunk sok irányban már ők a közélet urai. Úgy hogy már morális bátorság kell a kérdéshez szólni. Nem gyűlöletről, csak jogos önvédelemről van szó; "az önvédelem törvények által biztosítva van egyeseknek, nemzeteknek pedig az önfenntartás törvénye által, egyenesen parancsolva van".

Hogy a zsidók tevékenységének hatását megítélhessük, elég, ha figyelembe vesszük, hogy az országban ott a legnagyobb a nyomor, ahol a legtöbb a zsidó. Itt megfigyelhetjük, hogy pusztítja el egyik faj a másikat, Szemere a kilencvenes években még nem tartozott az aktív antiszemita táborhoz, egyelőre csak a védekezést kívánja, nehogy az idegen faj elnyeljen bennünket. Csak később, amikor a zsidóság hatalmi törekvései mind határozottabb formát öltenek, amikor a magyarság és a zsidóság közötti faji harc egyre kíméletlenebb formát ölt és nyilvánvalóvá lesz. hogy ez a harc az elsőbbségért és a politikai hegemóniáért is folyik, akkor áll be ő is a zsidóellenes küzdelem aktív harcosainak sorába.

Amikor a Szemere Miklós Társaság már jelentékeny társadalmi szervezetté fejlődött, felvetődött egy nemzeti szellemű és a magyar faji eszményeket ápoló folyóirat megindításának gondolata. Szemere nyomban felismerte a gondolat jelentőségét. Ismert bőkezűségével megteremtette az anyagi alapjait A Cél című folyóiratnak. Ez a lap a Szemere és a körülötte csoportosult tábor által képviselt eszméknek harcos terjesztőjévé lett. Egyike volt annak a néhány lapnak, amelyik nyíltan és határozottan szembehelyezkedett a zsidó radikális szabadkőműves politikai, szellemi és gazdasági törekvésekkel. Fennállása első éveiben főleg a szabadkőművesség ellen hadakozik, a világháború végétől kezdve a zsidóság elleni küzdelem lesz legfontosabb hivatása. Az összeomlásig sokat foglalkozott A Cél a tót, oláh és szerb nemzetiségi törekvésekkel is. Felemelte szavát a földbirtokreform, a felekezetek közötti megértés, a nemzetvédelem faji szellemben való megújulása, szellemi életünknek zsidó befolyástól való megszabadítása érdekében.

Szemére maga is számos értékes és tartalmas cikket írt A Célban. 1912 júliusában, Véreim! című cikkében, mintegy tömören összefoglalja nézeteit a magyar helyzetről: "A magyar politika napja káoszban fürdőzik. A jelen pillanat nemzetünk életében nem dicsőséges és babérleveleket nem terem. A káoszban karmolja, marja egymást a magyar, amint bírja. Keleti méltóság, hová lettél? Barátunk alig van. Egyedül Vilmos császár. De a jó szomszédok emberségéből nem is fogunk megállni. Önérzettel és józanul csak a saját karunkban bízhatunk. Jogot népeknek csak az erő ad, nem a paragrafus, a holt betű csak öl.
Őseink karddal szerezték a hont és csak azzal lehet fenntartani. Ezt szem elől téveszteni nemcsak halálos vétek és bűn, de mi több, öngyilkos könnyelműség és fatális ostobaság. Vitézeket kell nevelni és erényes honleányokat, akkor bárcsak egy millió magyar lenne, megáll az is".

A világháború kitörése Szemerét nem érte váratlanul. Annak bekövetkezését már évekkel, sőt évtizedekkel előbb jelezte. Aggódó szeretettel figyeli a csatatereken küzdő, vérző vérbeli magyarság sorsának alakulását. Már a háború elején egy szép és nemes gondolattal lépett a nyilvánosság elé: "Földet a vitézeknek". Szemerének ebben a javaslatában, tulajdonképpen a Vitézi Rend megteremtésére irányuló első kísérletet kell látnunk. Szemere azonban nemcsak gondolatot, hanem példát is akart adni. Ezért 1915 szeptemberében közzétett nyilatkozatában többek között bejelenti a következőket: A világháborúból nálunk, mint nyertetek a seregszállítók, mint hősök pedig a mi véreink, a magyar nép, a magyar paraszt kerül majd ki. A hazáért vérüket ontó katonáknak meg kell adni a politikai jogokat. A harcban kitűnt vitézeket külön földadományokkal kellene jutalmazni. Ezzel kapcsolatban telepítéseket kellene csinálni, amint azt Bocskay is cselekedte. Erre a célra Szemére, nyomban fel is ajánlja a háború befejezése utánra, szulyóváraljai 963 magyar holdas birtokát a harcban részt vett katonák közötti szétosztásra azzal a kikötéssel, hogy ott megtelepedjenek és ha még nem nősek, családot alapítsanak.

1917 végén, amikor külön béke megkötéséről szóló hírek keringtek mindenfelé, Szemere méltatlankodva emel szót a gyávaság és kishitűség ellen: "... a békecikkek, a békebeszédek ellenfeleinknél azt a hatást keltik, mint a gyászjelentés, hogy már a ravatalon vagyunk és ki is vagyunk terítve, csak temetni kell. Csak olyan békét találok elfogadhatónak, amely legalább részben kárpótol az óriási, mérhetetlen veszteségekért, amely a jövendőnket biztosítja és amely azoknak a vitézeknek, akik a háborút híven átküzdötték. átszenvedték és életben maradtak, becsületes jövendőt biztosít, nem pedig az egész országnak ő velük együtt a békében is, örök szenvedést nyújt és koldusbotot".

1918 tavaszán, Szemere már sejtette a végveszély közeledtét. Kétségbeesve látta, hogy mialatt a háború fáradalmaitól kimerült nemzeti társadalom minden erejét a választójog körüli szenvedélyes vitákra fecséreli, azalatt belopakodott az országba a bolsevizmus és pokoli gyorsasággal végzi romboló és mérgező munkáját. Szemere a nemzeti erők összefogásával egységes védelmi arcvonalat szeretett volna kialakítani. A politikai és társadalmi élet vezető személyiségeit közös megbeszélésekre hívta össze és ismertette előttük a helyzetet: A bolsevista bacilus veszélye fenyegeti Európát, a civilizációt, de mindenekelőtt bennünket A külső ellenséggel szemben megvédett a hadsereg, a bolsevizmus ellen nekünk kell megvédeni magunkat. Minden erőnket össze kell fognunk, legfőképpen nem szabad felülni az uszító törtetők nagy hangú hatalmi vágyainak. "A jó politika nem kockajáték és a magyar nemzet jövendőjéről, Magyarországról van szó. Utolsó órában beszélek, harangozás előtt." A Végzet azonban másképp rendelkezett felőlünk. A bolsevista pestis útját nem lehetett feltartóztatni. Az alélt magyarság nem tudta, hogy milyen szörnyű méreggel akarják gyógykezelni a vörös zsidó, politikai kalandorok. Mire megértette, késő volt!
Szemerét az összeomlás lelke mélyéig megrendítette.

A háború izgalmai és a két zsidó forradalom borzalmai lelkileg nagyon megviselték., egészségét egészen aláásták. Súlyos beteg lett. A Gondviselés akaratából meg megérhette a vörös zsidó rémuralom végét és az ellenforradalom győzelmét. Azzal a tudattal hunyhatta le szemét, hogy bár gyötrő válságok, rettentő tanulságok és iszonyatos áldozatok után, de a romokon mégis új életet kezd majd a magyarság.
IRODALOM:
Szemere Miklós összes munkái. (Beszédek, cikkek, röpiratok.)
cikkei A Cél 1910-1918. évfolyamaiban és a magyar ifjúságban. Szerkesztette Kovács Lajos.
Fiatal véreim.
Ideál.
Fair Play.
Modern argonauták.


Kiss Sándor
Kiss Sándor

A faji gondolat előharcosa.
A kilencszázas évek elején a magyar közélet már a teljes bomlás és szétesés vigasztalan képét tárja elénk. A politikai ellentétek, a választójogi, közjogi és vámpolitikai harcok, mind szenvedélyesebben kiéleződtek. Egyre gyakoribbak a korrupciós tünetek, vádak és gyanúsítások. A nemzetiségek kihasználva a belső politikai nyugtalanságot és pártharcokat, a magyarság ellenálló, védekező erejének lassú csökkenését, fokozódó erővel támadnak a magyar állam egysége, a magyar birodalmi gondolat és a magyarság politikai főhatalma ellen. A kizárólag zsidó irányítás alatt álló marxista proletár szervezkedés is növekvő sikereket ért el a rohamosan szaporodó ipari munkásság körében. A szociáldemokrata szervezetek egy-egy választójogi tüntetés alkalmából, tízezres tömegeket vonultatnak az utcára. A zsidóság zavartalanul birtokába vehette az ország gazdasági erőforrásait, a gazdasági életet irányító intézményeket és szervezeteket. Nagyjából már kiépítettek azt a jellegzetes kapitalista gazdasági szervezetet, amely egyedül és kizárólag a kíméletlen és korlátlan profitszerzést ismerte és vallotta a maga céljának. A zsidó kapitalista tőkés, hitel, pénz, ipari és merkantil szervezet segítségével, rövid idő alatt hatalmas vagyon és jövedelem mennyiségek halmozódtak lel a zsidóság kezében. A pénz, a vagyon, a tőke birtokában a zsidóság fokozódó jólét, társadalmi, politikai és kulturális befolyás részesévé vált. A rohamosan vagyonosodó zsidósággal szemben ott állt a politikailag széttagolt, gazdasági helyzetében megrendült magyarság. A zsidó profitkapitalizmus, a városi proletariátust használta ki a vegetatív létfenntartást is alig biztosító munkabérekkel, a mezőgazdasági proletariátus egyre duzzadó tömegeit pedig a vármegyényi birtok testek nyomorították meg. A társadalmi érvényesülés egyetlen útját és lehetőségét ezek a tömegek a kivándorlásban látták. A legvégzetesebb baj azonban nem a magyarság anyagi leromlása volt, hanem a szellemi, lelki, erkölcsi, faji erejének hanyatlása. A zsidóság évezredes tapasztalatai alapján, nagyon jól tudta, hogy csak akkor élvezheti tartósan a kezei között felhalmozott hatalmas vagyontömeget, ha gondoskodik arról, hogy a kifosztott és kizsákmányolt magyarság ne ébredhessen helyzetének világos tudatára. A közvélemény olyan értelmű, állandó befolyásolásáról kellett gondoskodni, amely eltereli a figyelmet a zsidóságról, a zsidóság növekvő vagyonosodásáról. A zsidó kézben lévő vagy a zsidó irányítás alatt álló budapesti sajtónak jutott ezen a téren a legfontosabb szerep. Ez a sajtó bámulatra méltó ügyességgel oldotta meg a reá háruló, nem csekély feladatot, amely tulajdonképpen abból állt, hogy állandóan újabb és újabb politikai, társadalmi, közéleti meglepetésekkel, szenvedélyes vitákkal kösse le a közvélemény figyelmét.

Zsidók képviselték a magyar sajtóban a legszélsőségesebb álláspontot a kapitalizmus, a szocializmus, a liberalizmus, a konzervativizmus, a negyvennyolc és a hatvanhét, valamint minden egyéb más kérdésben is. A zsidóság azonban nemcsak arra törekedett, hogy magáról a figyelmet elterelje, de nagy szívóssággal és nem csekély eredménnyel dolgozott azon is, hogy zsidó szellemiséggel telítse minél szélesebb rétegek gondolkodását és lelkületet. Ebben a munkában is a sajtónak jutott a döntő szerep, de kivette részét belőle a budapesti zsidó magyar irodalom és színház is. A néhány évtizedes "zsidó kultúrmunka" eredménye, hogy középosztályunk jelentékeny részének szellemisége, erkölcsi felfogás és életszemlélete fokozatosan telítődött zsidó elemekkel. Észrevétlenül zsidó eszmékért és eszményekért lelkesedtünk, zsidó köz és szépírókon nevelődünk. A vezető osztályoknak ezzel a lelki elzsidósodásával együtt járt vérségi elzsidósodásuk is. A szaporodó vegyes házasságok az anyagiakon és szellemieken kívül, vérségi kapcsolatokat is teremtettek. Sok szálú és sok érdekű összeköttetés jött ily módon létre, elsősorban a politikai vezetést nagyjából még mindig a kezében tartó főnemesség és az új zsidó plutokrácia között. A zsidóság részéről ez az érdekszövetség, különleges fajuralmi célokat szolgált s így minden tekintetben helyes és célszerű volt. Nem így azonban a magyar vezető osztályok részéről. Ezek elsősorban, sőt kizárólag egyéni és osztályérdekből vállalkoztak a zsidósággal való szövetségre, mellőzve a magasabb, egyetemesebb nemzeti érdekeket. A főnemesség részéről tudatosnak mondható ez a zsidósággal való szolidaritás. Magatartásában, mint említettük, anyagi, hatalmi és osztály érdekek befolyásolták. Hanyatló osztályhelyzetét akarta megmenteni és fenntartani a zsidóság anyagi erejével. Ha ebből az érdekszövetségből volt is előnye a főnemességnek, még nagyobb előnyt jelentett az a zsidóságnak, mert ily módon a legmagasabb politikai és társadalmi védelmet biztosíthatta magának. A középosztály és a zsidóság között kialakult együttműködés azonban már teljesen egyoldalú volt. Arról nem is szólva, hogy a zsidóság térfoglalásának következményeit elsősorban ez az osztály érezte meg. A vezető rétegek zsidó kapcsolataiknak kialakulásával egyidejűleg lélekben mind jobban eltávolodtak a magyarság zömétől.

Ebből a válságos helyzetből csak egyetlen kivezető út volt. Még pedig az, hogy a magyarság világosan felismeri helyzetét, a bomlás és hanyatlás válság állapotát, szakít ellenségeivel szemben eddig tanúsított tunya és közömbös magatartásával, minden erejével megkísérli visszahódítani elvesztett pozícióit és biztosítja magának az őt megillető vezető szerepet. Ezt a feladatot a zsidóság által mélyen fertőzött vezető rétegek azonban csak abban az esetben tudták volna teljesíteni, ha átérezve a faji eszmének a népek életében betöltött fontos szerepét, maguk is telítődnek ezzel a gondolattal s ez irányítja politikai, társadalmi magatartásukat. A faji gondolat ebben az időben a kultúrnépek szellemi életében már fontos szerepet játszott. Tudományos kutatásban, politikai törekvésekben, társadalmi mozgalmakban egyre inkább érezhető a hatása. Hozzánk sehogy se tudnak eljutni ezek az új európai szellemi áramlatok. Távoltartásukról gondoskodik a zsidóság, tudván, hogy az új eszme térhódításával feltétlenül együtt járna saját kiváltságos helyzetének összeomlása.

A kevesek között, akik ösztönszerű megsejtéssel igyekeztek áttörni a zsidó szellemi blokádot, ott találjuk Kiss Sándort. Neve az 1918-as zsidó forradalom előtt és utána lett széles körökben ismertté. Ebben az időben jelentek meg azok a cikkei és tanulmányai, amelyek a zsidó veszély lényegére és következményeire igyekeztek a magyar társadalom figyelmét felhívni, írásainak kíméletlen őszintesége, bátor és nyílt állásfoglalása, világos és meggyőző logikája mély hatást gyakoroltak. Nem volt ezekben a cikkekben nyoma sem az olcsó demagógiának, mégis minden soruk, megállapításuk ökölbe szorította a kezet. Tulajdonképpen Kiss Sándornak ezek az írásai tették nálunk az összeomlás előtt közvetlenül tudatossá a zsidókérdés igazi lényegét, azt, hogy itt két fajilag ellentétes csoportnak, a zsidóságnak és a magyarságnak, a létért, az elsőbbségért vívott élethalál küzdelméről van szó s nem csupán vallási, felekezeti, gazdasági, társadalmi antiszemitizmusról. Ezekből a cikkekből tudta meg a közvélemény nálunk először, hogy a zsidóság milyen bomlasztó anyag a nemzet testében.

Kiss Sándornak a zsidókérdésben elfoglalt álláspontja szerves kiegészítője volt annak a faji világszemléletnek, amelyet már fiatal korában kialakított lelkében. A magyar faji világnézet kialakításához Kiss Sándor kezdetben magától jutott el, csak később volt alkalma a fajkérdés és az antiszemitizmus nemzetközi irodalmába is bepillantani. Reális életszemlélet, éleslátás, a társadalmi jelenségek lényegének felismerése, mély fajszeretet, az önálló vélemény és ítéletalkotás képessége tették őt hivatottá a magyar fajvédelem ideológiája megalkotásának fontos szerepére. Kétségtelen, hogy a faji eszme, a fajvédelem gondolata, Kiss Sándor írásai nyomán került bele először a magyar közgondolkozásba.

Már a világháború előtt megjelent első tanulmányaiban is a faji eszme jelentőségét méltatja. (A fajiság és a nevelés. A magyarság küldetése a fajok létharcában.) Ezekben a tanulmányaiban Kiss Sándor már teljes határozottsággal hitet tesz a faji gondolat mellett. A fogalmak, amelyeket használ, pontosan, világosan körül írlak, egész okfejtése logikus és következetes. A modern természettudományok új eredményeire hivatkozik, mindenekelőtt arra, hogy az élők világában állandó a fajok létküzdelme. Ebben a létküzdelemben elsősorban azoknak van esélyük a felülkerekedésre, akikben erősebb a fajiság érzése. A történelem arra tanít, hogy a turáni fajtáknak legfeljebb csak faji öntudatuk volt, ez pedig magában véve csak passzív adottság. Az indogermán fajtánál, főleg azonban a zsidóságnál, már faji önérzetet figyelhetünk meg, ami aktív sajátosság. Ugyancsak a történelemből meríthetjük azt a tanulságot, hogy a fajok fennmaradása és boldogulása nem annyira a harciasságtól, még kevésbé a műveltségtől, mint inkább a faji önérzettől függ. A turáni fajták azonban a faji önérzet helyett inkább hajlamosak a fajtunyaságra. (Lásd a hunok, avarok, bolgárok, tatárok sorsát.) Felvetődik a kérdés, vájjon milyen sors vár a turáni magyarságra? A kiegyezés utáni korszak nem sok jóval biztat. Turáni faji örökségünk arra késztetett bennünket mindig, hogy előzékenyek legyünk az idegenekkel szemben. Az idegenek legtöbbje viszont tunyaságnak, gyengeségnek minősítette ezt a magatartásunkat. Legjellemzőbb erre Deák politikájának csődje. Deák megcsinálta a hatvanhetes kiegyezést, szabad kezet biztosított a horvátoknak, messzemenő jogokat nyújtott a nemzetiségeknek s végül emancipálta a zsidókat. Ennek a jellegzetes turáni tunya fajpolitikának következménye a nemzetiségek terjeszkedése és a zsidóság elhatalmasodása lett. A nemzetiségek faji beolvasztása helyett megelégedtünk felületes látszatasszimilációval. Ezek a kérdések a létet vagy nem létet jelentik a magyarságra nézve - írja már jóval a világháború előtt Kiss Sándor. A turáni fajközömbösség nem állhat többé helyt a faji önérzettel telített nemzetiségek és a zsidóság nyomásának.

Hogyan tehetne szert erre a hiányzó faji önérzetre a magyarság, erre a kérdésre is megfelel Kiss Sándor egy másik tanulmányában. (Fajiság és a nevelés.) Egyedül céltudatos nevelői munkával telíthetjük a magyarságot, mindenekelőtt a magyar ifjúságot a faji létharcban nélkülözhetetlen faji önérzettel. Nevelési rendszerünk alapvető hiánya, hogy csak az egyéniséggel törődik, csak ezt látja s emellett teljesen mellőzi a fajiságot. (Ezt a szót is Kiss Sándor alkalmazta először.) A nevelésnek pedig a. fajisághoz kell alkalmazkodnia, mert csak ebben az esetben szolgálhatja igazán a fajtákat létükért és fejlődésükért vívott harcukban. Kiss Sándor már negyedszázaddal ezelőtt megállapította "egy fajnak, nemzetnek pedagógusai koruk nemzedékének köznevelését és közoktatását fajuk sajátosságainak figyelembevételével kell irányítsák."
A helyesen alkalmazott faji nevelés egyformán tekintettel van a faji erényekre és hibákra és arra törekszik, hogy a tárgyilagosan értékelt fajiságot a fajközi küzdelemre minél alkalmasabbá tegye. A nemzetnevelés nem pótolhatja a fajnevelést, minthogy a nemzet is sokkal tágabb körű fogalom, mint a faj. A fajneveléssel kapcsolatos teendőket Kiss Sándor három csoportba foglalta össze: 1. kutassuk fajiságunkat, 2. ennek megfelelő pedagógiai módszereket és eszközöket kell teremtenünk, 3. ezeket azután a köznevelés minden ágában alkalmazzuk is. Az 1914-18-as világháború véres eseményei, népeknek egymással vívott élethalál harca, Kiss Sándort mindinkább megerősítették a faji eszme döntő fontosságának tudatában. Világok e véres tusájában Kiss Sándor nemcsak politikai, materiális célokért és érdekekért folyó küzdelmet látott, hanem a fajok élet-halál harcát. De látta azt is, hogy a magyarságot, bár ebben a küzdelemben irtózatos véráldozatokat hoz, nem a faji eszmények, nem a faji önérzet irányítja s éppen ezért, mialatt kinn a csatatereken elvérzik, közömbösen eltűri, hogy idebent a nemzetiségek mind nyíltabban és kihívóbban az ország szétdarabolásán dolgozzanak, hogy a zsidóság hathatósan támogatva ezt a törekvést, a politikai és állami főhatalom megszerzésén munkálkodjon.
1916 elején Feladataink címen írja Kiss Sándor első cikkét A Célban. Ebben leplezetlenül feltárja a helyzetet. Mindenekelőtt rámutatott arra, hogy a nagy világmérkőzésben a faji öntudat fokozza a népek végső teljesítőképességét, csak mi nem tudunk meríteni ebből a nagy lelki energiaforrásból. A faji eszméről, a faji öntudatról mindenütt lehet beszélni, csak nálunk nem, mert hozzánk nem engedi eljutni ezeket az eszmeáramlatokat egy fajidegen, uralkodó réteg akarata. Csak a faji öntudat hiányával magyarázható, hogy már a világháború előtt sokat vesztettünk politikai vezetésben. A hatalmi, az erkölcsi, a szellemi hanyatlást most még betetőzte a világháború. Véreink legjobbjai elhullanak a csatatereken, megmaradnak a selejtesebbek és satnyábbak. A háború befejezésekor harcosaink számban megfogyatkozva, testileg-lelkileg megviselve térnek majd haza. Pedig a háború után a fajok harca, ha más eszközökkel is, változatlan erővel tovább folyik majd, de ebben mi már csak megcsappant erővel és kisebb esélyekkel vehetünk majd részt szemben azokkal a fajokkal, amelyeket a világháború is többé-kevésbé megkímélt. Faji érvényesülésünk és megmaradásunk legfőbb feltétele, hogy minden erőnkkel törekedjünk nemesíteni, erősíteni és kiterjeszteni fizikai és szellemi fajiságunkat. Minden élő szervezetnek, tehát a fajoknak is, legfőbb törekvésük a fennmaradás, a tökéletesedés és terjeszkedés, amelyik fajta erről lemond, vagy erre már nem képes, már a hanyatlás, a visszafejlődés és a pusztulás útjait járja. Tudatosan, de még inkább ösztönösen erre kell törekednünk nekünk magyaroknak is. Tapasztalható-e azonban ilyen törekvés nálunk? Sajnos, ösztönösen, alig tudatosan, egyáltalában nem törekszünk erre. Ezen az állapoton másként nem lehet segíteni, csak úgy, ha egész uralkodó közéleti ideológiánkat, az összes divatos vezérszólamokat felülvizsgáljuk, hogy vájjon mennyiben szolgálják faji megerősödésünk ügyét. Elsősorban a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavát kell mellőznünk, mert ezeket a tetszetős frázisokat mozgékonyabb, öntudatosabb fajok ellenünk használják ki. Az új eszme, amelynek jegyében közéletünknek át kell alakulnia, a fajvériség eszméje. Ebbe a közösségbe azonban nem foglalhatjuk bele azokat, akik csak nyelvben, külsőleg simultak hozzánk, de egyébként más faji gondolatkörben élnek. A fajvériség, mint törekvés, mint ösztön, mint biológiai és szellemi valóság ősi, sőt örök adottság. Ez zárja szoros egységbe az azonos vérűeket, ez ösztökél szoros faji összetartásra, ez sugalmaz eszméket, mozgalmakat, törekvéseket, intézményeket és törvényeket. A faji gondolatrendszer kiépítésében jelentős lépéssel megy tovább Kiss Sándor egy másik igen érdekes tanulmányában, amely A faji eszme címen jelent meg A Cél 1917-es évfolyamának első számában.

Itt már világosan tisztázza a maga faji felfogásának csaknem valamennyi fontosabb alapkérdését. Kiss Sándor faji ideológiája nem azonos a szorosabb értelembe vett természettudományos antropológiai faji állásponttal. A faji megkülönböztetésnél Kiss Sándor nézete szerint a fizikai bélyegeknél fontosabbak az erkölcsi, nyelvi és lélektani jegyek. Ezek figyelembevételével beszélhetünk német, angol, francia, magyar stb. fajról. Kiss fajfogalma tehát a nemzeté s az embertani faj-fogalom között foglal helyet. A kettőt mintegy összekapcsolja s felhasználja a maga fajfogalmának megalkotásánál. A faj, Kiss értelmezésében, több, mélyebb, sokrétűbb, erőteljesebb és határozottabb, mint a nemzetfogalom, másrészt viszont nem oly merev, mint a szigorúan természettudományos fajfogalom, se nem bontja szét alkotó elemeire a néptesteket, sőt szoros egységbe fogja őket. Kétségtelen viszont, hogy Kiss faji meghatározása nem áll egzakt alapon, nála nem természettudományos módszerekkel megfogható, lemérhető, elemezhető fajiságról van szó. Nem azonos azonban Kiss Sándor faji álláspontja azzal a Szekfű-féle ismert elmélettel, amely a magyarságtól meg akar tagadni minden faji adottságot és jellegzetességet, régen eltűntnek jelenti ki a magyarság faji lényegét, csak fajmozaikról, népfajokról, legfeljebb történeti fajról akar hallani. Kiss szemében igenis élő valóság a magyarság fajisága, amelyet életre akar kelteni, fel akar fokozni. Lényegében Kiss Sándor fajfogalma szellemi, társadalmi, politikai fajfogalom. Ha a fajtudományok és a fajkutatás szemszögéből ez az elmélet nem is állhat helyt minden tekintetben, nemzetpolitikai szempontból lehet, hogy sokkal hatékonyabb, tömegek megnyerésére, befolyásolására sokkal alkalmasabb, mint az elvont és csak kellő szakképzettség alapján érthető antropológiai fajfogalom.

Fentebb már említett tanulmányában Kiss Sándor rámutat arra, hogy míg a nemzeti eszme a XIX. század és a francia forradalom szülöttje s inkább közjogi fogalom (t. i. egy államhatalom alatt álló polgárok összessége), addig a faji eszme inkább a modern természettudomány, a darvini filozófia terméke, ma még talán nem oly szabatos és világos, de tartalmasabb és több oldalú, mint a nemzetfogalom. Mindenesetre ismernünk kell a nemzet és a fajfogalom közötti különbséget, mert csak akkor tudunk a nemzet és a fajpolitika között különbséget tenni. A magyarság, mint nemzet, önérzetes, de mint faj tunya és mindent eltűr. A faji öntudatra ébredés kifejezője a faji érzés jelenléte. Ez két elemből áll, a fajszeretetből és a faji ellenszenvből. Tehát egy pozitív cselekvő és egy negatív védekező tényezőből. Az utolsó félévszázadban minden művelt faj önmagára eszmélt, felismerte létérdekeit, elhatárolta magát más fajoktól. Faji vetélkedés kezdődött mindenütt, nálunk is, a nemzetiségek és a zsidóság részéről. Ugyanakkor a zsidóság kizárólagos kultúruralma révén gondoskodott arról, hogy a faji eszme semmiféle formában el ne jusson hozzánk. Minden ilyen szándékot brutálisan elnyomott, ugyanakkor széles kaput tárt olyan külföldi hatásoknak, amelyek romboltak, bomlasztottak és fajiságunkat aláásták.

Kiss Sándort a faji eszme jelentőségének felismeréséhez elsősorban a zsidóság és a nemzetiségek állam és nemzetellenes tevékenységéről szerzett közvetlen élettapasztalatai vezették el. Különösen a zsidóság fajidegen magatartása keltette fel figyelmét. Korának liberális felfogása egyáltalában nem befolyásolta őt a zsidóságról megalkotott véleményének kiformálásában. Mint a nagykőrösi református gimnázium diákja, már fiatal korában értékes útravalót kapott irodalom tanárától, Mészöly Gáspártól, a zsidóságra nézve. Mészöly nem rejtette véka alá tanítványai előtt sem azt a meggyőződését, hogy a zsidóságot a maga egészében idegen és káros néptestnek tartja a magyarságon belül.

Kiss Sándor 1884 április 10-én született Nagykőrösön. Édesatyja Kiss Sándor, anyja Füle Kovács Erzsébet. Mindkét ágon századokra visszamenően kisbirtokosok, földművesek az ősei. Elemi iskolába Nagykőrösön járt, itt tett érettségi vizsgát az Arany János gimnáziumban. A budapesti egyetemen a bölcsészeti karon folytatta tanulmányait, sok gond, nélkülözés között. Szülei nem tudták hathatósan segélyezni tanulmányai folytatásában. Miután megélhetését a fővárosban nem tudta biztosítani, vidéken házitanítóskodott. Előbb Pozsony megyében, majd Beregben Szolyva mellett. Itt találkozott a zsidó élősdiség jellegzetes formáival, amelyet később olyan beható és alapos tanulmányozás tárgyává tett. Ugyancsak mint házitanító hosszabb időt töltött Szabolcs megyében is. Itt viszont alkalma volt a zsidóságtól fertőzött magyar társadalom belső romlottságát, faji tunyaságát és tudatlanságát közelebbről megismerni. Látta a nemzetiségi vidékeken a tehetetlen és kétbalkezes, feladatával tisztában egyáltalában nem lévő közigazgatás végzetes mulasztásait. Látta a vidéki dzsentrinek, ennek a hanyatló, halódó osztálynak tehetetlenségét, korlátolt osztályszemléletét és beteges úrhatnámságát. Sokszor közelebb állónak érezte magához a nemesi kúriákba betolakodott élősdi zsidóságot, mint saját küszködő, robotoló, szegény és nincstelen fajvérét. Kiss Sándor lelkében ezek a tapasztalatok mély nyomokat hagytak, egész életre szóló döntő felismerésekké váltak, véglegesen meghatározták későbbi politikai és társadalmi felfogását.

1908-ban nyerte el a középiskolai tanári oklevelet. A következő évben a szarvasi tanítóképző tanára lesz. Később ennek az intézetnek igazgatója. Ilyen minőségben ma is itt működik.
Már első írásaiban, amelyeket mint tanárjelölt írt a Nagykőrösi Újságban 1906-ban, őszinte képet rajzol a zsidóság élősdi és bomlasztó szerepéről. Már akkor annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy a nemzeti összeomlásnak előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül be kell következnie, ha nem tudunk gátat vetni a zsidóság káros társadalmi, gazdasági tevékenységének.


Szemben a zsidó forradalommal.

A világháború második-harmadik esztendejében már rohamosan sokasodtak a társadalmi szétesés és a nemzeti katasztrófa előjelei. A zsidóság féktelen garázdálkodása akkor már sokak szemét felnyitotta, de egyelőre még senki sem mert a zsidó hatalmi törekvésekkel szembehelyezkedni. Kiss Sándor mély aggodalommal látta a háborús erőfeszítésektől kimerült ország és az elcsigázott társadalom fölé tornyosuló viharfelhőket. Mit se törődve azokkal a veszélyekkel, amelyeket fellépésével magára és családjára zúdíthat, megjelentette A Célban Fajunk védelméről című cikkét, amelyben leplezetlenül feltárja a magyarság és a zsidóság közötti fajközi harc egyre kedvezőtlenebb kilátásait:
A fajok pusztulását két dolog okozhatja: belső organikus rothadás által előidézett szétmállás vagy nemzeti katasztrófáktól kiváltott megsemmisülés. Az utóbbiból nincs menekvés, a előbbi feltartóztatható, elkerülhető, ha a veszély órájában felébred a faji élniakarás érzése. A turáni népek, amilyen pompásan helyt állanak nyílt harcokban, éppannyira áldozatai lesznek fajtunyaságuknak a békés létküzdelmekben. Leigázott alattvalóik többnyire túlélték és beolvasztották őket. Ennek a végzetes turáni fajtunyaságnak következménye nálunk a zsidóság és a nemzetiségek térnyerése és fölülkerekedése.
A két veszéllyel szemben a védekezés módjai és eszközei nem egyformák. A zsidósággal szemben a helytállás különösen nehéz, mert hiányoznak belőlünk a legelemibb készségek és képességek az idegen faji lényeg, érdek és törekvés felismerésére. Ha mégis akadtak közöttünk, akik meglátták a zsidóságban egy idegen faji imperializmus hordozóját, ezeket megfosztotta a szólás és gondolatközlés szabadságától a zsidóság kíméletlen sajtó és irodalom cenzúrája. Éppen ezért a legelső és legsürgősebb teendő ennek a zsidó szellemi terrornak a leküzdése. Ha ez sikerült egyszer, a zsidókérdést nem szabad többé elaludni hagyni mindaddig, amíg a zsidóság hatalmát teljesen meg nem törtük. Félre kell tenni minden mesterségesen szuggerált szégyenérzetet. Tudományos eszközökkel és módszerekkel fel kell tárni a magyar nép és a zsidóság közötti faji küzdelem minden részletét.

Mi a titka a zsidóság győzelmének? teszi fel a kérdést Kiss Sándor. Egyszerűen az. hogy a zsidóságnál öntudatosabb faj nincs a földkerekségén. A faji és az egyéni érvényesülés eszközeinek felismeréséhez a zsidóság pompás érzékekkel rendelkezik. Így mindenekelőtt rájött a zsidóság arra. hogy milliók nyomorából és verejtékéből táplálkozó jóléte csak addig tartható fenn, amíg a szellemi irányítást a kiuzsorázott társadalomban kezében tartja. Ennek megszerzéséhez és megtartásához mindenekelőtt azt a lélektani törvényt használja fel, hogy az egyesek és a tömegek hihetetlenül könnyen befolyásolhatók. Természetesen csak megfelelő érdekes és hatásos hangulati képzetekkel.

A kiegyezés utáni évtizedekben a zsidóság mindig újabb és újabb uszító eszméket dobott a magyar közvéleménybe. Ily módon sikerült magáról elterelni a figyelmet és megakadályozni a magyar közvélemény észretérését. Ezeknek az uszító eszméknek alkalmazásában a zsidóság utolérhetetlen ügyességet tanúsított. Valósággal újabb és újabb indulatviharokat korbácsolt fel a magyar közéletben s így sikerült megakadályoznia a tömegeket abban, hogy nyomorúságos helyzetük felismeréséig eljussanak. Egyik uszító eszme a másikat követte, nem volt megállás, nyugalom vagy pihenés egy pillanatra sem (önálló vámterület, önálló nemzeti bank, katonai engedmények, miniszterek közéleti botrányai, szociáldemokrata tüntetések, választójogi blokk stb.). Odáig fajultak az állapotok, hogy társadalmunk már meg se tudott lenni uszító eszmék nélkül. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között a zsidóságnak ezt a lélektani befolyását csak úgy győzhetjük le, ha még hatásosabb uszító eszmékről gondoskodunk. (Ilyen eszmék lehetnek a zsidó bevándorlás korlátozása, a parasztvédelem, az uzsora, a csalás stb.) A lényeges az, hogy a zsidóság ellen csak saját fegyvereivel lehet sikeresen harcolni. Az egyik ilyen fegyver, amelyet ki kell csavarnunk a zsidóság" kezéből, a szocializmus. Évekkel később, a fasizmus és a nemzeti szocializmus is ennek a felismerésnek jegyében indította meg harcát a politikai hatalomért. A szocializmus gondolatát a zsidóság nem idealizmusból, hanem faji érdekből karolta fel. A modern természettudományok eredményeit is a maga céljaira igyekszik felhasználni, holott ezek eredeti mivoltukban a faji öntudat kifejlődését szolgálták volna, a zsidóság közvetítésében azonban éppen ellenkező hatást váltanak ki.

Abból az alapelvből kiindulva, hogy a zsidóság elleni faji harc sikerének legfontosabb előfeltétele önmagunknak és a zsidóságnak, tehát a két szembenálló fél faji képességeinek, tulajdonságainak világos ismerete, egy másik tanulmányban (Zsidó fajiság magyar fajiság) beható vizsgálat tárgyává teszi Kiss Sándor ezt a kérdést is. Újból állást foglal ama meggyőződése mellett, hogy az antropológiai fajiságnál sokkal nagyobb jelentőségű a faji harc szempontjából a népek szociális, szellemi fajisága. A zsidóságnak ezt a szociális fajiságát vizsgálva, főleg annak három ismertető jegyére hívja fel a figyelmet, ezek az egyetemesség, az ellenálló erő és a határozottság. Éppen ellenkezők a magyar fajiság jellegzetes vonásai. Kiss Sándor véleménye szerint nagy előnyt biztosít a zsidóknak nagyobb értelmi képességük is. A nagyobb intellektus a zsidóság több évszázados sajátos létküzdelmével magyarázható. A birtokos nemességnek ez alatt az idő alatt nem kellett szellemi erőfeszítést kifejtenie a létért és az érvényesülésért, a jobbágyság nagy tömegei viszont különleges osztályhelyzetüknél és sorsuknál fogva már eleve ki voltak rekesztve az értelmi képességek fejlesztésének lehetőségéből. A zsidókkal körülbelül hasonló osztályhelyzetű városi polgárság száma pedig nálunk viszonylag jelentéktelen volt ahhoz, semmi esetre sem elegendő, hogy a zsidóság előretörését feltartóztathatta volna.
Uralmi céljainak elérésében hathatósan segítette a zsidóságot az egyéni és a tömeg befolyásolás eszközeinek helyes, célszerű és céltudatos alkalmazása.

A zsidónak minden szava, arcjátéka, cselekedete telve állandó feszültséggel, amely arra irányul, hogy befolyásoljon rajta kívülállókat, egyént vagy tömeget. Ez a sajátságos attitűd szakadatlan szellemi éberséget, ernyedetlen akarati nekifeszülést követel és erre semmiféle más faj nem képes annyira, mint a zsidó. Folyton figyeli önmagát, szavainak, mozdulatainak hatását, a vele szemben álló egyén vagy csoport lelkiállapotát, hogy a vezetést, a kezdeményezést soha ki ne engedje a kezéből. Az üzleti siker mindig a két üzletkötő fél lelki kapcsolatának minőségétől függ: aki befolyásol, nyer, aki befolyásoltatik, veszít. Azért a zsidó minden körülmények között hatni, irányítani, befolyásolni törekszik. Ezt a befolyásoló ösztönt támogatja a zsidó szellem elevensége, kezdeményező volta. Bármit csinál a zsidó, az ő lelki tevékenységének mindig a befolyásoló ösztön teszi az alap tónusát: üzletben, politikában, irodalomban, művészetben."

Lényeges mindebben még az is, hogy a zsidó befolyásolás alakja sohasem parancs vagy rendelkezés, hanem a rábírás, rábeszélés, útmutatás, megegyezés, terelgetés, uszítás, izgatás, buzdítás. Ezt a módszert alkalmazzák a zsidók a politikában, szépirodalomban, színpadon, üzletben, tudományban, de legfőképpen az újságírásban. A zsidó fajiság egyik legfeltűnőbb vonása még a féktelen zsidó faji önérzet: "Nincs nép, amely annyira tisztelné a múltját, annyira becsülné a faját, oly exkluzív féltékenységgel munkálná a jövőjét, mint a zsidó. A faji önérzet segíti a zsidót abban, hogy faji sajátosságairól ne mondjon le, a zsidó szokásokat, életelvet, erkölcsöt utódaiba is bele nevelje. Szóval, a faji önérzet szolgálja a faji konzervativizmust, a faji állhatatosságot, de következik is abból, hogy fajának hosszú, változatos múltja miatt oly büszke a zsidó". Ezzel zsidósággal szemben ott áll a faji önérzet, sőt faji öntudat nélküli magyarság, amelyik nem érti, mit tesz fajnak lenni, föl sem foghatja faji hivatását, faji jövőjét. A magyar nem olyan büszke erényeire, mint a zsidóság bűneire."
Ismert jellegzetes vonása még a zsidó fajiságnak a bujaság Erről Kiss Sándor többek között a következőket írja: A zsidó bujaság szintén az évezredes sorsnak a szüleménye. A zsidó mindig emberek között élt távol a természettől, kényelemben, testi munkától nem fáradva. Az a férfiörökös szellemi élet idegrendszerét izgékonnyá nevelte, asszonyainak puha, dologtalan élete, mindenkor kész melegágya volt a buja ingereknek. A szaporodástól való félelem a zsidóság nemi életét nem mérsékelte, mert nem kellett tartania a vagyonmegoszlástól az ivadékok között, minthogy zsidó ivadék vagyona elméjében, neveltetésében és erkölcsi elveiben volt. A bujaság olyan feltétlen attribútuma zsidó fajiságnak, hogy mindent beszennyez vele, amihez hozzányúl. Szépirodalmat, társalgási nyelvet, művészetet, sőt még a tudományt is (pedagógia, lélektan, jogtudomány, esztétika). A bujaság korlátait, a szemérmet, a mértékletességet a zsidó lépten-nyomon gúnyolja és üldözi. Minthogy a bujálkodás, a test önzése szépen összefér a zsidó fajiság általános önző jellegével".
*
Alig néhány hónappal az októberi zsidó forradalom kitörése előtt írta Kiss Sándor Irodalmunk elzsidósodása című tanulmányát. Ebben már nyíltan rámutat a zsidóságnak gazdasági és szellemi életünkben elért fajuralmára. Amit nálunk a világháború előtt általában magyar irodalomnak neveztek, az nagyjából már zsidó irodalom volt. Nálunk ugyanis az a felfogás uralkodott, hogy az irodalom nemzetiségét kizárólag nyelve határozza meg. Irodalmunk elzsidósodásának mindenesetre az volt a legkiábrándítóbb jelensége, hogy akadt a vér szerinti magyar írók között is egy számottevő réteg, amelyik lélekben, erkölcsben, felfogásban, gondolkozásban a zsidó ághoz asszimilálódott, szinte beolvadt a zsidóságba. Ezek a fajtájuktól elszakadt magyar írók a zsidók által nyújtott érvényesülési lehetőség fejében viszonzásul írásaikban a zsidóságot legtöbbször ízléstelenül dicsérik, sőt magasztalják. A zsidó magyar irodalomnak természetesen semmi köze a magyarsághoz. Idegensége, magyartalansága egyformán meglátszik, nyelvben, stílusban, tárgyban, erkölcsi felfogásban stb.
"A legkedveltebb zsidó téma a szerelem. Meg pedig nem az a szerelem, amit eddig szépnek, költőinek, vonzónak tartottunk, az illemtartó, érzelmes, törvényességre törekvő, kíméletes, hanem a szemtelen, falánk, követelő, törvénytelen és ártani akaró. A földkerekség összes írói együttvéve nem írtak meg annyi házasságtörést, költői szép gyanánt, amennyit a mi zsidó modern irodalmunk földolgozott húsz esztendő óta drámában, regényben, különösen novellákban. Ebben a tárgyban egyszerre jut érvényesülésre a zsidó bujaság, törvénytiprás, csalás és uszítás ösztöne. Nem is képzelhető ennél ideálisabb zsidó irodalmi téma. Különösen a háború éveiben lendült fel a házasságtörésre, hűtlenségre, szeretkezésre való uszítás üzlete, úgyhogy szépirodalmunk valósággal kerítőirodalommá aljasult, íme a hungarák exportőrjei és a kerítőirodalom művészei, megint csak egy fajból kerültek ki. A hűtlenségkultusz, a szerelmi uszítás, mint irodalmi téma. Üzletnek is kitűnően bevált a háború alatt. A férj, az apa kint kuksolt a lövészárokban, sárban, fagyban, ezer kíntól gyötörve, itthon meg a szépirodalom nevelte a családját hűtlenségre, piszokra, cédaságra. Hány száz, hány ezer, hány tízezer magyar családi tűzhely borult lángba ezeknek az írói fenevadaknak az uszítására. Milyen becstelen volt ez az üzlet és milyen jól jövedelmezett?"
Kiss Sándor írásai mély hatást gyakoroltak a maguk idejében a lázas, forrongó állapotban lévő közvéleményre. A társadalomnak az a része, amelyik még nem vesztette józan ítélő és tájékozódó képességét, fellélegzett, magára eszmélt, bizakodás töltötte el, sietve kereste az utakat és módokat, miként lehetne az erőket összefogni, megszervezni és a fenyegetően közeledő zsidó forradalmat feltartóztatni. A radikális forradalmi táborban is felismerték Kiss írásainak jelentőségét. Érezték, hogy ha egyszer a tömegek valóban ráébrednek arra, hogy csakugyan a zsidó tömegszédítésnek és tömegszuggesztiónak áldozatai s hogy a forradalmi bujtogatás csak a zsidóság mérhetetlen gazdagságának, harácsolásának, faji egyeduralomra törekvésének leleplezésére szolgál, akkor elkerülhetetlen lesz a megtorlás. Más út nem volt, mint megelőzni, ellensúlyozni azt a tömegébresztő munkát, amelyet Kiss Sándorék elkezdtek. Zsidó marxista oldalról tehát még gyorsabb ütemben folytatták a lelkek forradalmasítását. A zsidó lapok idebenn és a frontokon nyíltan hazaárulásra bujtogattak. A szakszervezetekben sztrájkokra, lázadásra szervezték a csőcseléket és a katonaszökevényeket. A forradalom ellenes erők szervezkedése elkésett. Akik a hatalom birtokában a zűrzavart és a szétesést feltartóztathatták volna, habozó magatartásukkal megadták az utolsó biztatást is a romboló erőknek.
A nemzeti erők szervezkedésének egyik legfőbb mozgatója Szemere Miklós volt. Ő ismerte fel Kiss Sándor felvilágosító munkájának nagy horderejét. Sok ezer példányban kinyomatta cikkeit és megküldte a magyar közélet valamennyi számottevő egyéniségének, s elárasztotta velük a magyar értelmiséget. 1918 kora tavaszától Szemere, a Nemzeti Kaszinóban rendezett néma-vacsorákon igyekezett összehozni a nemzeti mozgalmak vezetőit. Gyakran ott volt ezeken a vacsorákon Kiss Sándor is. Szemere később is, mindvégig fenntartotta a kapcsolatot Kissel, akit további munkálkodásra buzdított. Őt tartotta a zsidók ellen megindított önvédelmi harc apostolának. A zsidó forradalom kitörését azonban már nem lehetett megakadályozni. Üldözés, terror és megfélemlítés lett osztályrésze a nemzeti mozgalmaknak és ismert harcosaiknak. Kiss Sándor ezeket a hónapokat állandó rettegésben Szarvason töltötte. A környék zsidósága és a kommunista csőcselék jól ismerte politikai felfogását, bosszújuktól és megtorlásuktól kellett tartani.


A zsidó élősdiség lényege.

Az ellenforradalom után, Kiss Sándor is miként sokan mások azt hitte, hogy tíz hónap szörnyű és felejthetetlen tanulságai után a magyarság végleg megszabadítja magát a zsidó uralom minden fajtájától. Rövidesen kiderült azonban, hogy ezek a remények aligha válnak valóra. Az ellenforradalom eseményeinek lázas kavargásában olyan elemek bukkantak felszínre, akikből az erkölcsi alap, a helytállás, a felkészültség, a politikai ösztön és előrelátás a nagy feladatok megoldásához egyaránt hiányzott. Elmaradt a zsidóság felelősségrevonása és elmaradtak az igazi, fajvédő szociális reformok is. Minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Két-három évvel az 1918-19-es zsidó forradalmak után újra a zsidósággal szövetkezett liberális politikai és társadalmi erők vették kezükbe az országvezetést. A zsidóság nemcsak zavartalanul birtokolhatta mindazt, amit évtizedeken át, főleg a világháborúban összeharácsolt, hanem új, minden eddigit felülmúló konjunktúrák nyílottak meg előtte. A zsidóság és magyarság társadalmi helyzetében fennállott vagyoni aránytalanságok még jobban eltolódtak. A megcsonkított országban ezrével tengődtek vagonlakásokban, nyomortanyákon a menekültek, a tisztviselők hatalmas tömegei kerültek bélistára, az értelmiségi szabad pályákról teljesen kiszorult a magyar fiatalság, számottevő munkás és paraszttömegek vándoroltak ki, egyedül a zsidóságnak kedveztek a körülmények.
Ebben a helyzetben a zsidóság újra a rég bevált taktikához folyamodott. Újabb és újabb uszító eszmékkel terelte el magáról a nyomorba és nélkülözésbe zuhant tömegek figyelmét. Az eredmény most sem maradt el, a magyar társadalom szembenálló csoportjai szenvedélyes, elvi vitákat folytattak egymással, mialatt a zsidóság újabb és újabb pozíciókat hódított meg.

Akik, mint Kiss Sándor, világosan felismerték az ellenforradalom eszmei és gyakorlati csődjét és kétségbeesve látták a zsidóság újabb növekvő elhatalmasodását, megkísérelték felvilágosítani a helyzetről a közvéleményt. E téren kevesen tettek oly sokat, mint Kiss Sándor. Éveken át cikkek és tanulmányok egész sorában a legnagyobb lelkiismeretességgel és részletességgel tárta fel a zsidók fajiságát és természetét, a zsidókérdés társadalmi lényegét. Kétségkívül úttörő munkát végzett ezen a téren. Mellőzve az aprócseprő napi politikai vonatkozásokat, magasabb társadalomtudományi szempontból vizsgálja a kérdést, sohasem feledkezve meg a gyógyulás útjainak kereséséről sem.
A Zsidókórság című cikkében a zsidókérdést fertőzései társadalmi betegségnek nevezi: "Előidézi egy jellegzetes parazita, a zsidófaj, ha elszaporodik és uralomra vergődik a társadalomban. A zsidófaj nem dolgozik, nem termel, hanem rátelepedik más népek dolgozó társadalmára, mint a tetű az állati testre, az aranka a pillangós virágú takarmányfélékre, vagy mint a bacilusok az állati szervezet belső szerveire stb., és így él, szaporodik, virul a fertőzött társadalom szerveinek és szöveteinek a rovására. A zsidófaj elszaporodása és uralomra vergődése a zsidókórságnak nevezhető társadalmi fertőző betegséget idézi elő, mely minden társadalomban ugyanazokat a beteges tüneteket váltja ki és adott körülmények között a társadalom elpusztulására vezet."

A világháború bebizonyította, hogy a zsidókorsággal szemben nincs immunitás s hogy a társadalom egyéb betegségei nagy mértékben elősegítik e kóros fertőzés elterjedését. Az is kitűnt, hogy a zsidókorság iránt az egyes fajták más és más hajlamosságot mutatnak. A turáni fajták, tehát a magyarság is, igen jótékonyak.

A zsidóság azonban sehol sem tudja zavartalanul kifejteni parazita életformáját, ha nincsenek segítőtársai a befogadó nép körében. A zsidók e szövetségeseinek, kiszolgálóinak találó társadalomrajzát kapjuk a Zsidócsahos című tanulmányban. Kit kell zsidócsahosnak tekinteni, mi a szerepe, mi a hivatása? "A zsidó parazitizmusnak ez a hivatásos harcosa sohasem zsidó, hanem a fertőzött társadalomnak fajtagadó fia ... A zsidócsahos kötelessége tagadni a zsidóság bűneit, magasztalni erényeit, hogy ne kelljen mindezt maguknak, a zsidóknak tenni, mert ez szemet szúrna a népnek." A zsidócsahosok szerepét játszották többek között Eötvös Károly, Lengyel Zoltán, Fényes László, Károlyi Mihály, Hock János, Baltazár Dezső stb. A zsidók és zsidócsahosok közötti kapcsolat egyedül álló a maga nemében. A zsidócsahos véleménye, álláspontja a zsidókérdésben nem meggyőződés, hanem lelki diszpozíció eredménye, nem ura saját akaratának és gondolatának, lesi, várja a zsidó parancsait. Sokszor már nem is normális, fizikai, helyesebben pszichikai jelenségről vari szó, hanem egy sajátságos elmekórtani állapotról. Vannak emberek, írja Kiss Sándor, akik már születésüknél fogva diszponálva vannak arra, hogy zsidócsahosok legyenek. Olyan a lelkiségük, idegalakzatuk, hogy nem tudnak ellenállni a zsidószuggessziónak.

"lgen fontos kötelék a zsidó parazitizmus és a zsidócsahos között az anyagi érdek. Az átlagember nagyon hajlandó jónak, helyesnek tartani az olyan állapotot, amelyből hasznot húz. A zsidócsahosok hasznot látnak a zsidó parazitizmusból, tehát az a természetes meggyőződésük, hogy ez az állapot így jó és helyes, ez ellen küzdeni bűn és ostobaság. Mindazok szívesen küzdenek a zsidó parazitizmusért, akik személyes hasznát érzik annak. Jó példa a mágnások viselkedése. A mágnások kivétel nélkül részvényesei, felügyelőbizottsági és igazgatósági tagjai zsidó nagyipari, kereskedelmi és hitelvállalatoknak. Munka nélkül, pusztán a nevükért dús jövedelmeket húznak osztalékok, jutalékok címén. Világos, hogy nekik ez az állapot kedves, jó és igazságos. Tehát túlnyomó részük zsidócsahos is."
A zsidókórságnak, mint jellegzetes és elterjedt társadalmi betegségnek, természetesen éppen úgy megvannak a kórtünetei, mint bármelyik más betegségnek. Kiss Sándor ezeket is elibénk tárja A zsidókórság terápiája című igen érdekes tanulmányában. A zsidó parazitizmus által fertőzött testben először izgalmi állapot figyelhető meg, fokozatosan egészen át és átszövik a gazdaszervezetet az élősdiek. Ennek pusztulásából él a parazita mindaddig, amíg az teljesen felbomlik, ekkor azután elhagyja. A zsidó élősdi tenyészet a maga bomlasztó munkájába be tudja vonni a gazdaorganizmus bizonyos rétegeit is.
A védekezésnek általában három módja lehetséges: l. profilaxis (megóvás a további fertőzés ellen), 2. a társadalom serkentése az önvédelemre, 3. a társadalom ellenálló erejének növelése a parazita támadás ellen, illetve a parazita életlehetőségeinek a csökkentése. A védekezés legegyszerűbb módja: ne fogadjuk be a zsidókat. Kiss Sándor véleménye szerint, az is bebizonyosodott, hogy a zsidókórság elleni küzdelemben az egyházak nem fejthetnék ki jelentősebb tevékenységet. A faji önvédelem, faji harc, amelynek csak természet adta törvényei vannak s ezek felette állanak minden vallási korlátozásnak. A keresztény kurzus meddőségének magyarázatát is ebben lelhetjük. Milyen intézmények, berendezkedések védhetik a társadalmat a zsidó parazitizmus ellen? Kétségtelen, ahol nagyok a társadalmi ellentétek és a szociális elégületlenség, ott gyorsan és könnyen hat a zsidó fertőzés. A zsidóság sikerének titkát valójában abban találhatjuk, hogy egyszerre fosztogatással és a kifosztottak izgatásával bomlasztja a társadalmat. Messzemenő szociális reformok a legbiztosabb ellenszerei a zsidófertőzésnek. Tétovázó, félreformokat alkotó kenetteljes szónoklatokkal dolgozó kurzuspolitika azonban nem érhet el eredményeket. Harcos és cselekvő antiszemitizmusra van szükségünk, ha le akarjuk gyűrni a zsidó tömegszuggessziót.

A zsidókérdésről vallott nézeteinek tömör és világos összefoglalását találjuk Kiss Sándornak abban a tanulmányában, amely A zsidókérdés természettudományos felfogásban címet viseli. A társadalmi élősdiségnek sok fajtája közül minden bizonnyal a zsidóság által gyakorolt a legveszedelmesebb. Kiss Sándornak a zsidó parazitizmusról kifejtett elmélete a nemzetközi antiszemita irodalomban is eredeti és úttörő A zsidó élősdiség gondolatával találkozunk ugyan már a XIX. század antiszemita irodalmában, de szociológiai módszerekkel Kiss Sándor nyúlt először ehhez a kérdéshez. Csak évekkel utána foglalkozott vele behatóan Arno Schickedanz Sozialparazitizmus in Völkerleben című munkájában.
A zsidók túlnyomó többségükben nem produkálnak javakat, írja Kiss hanem abból élnek, amit mások verejtékes munkával állítanak elő. A zsidóság egy az egész világot behálózó hatalmas parazita szervezetet alkot. Ennek a szervezetnek tagjait faji, vérségi, erkölcsi, szellemi, vallási, gazdasági szálak fűzik egymáshoz. Ez a zsidó élősdi világszervezet mindenütt tevékenyen és tudatosan dolgozik a gazda népek ellen. Az élősdi életformával függ össze a zsidók testi, főleg idegrendszerbeli selejtessége és satnyasága. Másrészt viszont a parazita életmód bizonyos képességeket is kifejlesztett, megerősített és tökéletesített. A tettetés, a befolyásolás, a csalás, a tömegszédítés nélkülözhetetlen előfeltétele a zavartalan és sikeres élősködésnek. Beható kutatással kellene tisztázni még azt, hogy milyen lelki tényezők segítik a zsidóságot káros és kóros életformájának zavartalan kiélésében. Hogy van valami rejtélyes, titokzatos, egyben megborzongató a zsidó lelkiségben az abból a lényből is kiviláglik, hogy kétezer év óta Lucifert mindig zsidóként ábrázolták. Az emberiség már ősidők óta érzi, hogy a zsidóságban valami rejtélyes, sátáni erő működik.

A fáradt, elcsigázott társadalmi szervezet sokkal fogékonyabb a zsidókóros fertőzés befogadására, mint az egészséges. A zsidókóros fertőzés teljes kibontakozását rendes körülmények között egy alkalmazkodási, asszimilációs folyamat előzi meg. Csak az asszimilált zsidó tudja a társadalmi élősködést a maga tökéletes mivoltában kifejteni. Csak neki vannak meg a szükséges tapasztalatai, ő ismeri a viszonyokat, a körülményeket. A zsidó élősdiség által előidézett kór lázas betegséghez hasonlít. Lehet a láz állandó vagy ismétlődő. A tetőpontjára emelkedő lázállapot a forradalmi. Az általános pusztulásban és zűrzavarban csak a zsidócsahosok maradnak épségben, sőt látszólag még gyarapodnak is, de csak átmenetileg, mert az általános pusztulás elől ők se menekülhetnek.

Végül megvan a zsidó parazitizmusnak az a képessége is, hogy a szétbomlasztott társadalom alkotó elemeit újjá tudja szervezni. Az így létesült új társadalmi szervezet azonban már egészen a zsidóság akarata, szándéka szerint formálódik ki, ezen már nem csak élősködik, hanem a szó szoros értelmében uralkodik is.


Új zsidó forradalom felé!
Új zsidóforradalom réme fenyeget, írja 1922 áprilisában Kiss Sándor. A zsidóságnak három évvel az ellenforradalom után teljes mértékben sikerült újra a liberalizmus felé szorítani a magyar életet, másrészt minden erejével arra törekszik, hogy ismét viszályokat szítson a széttagolt magyar társadalomban. A tömegnyomor fokozásával, terjesztésével és a tömegelégületlenség felszításával a zsidóság megint új szociális forradalom előkészítésen fáradozik. Elősegíti a zsidóság aknamunkáját az a körülmény, hogy az első és második nemzetgyűlés idején a kormányok éppúgy, mint a törvényhozás mit se törődtek a tömegek szociális helyzetével, nem alkottak megfelelő törvényeket a szociális egyensúly biztosítására. A reformok kerékkötői elsősorban a mágnások és a zsidók voltak.

Mindezeket nem ok nélkül állapítja meg 1922-ben Kiss Sándor. A gazdasági dekonjunktúra mindjobban érezhetővé válik, az általános zűrzavar és bizonytalanság e nehéz óráiban a zsidóság mindjobban előtolakodik. A tömegek forradalmi ösztöneit csak úgy ellensúlyozhatjuk, ha szemét felnyitjuk és harcos antiszemitává tesszük. A tömegeknek ugyanis ez lélektani törvény mindig szükségük van egy eszmére, egy gondolatra, amelyben hisznek, bíznak, remélnek, ez az eszme vagy az internacionalizmus vagy az antiszemitizmus. Az antiszemita eszmének, ha azt akarjuk, hogy a tömegek kitartsanak mellette, úgy pozitív fajvédelemmel kell párosulnia. Az agrárproletáriátus földhöz juttatása a legsürgősebb feladat. E reform nyomán nemcsak a számra legnagyobb proletár réteg tömege csökkenne jelentékenyen, de egyidejűleg nagy mértékben csökkenne a zsidóság és a vele együttműködő mágnásosztály politikai és társadalmi befolyása is.

A zsidóság hatalomra jutásának okait, körülményeit és folyamatát vizsgálva, Kiss Sándor mindinkább arra a meggyőződésre jut, hogy a zsidó élősdiség kifejlődése csak úgy volt lehetséges, hogy szolgálatkész megfizetett segítőtársai akadtak a nemzsidó társadalom körében. Ezek vállalták a zsidóság védelmét az antiszemita tömegek felé. E társadalmi jelenség vizsgálata során Kiss Sándor figyelme mind jobban a mágnásosztályra terelődött. A felső tízezerről köztudomású volt, hogy már jóval a világháború előtt nálunk is a legszorosabb családi és üzleti kapcsolatba került a zsidósággal, illetve a zsidó plutokráciával. Politikai hatalmát, befolyását és tekintélyét a zsidóság védelmére használta fel. Különösen az ellenforradalom idején mutatkozott meg egészen leplezetlenül a zsidóság és a főnemesség közötti érdekszövetség. Az ellenforradalmi mozgalmakban és szervezetekben a főnemességet sehol se lehetett látni, sem tekintélyével, befolyásával, sem anyagi erejével nem támogatta a fajvédő törekvéseket. Vagy közömbösen elfordult a magyarság nagy életre-ébredésétől, vagy éppen elutasító és ellenséges álláspontra helyezkedett és a zsidóság védelmére sorakozott fel a közélet porondján. A főnemesség nagy többségének ez a viselkedése méltán keltett visszatetszést a fajvédő és antiszemita érzelmű tömegekben.

Általános volt az a meggyőződés, hogy a főnemesség képtelen megérteni a magyarság kifosztott és kizsákmányolt tömegeinek helyzetet, nem tudja megérteni ezeknek a tömegeknek érzelmeit, mert lélekben, gondolkozásban teljesen elszakadt a népi magyarságtól.

Kiss Sándort a főnemességnek erre a szerepére már 1918-ban figyelmeztette Kinszky gróf, az ismert osztrák arisztokrata, aki, amikor megtudta, hogy Kiss antiszemita cikkeket ír, mosolyogva helyeselt és megjegyezte, hogy akkor rövidesen a főnemesség elleni cikkeket fog írni, mert a főnemesség eszközül adta oda magát a zsidóságnak. Valóban így is történt. Kiss antiszemita tanulmányaiban mind gyakrabban volt kénytelen megróni a arisztokráciát zsidóbarát magatartásáért. Végül is külön tanulmánysorozatban tette vizsgálat tárgyává a főnemesség történelmi szerepét, társadalmi helyzetét, neveltetését és életkörülményeit, valamint politikai magatartását. Ezekben a cikkeiben, bár teljes tárgyilagossággal, de határozottan és éles hangnemben, kétségkívül jogos bírálatban részesíti a főnemesi osztályt. Az első cikk a főnemesség történelmi értéke címen 1923 elején jelent meg A Célban. Itt mindjárt felvetette a kérdést, miért hatalmasodhatott el nálunk újra a zsidóság, miért hanyatlott az öntudatos magyarság ellenálló ereje? Bárhogy vizsgáljuk is a kérdést, újra és újra a főnemességhez, a nagybirtokos mágnásosztályhoz jutunk el, mint gátló okhoz. A nagybirtokos főnemesség egyértelműen a zsidó parazitizmus mellett foglal állást s ennek javára értékesíti óriási gazdasági erejét és társadalmi tekintélyét. A főnemesség köréből indult ki a mozgalom 1867-ben a zsidók emancipációja érdekében. A főnemesség, mivel megfelelő ellenszolgáltatást kap érte, üzleti osztalék, igazgatósági jutalék, hírlapi magasztalás, politikai támogatás formájában, bűnös egykedvűséggel nézi, miként falja fel az új hatalmasság a legmagyarabb köznemesi és polgári réteget. Néhány évtized alatt a zsidóság rémületes hatalommá fejlődik, amely immár teljes öntudatossággal törekszik célja, a politikailag megszervezendő zsidó fajuralom felé. A XX. század elején már minden kétséget kizáróan a zsidóság Magyarország korlátlan ura és nem a király. A nagybirtokos főnemesség, mint egy ember, hódol az új hatalomnak, sőt szövetségre lép vele. Az egész főnemesség csaknem kivétel nélkül zsidóbarát.

E cikkének egyes kitételei miatt Kiss Sándor ellen osztályelleni izgatás címén eljárást indított az ügyészség. Tanulmányának többi részei már csak töredékesen jelentek meg A Népben. A per főtárgyalására Kiss terjedelmes védő iratot készített (megjelent A Célban), ebben pontról pontra igyekszik megcáfolni az ügyészség kifogásait. Tiltakozik az izgatás vádja ellen, hivatkozik arra, hogy egész életében a zsidó forradalmi izgatás ellen harcolt, csupán tárgyilagos, de őszinte és leplezetlen bírálatot akart mondani a főnemességről. Arról a rétegről, amelynek ifjúsága a nemzet legtragikusabb óraiban és legválságosabb helyzetében léha és üres szórakozásokkal tölti idejét, Magyar Országos Ricsaj Szövetséget alakít s egészen távol tartja magát a magyarság nehéz létharcától. A sajtóper három évig húzódott. Végső fokon a Kúria 1926-ban hirdetett ítéletet s egyhónapi fogházra ítélte Kiss Sándort. Az ítéletet később kegyelmi úton 1,500.000 korona pénzbüntetésre változtatták. Kiss Sándor ettől kezdve nem írt többé fajvédelmi cikkeket. A fajvédő közírás számára többé nem létezett. Egy értékes, nagyszerű és bátor harcossal megfogyatkozott az amúgy is ritkuló fajvédő tábor Kiss Sándor kiválása a fajvédő szellemi harcosok sorából nagy, szinte pótolhatatlan veszteség volt. De nem tehetett másként, így is sok hántás, gáncs, mellőzés és hajsza nehezedett rá az ítélet után.

Kiss Sándort a magyar antiszemita, fajvédő szellemi törekvésekben, munkássága alapján fontos hely illeti meg. Működésének javarésze a legválságosabb időkre esik. Az alatt az öt esztendő alatt 1917-1922-ben írta felvilágosító cikkeinek és tanulmányainak legnagyobb részét, amikor azokra legnagyobb szükség volt s amikor azok megírása a legtöbb veszéllyel járt, a legtöbb bátorságot, a legnagyobb áldozatot és kockázatot jelentette. Ha figyelembe vesszük, hogy öt esztendő alatt kerek két tucat értékes tanulmányt és dolgozatot írt, annál inkább fájlalnunk kell, hogy immár csaknem két évtizede hallgatásra kényszerült Mennyi új, értékes eszmét kaphatott volna még tőle a magyar antiszemitizmus?

Kiss Sándor új utakon járt, új eszméket, új gondolatokat népszerűsített nálunk, írásait tudományos alaposság, önállóság, eredetiség, a stílus világossága és a bátor őszinteség jellemezték. Kiss Sándor ama kevesek közé tartozik, akiknek a fajvédelem szolgálata nemcsak semmiféle előnyt, könnyebb érvényesülést, de még erkölcsi elismerést sem hozott, hanem ellenkezőleg csak igazságtalan hajszát és keserűséget. De Kiss Sándor nem is várt soha elismerést munkájáért. Mély idealizmus, izzó fajszeretet, a magyarság szolgálatának fanatikus akarása késztette őt arra, hogy a legvészterhesebb időkben hirdesse meg azokat az eszméket, amelyeknek beteljesülését éppen most reméljük.
IRODALOM: Kiss Sándor cikkei:
Fajiság és nevelés. Nemzeti Kultúra, 1911. VI-VII. sz.
A magyarság kilátásai a fajok létharcában. Nemzeti Kultúra, 1914. 125. oldal.
A faji eszme. A Cél, 1917. 1. sz.
Fajunk védelméről. A Cél, 1917. 11. sz.
Zsidó fajiság magyar fajiság. A Cél, 1918. 12. sz.
Irodalmunk elzsidósodása. A Cél, 1918. 8. sz.
Faji önérzet. A Cél, 1919. nov.
Zsidókórság. A Cél, 1921. február.
A zsidókórság patológiája. A Cél, 1921 március.
A zsidókórság terápiája. A Cél, 1921 április.
A zsidó társadalombomlasztás kétsarkisága. A Cél, 1921. szept.
A zsidó tömegszédítés problémája. A Cél, 1922. február.
Új zsidó forradalom felé. A Cél, 1922 április.
A zsidókérdés természettudományos felfogásban. A Cél, 1922. jún.
További cikkek A Nép, Új Lap, Hazánk, Nemzeti Élet című lapokban.


Dáner Béla.

Harc az új Magyarországért!

Az a harc, amelyet a magyar antiszemitizmus úttörői a 67-es kiegyezést követő időtől kezdve szinte megszakítás nélkül folytattak a hamis eszméktől, hamis jelszavaktól és előítéletektől végzetesen megfertőzött szabadelvű Magyarországon uralkodó társadalmi, politikai, gazdasági, erkölcsi normák és formák ellen, mint láttuk sohasem elsősorban a politikai hatalomért, e hatalom birtoklásáért és tűnő politikai sikerekért folyt. Ennél sokkal többről volt szó. Élet-halál harcról. Az új hódítók, a jövevények, a zsidók beözönlő áradata ellen folyt a kétségbeesett küzdelem, s mindaz ellen, amit a zsidóság elszaporodása, térhódítása magával hozott. A zsidóság ellen folyt ez a küzdelem, amelyik megjött ide csupaszon, üres kézzel, de a törzsi összetartás s a vérségi egység, a faji morál, a századokon át kiformálódott merkantil és üzérkedési képességek birtokában, hogy ezek segítségével rövid időn belül egész társadalmi osztályokat kiforgasson helyükből. A kor uralkodó eszméi, a zsidóság, kitűnően közismert alkalmazkodási képessége, a mozgó tőke amely csodálatos módon csak a kiválasztott nép kezében halmozódott fel szinte korlátlan befolyáshoz juttatták a zsidóságot.

A zsidóság által képviselt külön szellemiség is mélyen benyomult a magyar közgondolkozásba. Belső bomlást, zavart és széthasadást okozva. Kialakult kultúréletünkben egy külön zsidó-magyar szellemiség, amely külsőségeiben magyar volt, azonban ez a magyarság vagy inkább magyarkodás torz, hamis és groteszk volt s mélyen megrontotta formában, érzésben, tartalomban egyaránt a tiszta és igazi magyarságot. A társadalmi, politikai és szellemi süllyedés megalázó érzése kényszeríti a magyar fajvédelem első harcosait arra, hogy kilépjenek a küzdőtérre. A kiegyezést követő korszak csaknem minden évtizedének meg voltak a maga buzgó, áldozatkész fajvédő előharcosai. Előbb Istóczy, majd Verhovay, később Egan és Bartha Miklós, majd Szemere Miklós próbálták felébreszteni a nemzeti lelkiismeretet. Egyikük sem folytatott ú. n. reálpolitikát. Nem mérlegelték, hogy vállalkozásukat mennyi siker koronázhatja, hogy céljaik elérésére mennyi a kilátás. Magatartásukat egyetlenegy szempont vezette, hátha sikerül a magyarságot ráébreszteni helyzetének reménytelen voltára. Ennek a küldetésnek vállalása egy életre szóló lemondást, kirekesztettséget és idegölő harcot jelentett egy mindenre elszánt bosszúálló, erős és hatalmas ellenféllel szemben. Nemcsak a zsidóság szünet nélküli, idegölő hajszájával szemben kellett helytállaniuk, de a mindenkori hivatalos kormányhatalom is ellenséges, vagy legalábbis ellenszenves magatartást tanúsított az antiszemita, fajvédő törekvések vezetőivel szemben. Mégis mindig voltak, akik hűséggel és odaadással vállalták ezt a sorsot.

Ennek a munkának keretei nem teszik lehetővé, hogy a magyar antiszemitizmus szellemi előharcosainak mindegyikéről megemlékezzünk. Azokon kívül, akikről ebben a munkában beszámolunk, számosan voltak még, akik ott állottak az első vonalban és becsületesen kivették részüket az úttörés nehéz és küzdelmes munkájából, akik hősei és fanatikusai voltak egy eszmének, egy igazságnak.

Azok közül, akik a magyar antiszemitizmus és a magyar fajvédelem szellemi arcvonalának kialakításából bőségesen kivették részüket, akik tollal, szóval, eszmékkel és gondolatokkal gazdagították a magyar fajvédelem szellemi fegyvertárát, akik megkíséreltek világosságot vinni abba a zűrzavarba, amelyet a zsidóság mesterségesen támasztott a magyar szellemi életben, feltétlenül meg kell említenünk Dáner Bélát is.

Dáner az ellenforradalmi idők egyik legszélesebb látókörű, legképzettebb, legönzetlenebb és legfanatikusabb egyénisége. 1884-ben a háromszékmegyei Uzonban született. Középiskoláit Brassóban végezte. Egyetemi tanulmányokat Budapesten folytatott. Mint egyetemi hallgató már jelentős szerepet játszott a nemzeti irányú jobboldali ifjúsági mozgalmakban. Kiváló sportember volt. A főiskolai sport egyik leglelkesebb úttörője. 1911-ben bírói oklevelet szerzett. Bírósági jegyző lett a fővárosban. A világháború kitörésekor az elsők között került ki a tűzvonalba. Negyvenegy hónapot töltött a harctéren. Egész sor katonai kitüntetés birtokosa lett. Mint a monarchia egyik legkiválóbb, legbátrabb, legvakmerőbb tüzértisztjét ismerték. Egy-egy merész bravúrja sokáig szóbeszéd tárgya volt katonai körökben. Katonái rajongó szeretettel vették őt körül, ő is szívén viselte minden egyes legényének gondját, baját. Az összeomlás után bekapcsolódott az ellenforradalom szervezkedésekbe. A vörös rémuralmat követő idők egyik legtartalmasabb, legértékesebb közszereplője. Az önzetlenség, az áldozatkészség mintaképe. Nemcsak a tollat forgatta pompásan, hanem kitűnő szónok is volt.

Közvetlen, szenvedélyes hangú beszédei mély benyomást gyakoroltak a hallgatóságra. Különösen a parasztság körében volt igen népszerű. Hortobágy címen lapot szerkesztett, amely a Tiszántúl egyik legharcosabb, legradikálisabb antiszemita fajvédő lapja lett. Az első nemzetgyűlési választásokon a hajdúszoboszlói kerület választotta meg képviselőjévé keresztény nemzeti egyesülés párti programmal. Dáner sokat dolgozott az Ébredő Magyarok Egyesületében. Jelentékeny része volt abban, hogy egy időben ez az egyesület az ország leghatalmasabb társadalmi szervezetévé fejlődött. Tagjainak száma több százezret tett ki. Dáner később egyik alapítója volt a Fajvédő Pártnak, amelynek munkájából ugyancsak alaposan kivette részét. Állandóan járta a szervező és agitációs gyűléseket. Bátor kemény beszédeiért mindenütt lelkes ünneplésben volt része. Sokat dolgozott a Fajvédő Párt lapjába, a Szózatba. Cikkeiben legfőképpen a zsidókérdés gyors és radikális megoldását követelte. Nem lehetett őt elnémítani sem gúnnyal, sem rágalommal, sem fenyegetéssel, sem revolvergolyóval. Hiába követtek el ellene merényletet a Fajvédő Párt helyiségében, amikor is majdnem életét oltotta ki zsidó támadójának golyója. Dánert ezek a támadások és merényletek csak még keményebb, még elszántabb harcra buzdították. Mint királyi főügyész terjedelmes beadványban foglalt állást az ellen a kúriai döntvény ellen, amelyik nálunk a zsidóságot hivatalosan felekezetté minősítette. Elveiből nem alkudott, nem engedett, sem lefelé, sem felfelé. Amikor az említett beadványa miatt szembe került feletteseivel, lemondott állásáról inkább, semmint álláspontját megváltoztassa.

Dáner Béla Bartha Miklós nyomdokain haladt, őt is Erdély földje küldte a magyar közéletbe. Azok a veszélyek, amelyek ellen már Bartha Miklós is egy egész életen át elkeseredett harcot folytatott, Dáner idejében, aki egy nemzedékkel később kapcsolódott be a közéletbe, már sokkal nagyobbak voltak, szinte félelmetesekké nőttek. A nemzetiségi bomlasztás és izgatás már nyílt bujtogatássá fajult. Az erdélyi végeken a helyzet ekkor már válságosra fordult. Dáner ennek a nemzetiségi aknamunkának egyik főfészkéből, Brassóból figyelhette ezeket a jelenségeket és ítélhette meg következményüket. Ezzel a kívülről támogatott és megbiztatott államellenes tevékenységgel párhuzamosan bent az ország belsejében a fővárosban egy másik, nem kevésbé veszedelmes bomlasztó hadjárat indult meg. Az ország szívében egy nagyhangú zsidó fiskálisnak döntő szava van a közügyek vitelére. Budapest politikai, gazdasági, szellemi és társadalmi életét a zsidó plutokrácia, a Vázsonyi Weiszfeld-féle gettó demokrácia, a Kunfi-Garami által vezetett szociáldemokrácia és a Jászi Jakobovics-Pikler féle radikális szociológia és a zsidó kézben lévő sajtó uralja. A végeken a nemzetiségek, az ország szívében a zsidóság, s e kettős idegen és ellenséges rohammal szemben pedig ott áll tehetetlenül, erőtlenül, célt és irányt tévesztve sorsának megadva magát, a magyar társadalom. Kevesen voltak akkor, akik oly mélyen átértették ennek a tragikus helyzetnek terhét, mint Dáner Béla. Milyen belső meghasonláson és gyötrődésen mehetett át, amikor az a balsejtelem rémlett fel benne, hogy bajtársai százezreinek hősi erőfeszítése és véráldozata hiábavaló, mert az arcvonal mögött minden meglazult és felbomlóban van.

Bartha Miklóshoz hasonlóan Dáner is már a világháború kitörése előtt nyomatékosan sürgette az oláh irredenta törekvésekkel szemben a cselekvést, az erőteljes harc megindításai nemcsak, vagy legalábbis nem kizárólag közigazgatási és rendészeti eszközökkel, hanem politikai, társadalmi, gazdasági és szellemi téren. Sajnos, ebben az irányban jóformán semmi se történt. Ellenkezőleg szabadon folyhatott a Jászi-féle defetista és áltudományos propaganda, amelynek egyedüli célja az volt, hogy az ország bomlasztó nemzetiségi törekvéseket és igényeket belülről is alátámassza.
A frontélet fáradalmai és megpróbáltatásai közepette a magyarság jövőjén és sorsán töpreng. 1917 elején már sejti az elkerülhetetlen végzetet:
"Hálunk mögött a belső rothadás, amely mocsokkal, lehangoltsággal, iszappal lepi be fegyvereink csövét és rozsdát von kardunk élére. Lépjen bár száz ellenség nyíltan szembe velünk bátran, nyugodtan nézünk a szemébe. De a belső féreg rágódását nem sokáig bírják már izmaink. A kard kihull kezünkből." Dáner kinn a harctéren saját szemével figyelhette meg belülről megindított bomlasztás következményeit; a hadsereg lelki ellenálló erejének és harcképességének hanyatlását. Nyilvánvaló volt, ha ez a folyamat zavartalanul mehet tovább, akkor elkerülhetetlen lesz a külső összeroppanás is. Ezért küldi haza kétségbeesett cikkeit s követeli defetizmus és lélekrombolás megfékezését. Szenvedélyes szavakkal követeli a faji egységet, öntudatot, összetartást, gyors és hatékony magyar fajvédelmet sürget, amely le tudja gyűrni még idejében az ellenséges erőket. Félre kell lökni, el kell taposni a hamis jelszavakat és programokat, most, amikor a nemzet élet-halál harcát vívja. Dáner nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy mintha valami lassan emésztő idegen méreg folydogálna a nemzet szervezetében körös körül, amely töri, mossa, morzsolja a magyar fajiság nemzetfenntartó tulajdonságait és energiáját. Ezeket írja 1917 vége felé, amikor a zsidó radikális és szociáldemokrata választójogi agitáció és a nemzetiségi izgatás már egészen nyíltan és merészen jelentkezett, a zsidóság pedig kihívóan szembe vigyorgott a végzet útján támolygó magyarsággal s az ellenség zsoldjában álló gyáva törtetők, üresfejű demagógok alig leplezték hazaáruló szándékukat nyíltan szövetkeztek külső ellenségeinkkel az ország belső ellenálló erejének megtörésére.

A zsidóság ebben az időben már nem csinál titkot abból, hogy nem elégszik meg az ország anyagi és szellemi Életének irányításával, részt kér, sőt egészen magának kívánja megszerezni a politikai vezetést is. Dánér hosszabb cikkben ismertette ennek a zsidó hatalmi törtetésnek útjait, módjait és eszközeit. Csemegivel kezdődött ez a folyamat s Vázsonyival végződött. Csemegi olyan jogrendszert alkotott. amely a zsidóság különleges faji bűneit és faji érdekeit a legmesszebbmenő védelemben részesítette. A Csemegi-Nash jogrendszer tette lehetővé a zsidóságnak, írja Dáner, hogy néhány évtized alatt kezébe kaparintsa a pénzt, a tőket az egész országban.

Amikor a vagyon már együtt volt, mi következett utána: a hatalom! Hogyan szerezhetné még a zsidóság a politikai hatalmat: az általános titkos választójoggal. Dáner határozottan meg volt győződve, hogy a radikális szociáldemokrata oldalról a világháború végén követelt általános választójog bevezetése végzetes katasztrófába sodorja az országot, döntő szerephez juttatja egyrészt a nemzetiségeket jelentékeny számuk miatt, másrészt a zsidóságot a kezében felhalmozódott óriási tőkeerő következtében. Valóban nem lehetett semmi kétség afelől, hogy a Vázsonyi által szerkesztett választójogi tervezet, ha valóban életbe lépett volna, minthogy a sajtó csaknem száz százalékig a zsidóság kezében volt s csaknem minden számottevő pénzforrás felett is rendelkezett, a jól szervezett, anyagi erőforrásokkal rendelkező zsidó, radikális, marxista és nemzetiségi erők hatalmas előretörését eredményezi. Ahogyan Csemegi-Nash a zsidó érdekek szem előtt tartásával szerkesztette meg a büntetőtörvénykönyvet, hogy ezzel lehetővé tegye a zsidóságnak a vagyoni, az anyagi túlsúly megszerzését, ugyanúgy 1917-ben Vázsonyi- Weiszfeld Vilmos, a demokrata politikai front mindenható vezére, a zsidóság érdekeinek szem előtt tartásával szerkesztette meg a választójogi törvénytervezetet, hogy a zsidóság részére lehetővé tegye a politikai és az állami hatalom megszerzését.
"Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy végzetszerű összefüggés van Csemegi és Vázsonyi szereplése között.
De ki is ez a Vázsonyi Vilmos? kérdezi Dáner Béla. "Magyarnak vallja magát, talán táblát is hord nyakában, amelyre fel van írva. De azt hiszem, a legutálatosabb idegen típust ma Magyarországon mégis ő képviseli, öntelt az önimádásig. Pökhendi az utolérhetetlenségig és hiú a betegességig. Sérteget kifogyhatatlanul jobbra, balra, de elégtételt soha senkinek nem ad. Hát magyar típus ez? Van ebben az emberben egyetlen magyar vonás. Nincs! Mint ahogy egyetlen csepp magyar vér sincs az ereiben."
És mi volt Vázsonyinak és politikájának végső és igazi célja? Erre a kérdésre ő maga felel meg nagyon jellemzően: Napról-napra dolgozzunk, tegyük a szenvedélyek tüzes katlanává az országot, itt békének, nyugalomnak egy pillanatra sem szabad lennie.

Tisza Istvánról ugyanez a Vázsonyi mint politikai szadistáról emlékezett meg, aki a szegények ellen őrjöng és tobzódik, a szuronyok mögül nyelvel, a porban heverőt megrúgja s mindeddig nem mutatta meg, mit tud a maga eszéből és akaratából. Vázsonyi nem titkolja, hogy az alsóbb néposztályok szenvedélyét igyekszik felkorbácsolni a plebejusoknak kell jönniük ebben az országban hangoztatta állandóan. És mi történt, amikor miniszter lett? Nyomban kiderült, hogy plebejusok alatt csak a saját fajtáját értette. Most már semmit se törődött többé a felizgatott, feltüzelt alsóbb társadalmi rétegekkel. Vázsonyit egyszerre nem érdekelték többé a plebejusok gondjai és bajai, állapítja meg találóan Dáner, annál nagyobb érdeklődést tanúsított a zsidó hadiszállító csalók iránt. Ezeket kellett elsősorban kimenteni szorongatott helyzetükből, ezeket a haszonszerzés lelkiismeretlen hiénáit, akiknek lelketlen és bűnös üzemiéihez oly sok szenvedés, könny és vér tapadt.

Az ellenforradalom után Dáner Béla ama kevesek közé tartozott, akik pihenés nélkül az építő és meg nem alkuvó fajvédelem győzelméért dolgoztak. Vallotta, hogy "zsidósággal vívott élet-halál harcunkban nincs megállás, nincs pihenés, nincs kiegyezés és megalkuvás, a két szemben álló jel közül valamelyiknek szükségszerűen alul kell maradnia. Parlamenti beszédeiben, agitációs útjain, újságcikkekben szünet nélkül sürgette a zsidókérdés radikális megoldását. Biztosítanunk kell a magyarság szabad és korlátlan érvényesülését és boldogulását saját hazájában; ez egyik legfontosabb előfeltétele a romokban heverő ország gyors és sikeres újjáépítésének. Az ellenforradalom sodrában felbukkanó sok, csekély értékű, nagyhangú és fürge könyökű törtető közül Dáner Béla tudásával, felkészültségével, képességeivel, becsületességével és a fajvédelem ügye iránt tanúsított áldozatkészségével messzire kimagaslott. Korai halála nagy vesztesége volt a magyar fajvédelem szellemi arcvonalának.
IRODALOM:
Dánér Béla: Új Magyarország, 1918.
A zsidókérdés megoldása, 1919.


Gálócsy Árpád.
Gálócsy Árpád.

A marxizmust meg kell semmisíteni.

1923 nyarán egyszerű, igénytelen külsejű kis nyomtatvány került forgalomba a főváros munkásnegyedeiben. A kis füzet a Közérdekű Levelek címet viselte. Havonta kétszer jelent meg, felelős szerkesztője és kiadója Gálócsy Árpád volt. Ezek a röpiratok hamarosan a nemzeti társadalom legfontosabb szellemi harci eszközévé lettek az újra meginduló, bomlasztó marxista agitációval szemben vívott harcában. A Közérdekű Levelekre megindulásuk idejében már valóban nagy szükség volt. Az 1919-es ellenforradalom mindent elsodró lendülete már nagyon ellanyhulóban volt. Minden visszazökkent a régi kerékvágásba. A neoliberális közszellem mind jobban úrrá lett az országban. A zsidóság is egészen magához tért már első ijedtségéből. Már újra irányított és mind nagyobb befolyáshoz jutott. A zsidósággal együtt a hazai marxizmus is elérkezettnek látta az időt, hogy szavát újra hallassa. A magyar közvélemény könnyen felejtett és hamar megbocsátott. Pedig az 1918-as és 1919-es események még meglehetősen közel voltak ahhoz, hogy egészen a feledés homályába engedjük süllyedni őket. Az 1918 októbertől 1919 augusztusáig eltelt szörnyű kilenc hónap szégyenét és gyalázatát nem lett volna szabad könnyelműen kitörölni emlékezetünkből. A nemzeti önvédelem legelemibb parancsa azt követelte tőlünk, hogy a vörös rémuralom szörnyű tanúságaiból okuljunk és egyszer s mindenkorra kiirtsuk az országból a marxizmus minden formájának még a csíráját is.

Erre azonban nem került sor. A marxizmus végleges felszámolása 1919-ben nem történt meg. Sőt, 1921-ben már a hivatalos kormánypolitika tárgyalásokba és alkudozásokba bocsátkozott velük. E tárgyalások során a magyarországi marxisták kötelező ígéretet tettek, hogy megtagadják múltjukat és a nemzeti érdekekhez igazodnak. Ígéretük ellenében bevonulhatnak a törvényhozásba is. A második nemzetgyűlési választáson huszonöt mandátumot szerzett a kormány jóvoltából a marxisták magyarországi pártja. Ez a fordulat méltán váltott ki megütközést a nemzeti társadalom legszélesebb rétegeiben. Alig két esztendő telt el csak azóta, hogy a majdnem kizárólag zsidó vezetés alatt álló marxista, szociáldemokrata és kommunista pártok romlásba és végzetes katasztrófába döntötték az országot s most íme ennek a politikai irányzatnak képviselői helyet kapnak a törvényhozásban. Az események hamarosan azokat igazolták, akik nem hittek a marxista ígéreteknek. A társadalmi forradalmi bujtogatás, ha más hangszerelésben is, ha óvatosabb jelszavakkal és burkoltabb formában is, de mégis csak újra felütötte a fejét. A nemzeti közvélemény megdöbbenve vetette fel a kérdést: miképp történhetik meg az, hogy ugyanazok, akik benn ültek a szovjet tanácsban. akik jelentős szerepet játszottak a vörös rémuralom előkészítésében, megszervezésében és irányításában. most bekerültek a magyar törvényhozásba is? Csak rövidlátás és tudatlanság magyarázhatja meg ezt a fordulatot. Mi tehát a legsürgősebb teendő az adott helyzetben? Vezetők és vezetettek gyors és alapos felvilágosítása a marxizmus lényegéről, alapelveiről, arról, hogy miképp festenek a marxi eszmék a gyakorlatban, kik ennek a szellemi fertőzésnek kieszelői. terjesztői és megvalósítói, mik a marxi eszmék beteljesedésének következményei a nemzeti társadalomra, parasztra, munkásra, családra, egyházra, államra nézve.

A Közérdekű Leveleket Gálócsy Árpád elsősorban e cél szolgálatában indította meg. Nemcsak kiadta, szerkesztette ezeket a röpiratokat, de a legtöbb cikket is ő maga írta. Gálócsy már régebben is tevékeny részt vett a különböző nemzeti mozgalmakban. 1918 őszén egyik alapítója volt az ország területi integritásának védelméért szervezkedő Területvédő Ligának. De részt vett minden komoly nemzeti irányú megmozdulásban. Szervezőképessége, agilitása szinte nélkülözhetetlenné tette személyét. Bőséges élettapasztalat, éles megfigyelőképessége. széleskörű olvasottsága következtében otthonosan mozgott csaknem valamennyi közéleti kérdésben. Akár közgazdasági, szociális, politikai, nemzetiségi kérdésről volt szó, mindig megvolt a maga egyéni nézete, mindig tudott új szempontokat belevinni a kérdések megvitatásába. Állásfoglalását minden kérdésben mindig a fajmagyarság érdekeinek százszázalékos szolgálata határozta meg. Kitűnő debatter volt. Ellenfeleinek érveit könnyűszerrel zúzta szét és cáfolta sorra, őszinte és egyenes jellem, soha senkivel szemben sem rejtette véka alá meggyőződését és véleményét. Szavaiért mindig helyt állott. Nem a kiegyezések, a megalkuvások, hanem a harc és a küzdelem embere volt. Nézetei közdolgokban határozottak, világosak s minden tekintetben kiforrottak. Szóban és írásban biztos és nyugodt fölénnyel, de tűzzel és temperamentummal szállt szembe ellenfeleivel.

Amikor Gálócsy elindította munkatársaival füzetsorozatát, valóban tisztán csak a közérdek szolgálata vezette. Nem pályázott semmiféle elismerésre, népszerűségre. Senkinek még a neve sem szerepelt a röpiratokon. A Közérdekű Levelek hamarosan nagy népszerűségre tettek szert első sorban az érdekelt munkásság körében. A párt és a szakszervezet egyoldalú, elfogult szellemi terrorja után a munkásság értelmesebb része nagy érdeklődéssel fogadta a füzeteket, amelyek a mindenható marxi dogmákat egészen új megvilágításba helyezték, lerántották róluk a leplet, bebizonyították értelmetlenségüket és tarthatatlanságukat, egyben megmutatták azt az utat, amelyen a munkásságnak haladnia kell, ha saját osztályhelyzetén is javítani akar s az egész nemzeti közösség ügyét is szolgálni akarja. A Közérdekű Levelek a munkásosztály társadalmi, gazdasági helyzetét és jövendő fejlődését egészen új és a valósághoz alkalmazkodó, az adottságokat szem előtt tartó megvilágításba helyezte. Amikor Gálócsy Árpád a munkástömegek felvilágosításának munkáját magára vállalta, tulajdonképpen olyan feladatra vállalkozott, amelyhez évtizedeken át senki se mert, vagy nem tudott nálunk hozzányúlni. Ezért lett úgy az ipari, mint a földműves proletariátus az idegbeteg és törtető, lelkiismeretlen zsidó intellektuelek agitációjának szabad prédájává, beteges és aljas hatalmi vágyainak ugródeszkájává. Gálócsy most felismerve a veszélyt, amely abban rejlik, ha a munkásságot nem szabadítjuk ki a marxista szellemi szédelgés hatása alól, egymaga próbálta behozni az egész magyar értelmiség évtizedes mulasztását. Hogy ezek a törekvései nem voltak hatástalanok és nem voltak hiába valóak, azt éppen a szociáldemokrata részről ellene intézett sorozatos durva támadások bizonyítják. A marxista vezetők nagyon jól tudták, hogy Gálócsy tömegfelvilágosító munkája előbb-utóbb éreztetni fogja hatását a félrevezetett munkástömegek körében. Mind többen és többen lesznek, akik kiábrándulva fordítanak hátat a gyökértelen, az élettől idegen, sivár, csak gyűlöletet szító, minden nemesebb eszményt megsemmisítő marxi ideológiának.

Gálócsy, mint bányamérnök, életének jelentékeny részét a munkásság körében töltötte el. Kitűnően ismerte a munkásság észjárását, gondolkozását, életviszonyait. Vita irataiban az ő szellemükben és az ő gondolkozásmódjuk szerint szólt hozzájuk, írásaiból az élet lehelete árad ki. Amikor füzeteit olvassuk, az az érzésünk, hogy szemtől szembe állunk az íróval, aki nem a holt betű, hanem az élő szó erejével igyekszik bennünket meggyőzni.

Bár Gálócsy közéleti küzdelmeinek java része a marxizmussal, a szociáldemokráciával és a bolsevizmussal vívott szellemi harcban telt el, érdeklődése és működési területe kiterjedt a magyar nemzetpolitika csaknem minden területére, bokát foglalkoztatta őt a nemzetiségi kérdés. Itt sem vezette egyoldalúság, elfogultság, vagy éppen türelmetlenség, de minden olyan törekvéssel a legélesebben szembe szállt, amely a magyarság jogait akarta csorbítani, vagy a magyar állameszmét és az ország területi egységét akarta veszélyeztetni.

A zsidókérdés tekintetében a tiszta magyar fajvédelmi álláspont buzgó előharcosa volt. A zsidó veszélyt oly nagynak tartotta, hogy annak elhárítása érdekében az egész magyarság egységes és szervezett erejét latba kell vetnünk. A zsidóság olyan ellenséges mérgező és fertőző idegen test a magyar társadalom szervezetében, amelyet minél hamarabb el kell távolítani, ha biztosítani akarjuk a nyugodt és zavartalan nemzeti fejlődést.

A legtöbbet és a legszívesebben mégis a marxizmus és a szociáldemokrácia elleni harc foglalkoztatta. Figyelmét itt semmi sem kerülte el. Kitűnően ismerte a marxizmus egész ideológiai és szellemi fegyvertárát: Marx, Engels, Bebel, Kautsky és a többi marxista teoretikus írásait éppúgy, mint a különböző kiáltványokat, kongresszusi határozatokat és programokat. Elsősorban arra törekedett, hogy saját állításaikkal, nyilatkozataikkal bizonyítsa alaptételeik értelmetlenségét, tarthatatlanságát és a bennük rejlő ellentmondásokat, a társadalombomlasztó és nemzetpusztító célokat. Gálócsy különösen azt igyekezett kimutatni, hogy a marxizmus és annak politikai szóvivői, mennyire nem riadtak vissza a legnemtelenebb eszközök igénybevételétől sem, hogy céljukat elérjék.

Az osztályharc elméletével szembe állítja az osztálykeveredés valóságát. Rámutat arra, hogy éles osztályelkülönülésről és osztályelhatároltságról nem lehet beszélni, mert ilyen a valóságban nincs. A válaszfalak az egyes osztályok közölt egészen elmosódnak. Nem szólva arról, hogy állandóan végbemenő folyamat az osztálycsere, a társadalmi emelkedés és süllyedés. A munkaadó és munkavállaló közötti érdekellentét mesterséges felfokozásával szembe állítja Gálócsy az érdekek összehangolását. A Kommunista Kiáltványnak apja a gyűlölet, anyja a tudatlanság, írja egyik levelében. Tele van hamis előítéletekkel és ostoba téveszmékkel. A társadalom fejlődésére vonatkozó jövendöléseire egytől-egyig rácáfolt az idő. A Kiáltvány nagyképűen megállapította száz évvel ezelőtt, hogy az ember a gép rabszolgájává alacsonyodik majd le, holott a valóságban a gép urává lett.

Nem győzte eleget hangsúlyozni Gálócsy, hogy a marxizmus különböző árnyalatai, irányzatai között a lényegben nincs semmi különbség. A szociáldemokrácia és a kommunizmus (a bolsevizmus) eszközeikben, módszereikben, a követett taktikában eltérhetnek valamennyire egymástól, de a végső cél egy és ugyanaz. A szociáldemokrácia nyomban bolsevizmussá lesz, amint a politikai viszonyok ezt lehetővé vagy éppen szükségessé teszik. Egyébként a szociáldemokrácia sem nem szociális, sem nem demokrata, nem egyéb hazug képmutatásnál. Szólás és sajtószabadságot ígér és követel, de ha hatalomra jut, minden más eszmét, gondolatot és törekvést kíméletlen eszközzel elnyom. A Közérdekű Levelek csaknem minden száma újra és újra bizonyította, az idézetek és adatok egész tömegével hirdette, hogy a szociáldemokrácia és bolsevizmus a marxizmus ikergyermekei. Egy tőről fakadnak és egy cél felé vezetnek. A szociáldemokrácia taktikai okokból a kommunizmus helyett a szocializmus szót használja, ennyi a különbség közöttük. A két elnevezés alatt azonban ők mindig egy és ugyanazt értik. Gálócsy nagyon jól ismerte a hazai marxista párt és szakszervezetek belső életét, szellemét, vezetőinek gondolkozását, a kétszínűséget, a taktikázást, amely politikájukat jellemezte. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1918. évi programjának bevezetésében például a következőket jelenti ki: "...mint a világ valamennyi szociáldemokrata pártjának Marx Károly és Engels Frigyes 1848. évi Kommunista Kiáltványa a párt programjának a forrása. Ez a kiáltvány az osztályöntudat bibliája és az osztályharc szükségességének evangéliuma. A program abból az elvi megállapodásból indul ki, hogy a kapitalista termelőeszközök társadalmasítása, mint a kizsákmányolás és elnyomatás megszüntetésének módjával új társadalmi rend válik szükségessé. A proletárságot helyzetével megismertetni, feladatának tudatára ébreszteni, testileg és szellemileg harcképessé tenni legközelebbi célja a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak."

E célnak megfelelően a pártprogramul többek között megállapítja, hogy magántulajdon a termelési eszközökben nincs. A munkásosztálynak meg kell hódítani a politikai hatalmat és céltudatos osztályharcot kell folytatni. Az osztályharc nemzetközi küzdelem. A párt nemzetközi párt, amely minden ország elnyomottaival együtt érez.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának, a bolsevikeknek, ugyancsak 1918. évi programja a bevezetésben csaknem szó szerint megegyezik a Szociáldemokrata Párt programjával. Ez a bevezető rész szó szerint a következőképpen hangzik: "A bolsevikeknek elvi programja Marx és Engels Kommunista Kiáltványában van lefektetve. A szociáldemokraták és kommunisták egyaránt kommunizálni és kommunissá, közössé akarnak tenni minden termelési eszközt, amely most földbirtok, gyár, bánya, vagy tőke alakjában magántulajdon."

Gálócsy óva intette a munkásságot attól, hogy higgyen vezetőinek, akik legnagyobbrészt a párt és szakszervezeteket, a munkásmozgalmat könnyű érvényesülésre felhasználó, zavaros fejű, lelkiismeretlen zsidó demagógok. Ha a munkások igazi kizsákmányolóik ellen akarnak fordulni, akkor azokat legkönnyebben saját párt és szakszervezeteikben találhatják meg írja az egyik Közérdekű Levélben.
Eredeti ötlete volt az, amikor mindazokhoz a közéleti szereplőhöz, akiket a Népszava durva és alantas módon megtámadott, körlevelet intézett és felszólította, hogy egyéni becsületének szerezzen elégtételt és egyetemes nemzeti érdekből is indítson sajtópert a marxisták házi közlönye ellen. Gálócsynak ebből az akciójából kifolyóan rövid idő alatt nem kevesebb, mint 39 sajtóper indult a Népszava ellen.

E perekben kereken 500 millió korona pénzbüntetést vetettek ki a lapra. Ez a hatalmas összeg súlyos anyagi válságba sodorta a szociáldemokraták lapját.

A Közérdekű Levelek a legélesebben tiltakozott az ellen a terv ellen, hogy az igazságszolgáltatás sújtó keze elől külföldre menekült zsidó emigránsok hazabocsáttassanak. A Szociáldemokrata Pártnak erre irányuló akciójával kapcsolatban újra nyomatékosan rámutat arra, hogy ez a párt nem egyéb, mint egy kommunista tűzfészek, a bolsevizmus nálunk a Szociáldemokrata Pártból indult ki. A párt programjánál és politikai célkitűzéseinél fogva sokkal közelebb állt a bolsevistákhoz, mint a legradikálisabb polgári pártokhoz. Magyarországon a bolsevizmusnak nevezett társadalmi pestisnek a szociáldemokraták a patkányai.

Joggal hivatkozott Gálócsy arra a történelmi tényre, hogy 1919 március 21-én Kun Béláék a gyűjtőfogházban a szociáldemokraták segítségével szerezték meg a hatalmat. A kommunizmus és a szociáldemokrácia az örültek, vagy gazemberek világnézete. Akik ilyen elveket vallanak, azokat tehát vagy a bolondokházába, vagy fogházba kellene zárni.
Gálócsynak a marxizmus ellen vívott harca nem volt hiábavaló, a tudatlanok és közömbösek szemét felnyitotta, a munkástömegek körében pedig felébresztette a bírálat és a szellemi terror alól való felszabadulás vágyát.

A magyar fajvédelem ügyét szolgálta hosszú éveken keresztül a Gálócsy által alapított, szerkesztett és kiadott Magyarok Lapja című hetilap. Ebben is a marxista, zsidó, liberális és szabadkőműves politikai és szellemi törekvések ellen vívott kemény harcokat. A Magyarok Lapja féltő gonddal kísérte figyelemmel a maradék ország határain túl maradt magyarság nehéz sorsát, gyötrelmeit és keserves megpróbáltatásait. Híven ápolta az ősi magyar hagyományokat, erkölcsöket és eszményeket. Élesen szembeszállt minden olyan kísérlettel, amely el akarta kótyavetyélni a négyszáz éves idegen uralom után megszerzett nemzeti függetlenségünket, vagy csorbítani akarta a magyarságnak mint államalkotó és fenntartó fajnak, a vezetésre való jogát. Emlékeztette a magyar közvéleményt a magyarság turáni eredetére, ebből folyó kötelességére, hivatására, szellemi kapcsolatokat teremtett a rokon turáni népekkel. A magyarság elhalványult faji öntudatát akarta régi erejében, hatásában és nagyságában életre kelteni. A Magyarok Lapjának minden sora, minden betűje a magyar faji gondolat jegyében íródott, becsületes és tiszta szándékból fakadt.

Gálócsy Árpád mint bányamérnök európai hírű szakember volt. Élethivatása mellett azonban mindig volt ideje a közügyekkel foglalkozni. Minden idejét, erejét, képességeit, javait a közérdek szolgálatának szentelte. Minden igaz magyar ügy mellett elsőnek szállt síkra. Fáradhatatlanul dolgozik, munkabírása hihetetlenül nagy. Nem ismert pihenést, megállást. mindig új és új feladatokat és tennivalókat talál. Egyéniségéből sugárzik az akaraterő és a cselekvőkészség. Neve ritkán szerepelt a nyilvánosság előtt. Befolyása, szava pedig sok-sok kérdésben döntő súllyal esett a latba. Ha sokan sokszor nem is értettek vele egyet, minden kérdésben azt még ellenfelei is elismerték róla , hogy szándékai tiszták, fegyverei becsületesek voltak. Nem várt és nem fogadott el soha semmiféle kitüntetést munkájáért. A legnagyobb elismerés az volt részére, ha fáradozásainak eredményeit láthatta. Harcos egyéniség volt, de a legkeményebb harcban is úr volt és magyar volt. Ellenfeleinek szívesen megbocsátott, csak egy dologban nem engedett soha egy jottányit sem: az örök magyarság jogaiból.

Gálócsy Árpád emberi és magyar egyéniségét megkapóan jellemzik azok az alább következő sorok, amelyeket Méhely Lajos professzor írt A Cél 1934. évi decemberi számában halála alkalmából:
"Amíg velünk volt, amíg az ő nemes lelkéből kiáradó meleg sugárzás bűvöletében éltünk, nem is tudtuk méltóan megbecsülni a magyarságnak ezt az Isten különös kegyelméből bírt apostolát, aki egymagában egyesítette mindazt az erőt, akarást, tudást, szeretetet és lelkesedést, amely az árva magyarság jobb jövőjének kiküzdésében oly múlhatatlanul és oly hatványozott mértékben szükséges.
De most, hogy a mi drága testvérünk immár Hadúr zsámolyánál eseng az ő imádott drága népéért, dermedezve érezzük azt a tátongó űrt, amely az ő elmúltával támadt és aggodalmas lélekkel kérdezzük: vajon a mi nagy halottunk magasztos, de súlyos örökségét elbírja-e a mi gyönge vállunk?
Mert Gálócsy a ragyogó múlt nemes erényének volt a letéteményese s talán utolsó mohikánja annak a mai dekadens világban oly ritka embertípusnak, amelyet legtalálóbban a letűnt kor lelkes és művelt táblabíróihoz lehet hasonlítani.
Ha valakire, úgy Gálócsy Árpádra betű szerint ráillenék Tóth Lőrinc jogtudós és szépíró ama szavai, amelyekkel a Kisfaludy Társaság 1865. évi egyik ülésén Fáy Andrásról megemlékezett:
"...a lelkes és művelt táblabírót értem, ezen ingyen napszámosát a szent hazának, ki nem keresve anyagi jutalmat, nem keresve hiú fényt és dicsőséget, megvetve a csábító kitüntetések, címek, rendjelek maszlagát, sőt elhanyagolva önérdekeit, minden percét a közügynek szenteli, szolgálja a hazát becsületből és lelkesedésből... s mindezért nem vár egyéb jutalmat, minthogy polgártársai azt mondják róla: "A tekintetes táblabíró úr becsületes derék ember és jó hazafi."
Ilyen egyszerűen derék ember és jó hazafi volt Gálócsy Árpád is, akinek sok nagyságos, méltóságos és kegyelmes úr még a lába nyomába sem léphet, mert a szent tűznek az a mértéke, amely őt a haza és nemzete szolgálatába állította, az a lobogó lelkesedés, amely magyar fajáért küzdeni rendelte, csak egyes kiváltságosak, a megihletettek, a zsolozsmások és apostolok adománya."


Méhely Lajos.
Méhely Lajos
Abból a politikai, szellemi, világnézeti, társadalmi válságból, amelyben évtizedek óta benne élünk, mind határozottabb formában nyomulnak előre azok az új irányító eszmék és elvek, amelyek a kultúremberiség fejlődésének jövendő útjait mulatják. Földrészünk egyre nagyobb területein lesznek úrrá ezek az új gondolatok és új igazságok, amelyeknek jegyében folyik az új állam és nemzetszervezés, a politikai intézmények kialakítása, a tudomány és a művészet megújhodása, a közgondolkodás átformálása. A liberalizmus és a marxizmus természetellenes jelszavaira épített politikai, társadalmi és gazdasági berendezések nem tudták biztosítani az emberiség zavartalan és helyes irányú fejlődését, sőt egy olyan válságot állandósítottak, amelynek nyomán a bomlás, a szétesés és a hanyatlás tünetei jelentkeztek.

Nagy gondolkozók, akik az emberiség lényegét, létének örök és végső törvényeit keresték, már a múlt század második felében és a századfordulókor eljutottak ezeknek az új életirányító elveknek felismeréséhez. Elég, ha közülük itt Gobineau, Chamberlain és Madison Grant nevét említjük. Ők és az ő nyomdokaikon haladó más kutatók nyomatékkal rámutattak arra, hogy az emberiségnek a fajiság eszményéhez kell igazodnia, más szóval a létet szabályozó nagy törvényszerűségeket kell kutatnia, megtanulnia és minden életmegnyilvánulásában alkalmaznia, ha fennmaradását és benső lényének szabad kibontakozását biztosítani akarja. Az első kutatók útmutatása nyomán hamarosan lázas tevékenység kezdődik a különböző tudományágakon belül, csakhamar meglepő és sohasem sejtett eredmények és felfedezések birtokába jutottunk. Az élet törvényeinek és a fajok lényegének megismerésére irányuló olthatatlan szomjúságból hamarosan új és új tudományágak születnek, amelyek jórészt az elvont megfigyelés, mérés, adatgyűjtés, összehasonlítás eszközeinek segítségével igyekeznek eredményeiket létrehozni. Az embertanból és az örökléstanból egymásután sarjadnak ki a fajbiológia, a társadalmi embertan, az alkalmazott fajegészségtan és más részlettudományok. A nagyszabású tudományos kutatás nyomán egyszerre új és meglepő megvilágításba kerül az emberiség múltja, jelene és jövője, az egyetemes emberi és a nemzeti történelem döntő eseményei és fordulatai, birodalmak dicsősége és hanyatlása, kultúrák kivirágzása és elmúlása, a politikai törekvések és szellemi mozgalmak. Egyszerre elvesztik belső értéküket és tekintélyüket régi jelszavak és megdönthetetleneknek hitt dogmák, míg mások egészen új értelmezést, új fogalmazást és magyarázatot kapnak.

Mint minden új korszakátváltó szellemi és eszmei törekvés, a faji eszme, a fajiság gondolata sem tudott könnyűszerrel az élre kerülni. Sok jóhiszemű és becsületes bírálat mellett meg kellett küzdenie a tudatlansággal, a dilettantizmussal, a nagyképűek akadékoskodásával. Természetesen, mint új tudománynak, mindenekelőtt ki kellett jelölni a maga helyét, szerepét, kapcsolatait más tudományágakhoz, meg kellett állapítani céljait és feladatait, ki kellett dolgozni módszereit és eljárásait és mint új eszmének, meg kellett határoznia a maga világos és tiszta értelmét és tartalmát, ezért a fajkutatás tudománya és maga a faji eszme kezdetben nem lehetett mentes ellentmondásoktól és tévedésektől. De ezen az állapotán már régen túljutott mindkettő. És ha vannak is még tisztázatlan kérdései a fajkutatásnak mint ahogy minden tudománynak vannak, egészen bizonyos, hogy előbb-utóbb ezekre a kérdésekre is világosság derül.
Érdekes és viszonyainkra különösen jellemző, hogy amíg a nyugati kultúrnépeknél már több évtizedes múltja volt tudományban és szellemi életben a fajkutatásnak és a faji gondolatnak, hozzánk nem tudtak ezek az új eszmék eljutni, míg ugyanakkor a nemzeti erőket szétmállasztó, a lelki és erkölcsi ellenálló képességet elernyesztő defetista, kozmopolita gondolatok szabad utat találtak és bebocsátást nyertek, Huszonöt, harminc évvel ezelőtt Kiss Sándor már említett tanulmányai igyekeztek a magyar társadalom figyelmét felhívni a fajkérdés jelentőségére.

De akkor már késő volt, a végkifejlést nem lehetett feltartóztatni. Ha keressük az okokat, hogy miért nem vett tudomást a magyar közvélemény a faji eszméről és miért nem próbált ebből erőt meríteni, akkor nyomban a zsidósággal és általa az egész magyar szellemi életre gyakorolt nagy befolyással találjuk szembe inasunkat. A zsidóság ellenséges magatartása a faji eszmével szemben, könnyen érthető. Legjobban a zsidóság ismerte a faji eszme jelentőségét és hatását. A szétszóratás évezredeiben a vérébe átment faji öntudatának köszönhette fennmaradását. Nagyon jól tudta a zsidóság, a befogadó népek körében csak addig élvezhet kivételes helyzetet, amíg ezek faji öntudatra nem ébrednek. Ha ez egyszer bekövetkezik, a zsidóság helyzete nyomban válságosra fordul. Ezért fojtott el tőle telhetőén minden olyan kísérletet, amely a magyar társadalomban a faji megismerést és a faji összefogást akarta szolgálni. Az 1918-as összeomlás nyomán a magyar társadalom végül is ráeszmélt, hogy hová vezet az, ha egy nemzet elszakad faji hagyományaitól, elveszti faji büszkeségét és faji öntudatát, a maga kárán ismerhette meg az ilyen magatartás következményeit. A tömegekben meg volt a nagy feleszmélés. csak hiányzott valaki, aki ezt mint építő erőt felhasználja. Eszmék és jelszavak zűrzavara, egyének, pártok és mozgalmak kavargása közepette elveszett, elsikkadt az ellenforradalom lényege, mire magunkhoz tértünk, már ismét ott voltunk, ahol 1918 előtt, a liberális Magyarországon. Hiába reméltük, nem jött létre az osztályok nélküli társadalmi egység, nem került sor a szociális reformokra, elmaradt a lelki megújulás is. Végül is az egész ellenforradalmi lendületből nem maradt semmi egyéb értékálló eredmény, mint a fajvédelem eszméje. Ebben sűrűsödött össze az újjáalakult Magyarországról alkotott elképzelés. Ez a szó jelentette a zsidóság nyomasztó anyagi és szellemi diktatúrájával szemben az ellenállást, ez jelentette a mélyen, a legalacsonyabb létszínvonal alatt tengődő vérbeli magyarság felemelését, ez jelentette a magyarság szellemi felfrissülését. De a fajvédelem eszméjébe tudományos alapot, mélyebb tartalmat, messzesugárzó és lelkeket felrázó erőt, más szóval értelmet, életet egyetlen férfiú vitt, s ez Méhely Lajos volt A fajvédelem az ő értelmezésében felemelő, erős, bátor és határozott új hitvallás volt a magyarságról. Az ő fajvédelmi tanításai és igazságai a tudomány hűvös, tárgyilagos világában születtek meg, hogy szétsugározódva fényt és tüzet vigyenek a tespedés és fásultság bágyadt sötétségébe. Sok élettapasztalat), elmélyedő kutatás, gondolkozás és mérlegelés után mint egy színes, gazdag, lenyűgöző, csodálatos eszmevilág lép elénk Méhely tájvédelmi gondolatrendszere. Egyik tanulmány a másik után születik meg és bennük megelevenedik a magyarság egész igazi múltja, viharos századai, titokteljes jövendője, a modern faji világnézet körvonalai bontakoznak ki, amelynek minden megállapítása tudományos igazságokra, történeti, biológiai tényekre van alapozva és következetesen végigvezetve. Méhely egyformán keresi a múlt bűneit, a bukás és a hanyatlás okait, valamint a felemelkedés útjait és eszközeit. A magyar szellemi élet egy érdekes és eredeti gondolatrendszerrel lett gazdagabb, a magyarság pedig megismerhette önmagát, léte rejtelmeit, jövője titkait. A magyarság bizonytalan fogalma, homályos meghatározása, zárt világos, határozott fogalommá lesz. Méhely fajvédelmi tanulmányaiban elsősorban a magyar faj fogalmával, lényegével és alkatával ismertet meg, a magyarság és a zsidóság egymáshoz való viszonyát vizsgálja, megállapítja a magyar fajvédelem feladatait és megalkotja a magyar világnézetet.


A magyar faj.
A magyar faj kérdésének tisztázása alapvető fontosságú volt. Az e téren uralkodó zűrzavar és bizonytalanság eloszlatása már nem várathatott tovább magára. Van-e magyar jaj, milyen a magyar faj? Olyan kérdések ezek, amelyek döntő jelentőségűek a fajvédelmi világnézet kialakításánál. A magyar fajkutatás egyike volt a legelhanyagoltabb tudományágaknak. Volt egy-két bizonytalan értékű tapogatódzás, folytak termet- és koponyamérések, de a gyűjtött anyag megfelelő értékelésével senki sem foglalkozott. A Magyarországon járt idegen kutatóknak kellett bennünket figyelmeztetni a magyarság sajátos faji vonásaira.

Magyarország, a Duna középső medencéje, földrajzi helyzeténél fogva népek, fajták találkozóhelye. Európa legkülönbözőbb fajelemei érintkeznek itt egymással. Dináriak, alpesiek, északiak és keletbaltiak egyformán előfordulnak. A felületes szemlélő, aki csak a városok vagy a városok környéki települések emberanyagát veszi szemügyre, könnyen jut arra a véleményre, hogy nincs igazi magyar emberállomány. A kérdést történeti szempontból vizsgálva, hasonlóan könnyen juthatunk arra a hamis következtetésre, hogy a nagymérvű betelepítések és az állandó bekeveredés következtében nincs már vérbeli magyarság. Legfeljebb egyedek és töredékek, de nem összefüggően nagyobb csoportok. Az igazi magyarság, feloldódott és elkeveredett hirdették egyesek. De az élesebb szemű és avatott kutatók felismerték, hogy a vérbeli magyarság igen is itt van, még pedig jelentékeny számban a földműves és kisparaszt tömegekben, itt van továbbá már sokkal kisebb arányban a birtokos középosztály egy részében. Ennek a tömegnek, amely az ország népességének jelentékeny százalékát teszi ki, meg vannak a maga sajátos embertani és lélektani jellegzetességei. Itt vannak, csak tudomást kell vennünk róluk és tudnunk kell őket felismerni. Eddig nem sokat törődtünk ezzel a réteggel, legfeljebb néprajzi szempontból foglalkoztunk velük, újabban szociális tekintetben is jobban belevontuk gondoskodásunkba, de semmit se törődtünk vele a fajiság szempontjából. A magyar közvélemény tekintélyes része hamar beletörődött abba, hogy a magyarság fajilag nincs többé, inkább csak mint eszme, és gondolat létezik, de többé már nem hús és vér, nem élő valóság. Méhely Lajos professzoré az érdem, hogy ezt a balhitet keményen és határozottan eloszlatta. Sokoldalú tapasztalatai, vizsgálatai nyomán, hamarosan felismerte az igazi magyarságot.

Méhely professzor fajbiológiai kérdésekkel már régebben is foglalkozott, még a világháború elején írt tanulmánya "A háború fajbiológiájáról" méltán keltett nagy figyelmet és érdeklődést. Amikor 1918-ban ránk szakadt a nagy nemzeti szerencsétlenség, a balsors súlyos megpróbáltatásokat mért ránk és megsemmisült a magyar birodalom, Méhely Lajos ennek a magyar tragédiának okait és magyarázatát kereste. Az élettudomány és az örökléstan szemszögéből vizsgálta a kérdést és arra a végső eredményre jutott, hogy a fajhűség hiánya, a faji öntudat hanyatlása, a magyar vér elapadása és megromlása, a magyarság számbeli csökkenése, az esztelen és természetellenes fajkeveredés, a selejtes korcsok, a zavarosvérű és zavaroslelkű félvérek elszaporodása és minden téren való előnyomulása, tehát a biológiai tudatlanság és tájékozatlanság az igazi oka nemzeti bukásunknak. A fajkérdéssel szemben tanúsított közömbösségünket egy másik, egy ellenséges ösztönű és idegen érdekű fajta használta ki, amelynél a fajpolitikai gondolkozás évezredeken át vérébe ivódott át.

A magyar tömegek faji öntudatra ébresztéséhez az első lépés a magyarság faji mivoltának tisztázása volt. Mik a biológiai, antropológiai, lelki sajátságai annak a közösségnek, amelyhez sorsunk hozzá köt? Egyszerű és természetes kérdés ez, ismernünk kell magunkat, tudnunk kell, mik vagyunk. Mindeddig azonban nem kaptunk erre a kérdésre világos és határozott feleletet, olyat, amelyet a modern fajkutatás is helyesnek és érvényesnek fogadhatott volna el. Méhely Lajos adja meg erre a kérdésre a választ. Figyelembe veszi az eddigi eredményeket, megállapításokat, hazai és külföldi kutatók véleményét, maga is mér, kutat, vizsgál, megfigyel, felhasználja a segédtudományokat, a néprajz, az összehasonlító nyelvészet, a történelem eredményeit. Mindezeknek alapján megállapítja, hogy a magyarság eredetét tekintve, két fajelemre bontható, amelyek mongoloid alapvonásaik révén szoros kapcsolatban vannak egymással. Ez a két fejelem az ugoros keletbalti és a törökös turáni. Legjellemzőbb vonásaikat Méhely a következőkben foglalja össze: az ugoros fajta bélyegei a következők: termete zömök és alacsony; teste súlyos. A férfi átlagos testmagassága 163 cm, a nőé valamivel alacsonyabb. Koponyája mérsékelten rövid, arca alacsony és széles, álla kevéssé kifejezett. Alsó állkapcsa súlyos, szögletnyúlványainak tájékán szögletesen kiduzzadó, teste és felhágó szára csaknem derékszöget zár be, miért is az arc csaknem négyszögű. Orra rövid, meglehetősen vastag, töve lapos és széles, az orr háta többé-kevésbé homorított, pisze orr s a vége vaskos. Szeme nem nagy, mert szemrése keskeny, a szeme világos színű, kékesszürke vagy szürkéskék, sokszor olyan világos, hogy fehérnek látszik. A belső szemzugok távol állnak egymástól. A kissé rézsútos szemrés mongolos kifejezést kölcsönöz a szemnek, de mongolredő soha sincs rajta. Haja keményszálú, világos színű, hamvas vagy barnásszőke. A férfi szakálla világosabb, mint a haja, bajusza még világosabb, sokszor szinte szalmaszínű. Bőre szürkésfehér. A turáni fajtát az ugorral szemben valamivel magasabb és kevésbé zömök test, olajbarna bőr, fekete szem és haj, a férfiakat sűrű növésű, fekete színű bajusz és szakáll, gyakori sasorr, kissé hátrahúzódott áll, főképpen pedig a (rövid, de magas és nyakszirt tájékán többé-kevésbé lecsapott koponya jellemzi. Úgy látszik, hogy a szemet néha mongolredő is kiegészíti. A kétségkívül török eredetű palócok között, így például a borsodi magyar Noszvajon gyakrabban találkozhatunk vele.

E két fajelemnek szerepét nemzeti történelmünkben Méhely olyképp világítja meg, hogy a honfoglaló magyarság hét törzse közül a lélekszámban legnagyobb magyar törzs ugor fajú volt. Ezzel szemben a többi hat törzs a török-tatár, turáni fajtához tartozott. A honfoglalás után turáni török vezérréteg alakult ki (ez volt a magyar birtokos osztály), ellenben az ugorfajú többségből lett idővel a földművelő parasztság és jobbágyság. A két fajelem szerencsésen kiegészítette egymást, mert a törökfajú vezérelem lendülete, szervező ereje, fékezhetetlen szabadságvágya és harckészsége, valamint eszmei célokért hevülő s a nemzeti dicsőségért vakmerőén küzdő, elszántsága emelte a nemzetet történelmi hivatásának magaslatára, ellenben az ugorfajú elem gondoskodott a polgári munka folytonosságáról s az erkölcsi és anyagi javak megőrzéséről, gyarapításáról. Mindkét fajta hosszú időn át megőrizte faji tisztaságát s nem olvadt össze egymással, de a turáni fajelem történeti, biológiai okokból a pusztulás szélére jutott. Az ugorfajú magyarság ereje azonban még töretlen, ebből a rétegből kell tehát kiindulnia a magyarság faji megújulásának. Ez a keletbalti-ugor elem képezi tehát a mai magyar fajt. Erre hivatkozva, mondhatjuk, hogy a magyar nép túlnyomó többségében fajilag is tiszta magyar, mert ugor fajú, vagyis magyar fajú. A vérbeli magyarságnak megvan a maga saját antropológiai fajtája, amelyet nem tagadni és lebecsülni, hanem szeretni és ápolni kell, ez ma a mi legfőbb kötelességünk
Íme, itt van tehát a magyar faj, történelmünk hordozója, nemzeti létünk biztosítéka, múltunk, jelenünk és jövendőnk alapja. Méhely azzal, hogy hitet tesz a magyar faji eszme mellett, élesen szembe kerül nemcsak a hazai antropológia egykét szűklátókörű művelőjével, de az ú. n. szellemtörténeti irányzattal is, vagyis a mai hivatalos történetírással. Ennek az egyoldalú történettudományi irányzatnak vezető személyiségei ugyanis munkáikban annak az álláspontjuknak adnak kifejezést, hogy egy viharos, küzdelmes évezred során a magyarság faji állaga elszíntelenedett, elapadt, talán egészen eltűnt. A sok vérkeveredés során el kellett vesztenie ősi, eredeti faji vonásait. Nincs már magyar faj, hirdették erről az oldalról, elveszett, elenyészett századok homályában. Nem lehet, nem szabad a magyarsággal kapcsolatban a faji fogalmat használni. Mi csak a legkülönbözőbb fajúakat egybefoglaló nemzetről, legfeljebb népfajról beszélhetünk, így természetesen csak a biológia és az örökléstan világában járatlan emberek beszélhettek. Méhely a cikkek egész sorában támadja ezt az irányzatot, amely végeredményben csak arra jó, hogy növelje a magyarság faji elernyedését, öntudatának hanyatlását. Kemény szavakkal kárhoztatja a szellemtörténelem kisiklásait és menthetetlen tévedéseit. A tudomány fegyvereivel igyekszik bizonyítani állításai tarthatatlanságát. Ha volt magyar faj mint ahogy valóban volt is, úgy örökléstani ismereteink szerint az nem tűnhet el, nem olvadhat nyomtalanul be egy másik népbe, fajtába. A fajfehérjék állománya nem enyészhet el, az átöröklési anyag nem semmisül meg.

A magyarság faji állományának, ha keveredett is más fajúakkal ez a keveredés korántsem volt oly nagyméretű, mint egyesek hirdetik és nagyobb arányokat csak a múlt század óta vett ha a századok véres tusáiban meg is kellett ritkulnia mégis meg kell lennie; Méhely elsősorban magasabb nemzeti erkölcsi szempontból kárhoztatja a fajtagadó eszméket, és tanokat; még akkor is, ha igazak is lennének ezek a tévtanok, százszor meg kellene gondolnia mindenkinek éppen a legsúlyosabb magyar válság, a trianoni korszak, a legnagyobb magyar tragédia idején és főleg akkor, amikor más népek éppen a faji eszmény jegyében akarják a végsőkig felfokozni nemzeti erőiket hogy szabad-e a magyarságot megfosztani legszentebb eszményei egyikétől, mivel pedig ezek a tanítások nem igazak, híresztelésüket és terjesztésüket a legélesebben helyteleníteni kell.

Méhely antropológiai és szerológiai vizsgálatokkal is igyekezett álláspontját bizonyítani. A saját és mások Magyarországon végzett vérvizsgálatai alapján azt a tapasztalati tényt szűrte le, hogy a magyarság nagy többségében minden bizonnyal a III. vércsoportba tartozik, ahol a fajkeveredés nagyobb arányú volt, ott ez a vérjelleg elhalványult és mindinkább előtérbe lépett a II. vércsoport. Vizsgálatainak másik érdekes és fontos tanúsága, hogy a különböző fajelemek keveredésénél többnyire a magyar faji öröklésanyag került ki győztesen, nagyobb átütő erejénél fogva. Becslése szerint Magyarország lakosságának legalább ötödrésze a harmadik vércsoporthoz tartozó tiszta vérű magyar, ezekhez hozzá vehetjük az alig egy harmaddal kevesebb első vércsoportba tartozó félvérű magyarokat, valamint a második vércsoporthoz tartozók közül azokat, akik szintén foglalnak magukban magyar vért, úgy végeredményben megállapíthatjuk, hogy Magyarország lakosságának túlnyomó többsége magyar vérű és így magyar fajú. A Méhely által a Veszprém-megyei Dudaron, Bakonynánán és a Borsod-megyei Noszvajon végzett vizsgálatok, habár összesen csak kereken 1500 személyre terjedtek ki, mégis a magyar fajkutatás szempontjából döntő jelentőségűek voltak, mert ezek az adatfelvételek első ízben terjeszkedtek ki úgy a legrészletesebb antropológiai szempontokra, mint pedig a vércsoportok vizsgálatára és ezek kombinációjára.

A fölhasznált szakszavak jelentése:
Brachikefal = rövidfejű, mesokefal = középfejű, dolikefal = hosszúfejű.
Euryprosop = széles vagy alacsonyarcú, mesoprosop = közepesarcú, leptoprosop = keskeny vagy magasarcú.

A dudari adatgyűjtés eredménye szerint testmagasság szempontjából a vizsgáltak 44.9%-a alacsony, 31.1% közép termetű, fejforma tekintetében 61.7%- a hipercephal, 31.6 %-a brachiocephal, az arcformák megoszlása következő volt: 33.7% euryprosop, 27 % a mesoprosop, 17.4%- a leptoprosop. A vizsgáltak 84.9%-a barna hajú, 15.1%-a szőke, 41.6% barna szemű, 30.3% kevert vegyes szemű, míg 26% kék szemű. A megvizsgáltaknak 52.9%-a az A, 12.6 %-a a B, 8.5%-a az AB, míg 26%-a a 0 vércsoportba tartozott, a vérmutató pedig 2.9 volt. Dudaron a lakosság túlnyomórészt magyar, tehát a magyarságra jellemző B vércsoportbeliek száma aránylag csekély. A dudari felvételek legfőbb eredménye abban foglalható össze, hogy minél nyugatabbra haladunk, annál nagyobb mérvű a magyarság vérkeveredése idegen fajelemekkel. E vérkeveredés során az idegenek felvették ugyan a magyarság külső antropológiai jellegzetességeit, de vérminőségüket változatlanul megőrizték.

Bakonynánán, amelynek lakossága többségében német, összesen 58.1 % volt a közép, 21.9% a kicsi és 18.1 % a magastermetűek arányszáma, a koponyaformák megoszlása a következő: 52.7 % hiperbrachikefal, 41 % brachikcial, 4.8% mesokefal, 7.6 % dolikefal, az arcformák megoszlása 29.8% széles, 31.7% közép-széles és 29.8% keskeny, 66.3%-nak barna, 20.9%-nak szőke a haja, 39.1%nak kék, 25.1%-nak kevert, 35.2%-nak barna a szemszíne. A vércsoportmegoszlás a következő képet mutatja: A 40.4 %. B 11.7%, AB 4%, 0 35.9%, a vérmutató 3.2%. Itt a magyar vér erős átöröklődése figyelhető meg. Sokszor az északi külső is B vércsoportot takar.

Nagyjából hasonló eredményeket hozott a noszvaji vizsgálat is. Itt a koponyaformamegoszlás a következő volt: mesokefal 4.74%, brachikefal 25.5%. hiperbrachikefal 54.94%, isokefal 14.62%. Az arcformáknál az arányszámok a következők: hipereuryprosop 15.81 %, euryprosop 23.52%, mesoprosop 23.32 %, leptoprosop 25.1%, hiperleptopros 12.25%. Hajszíne 83%-nak barna. 8.1%-nak sötétszőke, 8.5%-nak szőke és 0.4%-nak fekete. Szemszíne 23.72%-nak barna, 44.07 %-nak kevert és 32.21 % kékszínű, a termet nagyság tekintetében 35.38% az alacsony, 54.15% a középtermet és 10.47% a magas termet. Végül a vércsoportok megoszlása: A 43.6% B 18.18%, AB 7.66%, 0 31.l % volt. Az adatok egybevetése Méhely szerint azt bizonyítja, hogy Noszvnjon egy alacsonytermetű barnahajú és szemű, szélesarcú és kerekfejű, túlnyomóan a B vércsoportba tartozó fajta alkotja a törzsököt. Ez a tisztavérű B vércsoportbeli törzsfajta az ú n. kunos vagy törökös magyarság kategóriájához tartozik, ehhez később északról bevándorolt germán vagy szláv elemek csatlakoztak. Noszvajon is gyakori eset, hogy a vérstruktúra nem fedi az antropológiai képet és mongolos kinézésű egyének az A vércsoporthoz tartoznak, mindenesetre a borsodmegyei vizsgálatok is bebizonyították a vér és faj szoros benső kapcsolatát, valamint azt, hogy a magyar fajta még nem tűnt el. sőt mindenféle fajtával való keveredés esetén is kivédhetetlen erővel oltja rá a maga mongoloid bélyegeit az utódokra.

A magyar faj tehát élő valóság. Ha eddig bűnös mulasztásból amelynek tragikus következményeit most keservesen kell elszenvednünk nem is ismertük, nem is törődtünk vele, elérkezett a tizenkettedik óra a cselekvésre. A vérbeli magyarság, amelyikről Méhely szól, a magyar élet, cselekvés, akarat és szellem megtestesülése, ha ez elvész, a magyarság végórája is ütött. Ha Méhely professzor egyebet sem tett volna, mint azt, hogy feltárta előttünk a magyar fajta eredetét, lényegét, küzdelmes sorsát és végzetét, ha mást nem cselekedett volna, csak annyit, hogy fellebbentette a fátyolt a mi magyar fajtánkról és reámutatva, figyelmeztet bennünket, hogy ismerjük meg, ápoljuk és oltalmazzuk minden veszélytől és ellenségtől, akkor is örök hálára kötelezte maga iránt a magyarságot. De Méhely Lajos tovább ment, megmutatta az utat is, miképp juthatunk egész közelébe a magyar fajkérdés titkának, hogy ismerhetjük meg töviről-hegyire a magyar embert, más szóval kijelölte a magyar tudományos fajkutatás helyes és célszerű útját is. Sőt ezzel sem elégedett meg, hanem minden erejével arra törekszik, hogy a magyar társadalomban felébressze a vértudatot, lángoló, buzdító szavakkal hirdeti a magyar faji feleszmélés és összefogás múlhatatlan szükségét, önmagunkra mutat s azt mondja, íme ilyenek vagyunk mi magyarok, bűneinkkel, erényeinkkel, gyarlóságainkkal és képességeinkkel, ahogy a Teremtő megformált bennünket. Ez a mi magyar fajiságunk, legszentebb örökségünk, ezt kell védelmeznünk és az utánunk következő nemzedéknek átadni. De erre csak akkor leszünk képesek, ha egész nemzeti életünk gyújtópontjába a faji gondolatot helyezzük. Ha egyéni munkálkodásunk és egész nemzeti közösségünk cselekedeteit és magatartását ez az eszme irányítja. Csak ez adhat erőt és lendületet a mélyre zuhant magyarság felemelésére. Csak a kemény és erős fajtudat adhat erőt a nyomasztó súllyal reánk nehezedő feladatok sokaságának megoldására, mint aminők a magyar lélek és erkölcs megszilárdítása, a magyar műveltség megőrzése és fejlesztése, a magyarság társadalmi, politikai és anyagi boldogulásának előmozdítása, belső és külső ellenségeinek visszaszorítása.


A zsidókérdés.

Amikor a húszas évek elején az ellenforradalom nyomán antiszemita hullám öntötte el az országot, általános volt a meggyőződés, hogy a zsidóságot bizonyára hamarosan sikerül kiemelni hatalmi pozícióiból. Ezek a remények azonban, mint tudjuk, akkor nem váltak valóra, a nagy lelkesedést és bizakodást nyomon követte a még nagyobb lehangoltság és kiábrándulás. Külső és belső okai egyformán voltak a sikertelenségnek. Az európai zsidóság körülbelül ekkor állott politikai és gazdasági hatalma tetőpontján. Idebent viszont, bár egységes volt a felfogás abban a tekintetben, hogy a zsidóság uralmi helyzete tovább nem tűrhető, azt is mindenki tudta, hogy a közelmúltban lezajlott két szégyenletes csőcseléklázadás tulajdonképpen a kispolgári és intellektuális zsidóság faji és nemzeti forradalma volt, amelynek leplezett, de igazi célja a zsidóság nyílt hatalomra juttatása volt, azonban senki vagy csak nagyon kevesen ismerték a zsidóság igazi lényegét, faji természetét, hatalmi helyzetét és erejét így történt azután, hogy az ellenforradalmi erők csak portyázó, politikai gerilla háborút folytattak, tüntetések, gyűlések, tömegfelvonulások formájában a zsidóság jól kiépített gazdasági és szellemi erődvonalai ellen, ahelyett, hogy csendesebb, de szívósabb, tervszerű és céltudatos hadjáratba kezdtek volna. A felszínre dobott politikai vezetők, akik csak belekapaszkodtak az antiszemita jelszavakba, amikor más lett a széljárás, nyomban hátat fordítottak annak a programnak, amely szerephez juttatta őket. A jelszavak lassan elkoptak, az eszmék és fogalmak terén uralkodó zűrzavar is csak siettette az elkerülhetetlennek látszó csődöt. Míg végül Méhely Lajos fajvédelmi gondolatrendszerének szerves kiegészítéseként értelmet és tartalmat ad a zsidóság elleni küzdelemnek. A politika ingatag és bizonytalan síkjáról átviszi a kérdést a tudomány csendesebb, de biztosabb és szilárdabb terepére, hogy világos és határozott alapot építsen a zsidóság ellen folytatott nemzeti önvédelmi harc alá. A magyar tragédia élettudományi okairól szóló nagy jelentőségű tanulmányában először ismerteti meg a magyar közvéleménnyel a zsidóság faji lényegét, először mutatja be a zsidóságot, mint szemita-néger-hamita-előázsiai alacsonyabbrendű korcs keveréket, amely a maga faji és vérségi idegenszerűségével minden népre és országra pusztulást hozott, ha csak ezek céltudatosan és elszántan nem védekeznek, úgy a zsidóság anyagi és szellemi elhatalmasodása, mint pedig a vele való vérségi keveredés ellen.

A magyarság irtózatos bukásának egyik legfőbb oka állapítja meg Méhely ebben a tanulmányában éppen az volt, hogy megfeledkezett a faji. lét legelemibb parancsáról, tűrte és engedte a zsidóság hihetetlen arányú térhódítását a nemzeti élet minden ágazatában, sőt megtagadva a faji fennmaradáshoz szükséges vértudatot, vezető rétegei a zsidósággal való nagyarányú vérségi keveredéstől sem riadtak vissza. A világháború válságos órái nálunk fajtudatától megfosztott tömegeket és fajilag zavaros összetételű diszharmonikus félvér korcsokból álló, súlyosan terhelt, vezető osztályokat találnak, amelyek a megpróbáltatások pillanataiban az idegen erők rohamával szemben, nem tudtak ellenállást kifejteni. Méhely hangsúlyozza: "a zsidókérdés elsősorban és mindenekelőtt a vérség és a fajiság kérdése, a legfontosabb tehát, hogy a zsidóság faji lényegét ismerjük. Ezzel kapcsolatban, főleg a zsidók idegéleti terheltségét és közismert zavarait emeli ki, utal Fishberg megállapítására, aki szerint a zsidók eltompult agyveleje a legkisebb izgalomtól is megzavarodik. Nyomban felteszi a kérdést is, van-e népét és faját csak némiképp is szerető kormányférfiú, politikus, tudós, vagy csak bár józaneszű ember is, aki megengedhetőnek tartja, hogy a zsidók mindenféle kórsággal terhelt beteg vérüket beömlesszék a magyar néptestbe? Pedig ez a pszichikai terheltség a zsidóvér romlottságának csak egyik oldala, mert a zsidóság nemcsak mindenféle kórság hordozója, hanem amellett még alacsonyabbrendű fajoknak keveréke is, úgyhogy a zsidóvér befogadásával a magyarságot a faji fehérjék olyan bomlásainak tesszük ki, amelyek fajtánk végromlását okozhatják. Hiába minden kereszteződés más fajtákkal, ez az alacsonyabbrendű beduin és néger vér a zsidók megkövesedett fajtájának kimozdíthatatlan alkatrésze, amely kisebb-nagyobb adagban mindig bennszunnyad az utódokban, hogy neki kedvező alkalommal teljes erővel fellobogjon. S minél távolabb áll a zsidóktól az a másik fajta, mellyel kereszteződnek, annál könnyebben és annál teljesebben üt ki az utódokon az ősi zsidó vér úgy, hogy már csak ebből a szempontból sem volna szabad a magyar-zsidó házasságokat megengedni, mert bár az örökléstörvények alapján még nem lehet megállapítani, hogy az ősi vérkomponensek, mikor ütnek ki teljes erővel, már a puszta lehetőségnek is tilalomfának kell lennie a vegyesházasságok megakadályozására. Az ilyen természetellenes vérkeveredésekből csak diszharmonikus korcsok jöhetnek létre, amelyekben a természet törvényének ellenére két erőszakosan egybeforrasztott, illetőleg csak egy testbe kényszerült, de tulajdonképpen ellenséges fehérje találkozik. Az ilyen esetekben az egyik fajta fehérjéi állandó küzdelemben vannak a másikéval. Ami az egyes fajtákban értékes, az sohasem fejlődhetik ki szabadon, mert a másik fehérjekomplexum kitéríti fejlődése természetes útjából úgy, hogy az ilyen lény a szó igaz értelmében korcs marad, tele defektusokkal és selejtességekkel. Az ilyen, rendszerint testileg is elnyomorodott, egyénekből hiányzik a tiszta fajú ember emelkedett belső szemlélete s lelki egyensúlya, mert testi tökéletlenségüket rettentő igazságtalanságnak érezvén, tehetetlen dühükben másokon, a körülöttük lévő világon iparkodnak magukat megbosszulni... Minden eszközzel megakadályozandónak tartom, hogy a zsidók egyetlen csepp vére is beszivárogjon a magyar nép testébe, mert a magyar-zsidó házasságokból mindig csak zsidók születnek. Ha nem akarunk végleg elzsidósodni, akkor legalább ezentúl teljesen ki kell rekesztenünk a zsidókat minden vérközösségből. Ez jelenleg a mi legfontosabb feladatunk! írja Méhely már 1922-ben.

Méhely fogalmazásában a zsidókérdés a valóságnak megfelelően, elsősorban fajbiológiai problémává változóit át. Kétségkívül nagy veszélyt rejtegetett magában az a tény, hogy a zsidóságnak sikerült néhány évtized alatt az egész magyar gazdasági és szellemi élet csúcspozícióit, egész első élvonalát meghódítani, de ennél sokkal nagyobb veszély rejtőzött abban, hogy az áttért és hithű zsidók, mind nagyobb tömegekben keveredtek vérségileg össze a magyar közép és felső osztállyal. A fajilag ép és egységes tiszta magyarság adott pillanatban bizonyára vissza tudja szerezni gazdasági kulturális függetlenségét és szabadságát a zsidósággal szemben, de a fajilag megbontott és vérségileg fertőzött magyarságból hiányozni fog az a belső ható erő, amely egy ilyen felszabadító küzdelem végigharcolásához szükséges. Amíg egész fajú zsidók foglalják el a nagyipar, kereskedelem, bank és hitelélet, sajtó és színház vállalkozások vezető helyeit, addig mindig van remény arra. hogy kedvező viszonyok között a magyarság megszabadítja magát az idegen uralomtól, de ha fél és negyedvér zsidók kerülnek ezekre a helyekre, tehát olyanok, akik vérükben örököltén hozzák a zsidó magatartást, a zsidó szellemet és a zsidó faji örökséget és akik másrészt a fennálló jogi és társadalmi formák szerint, már nem számítanak zsidóknak, akkor az a veszély fenyeget, hogy a látszólagos magyar felsőbbség mögött végeredményben már Izrael akarata, szelleme és ösztöne uralkodik. Ezért szállt síkra Méhely a zsidóktól való teljes faji és vérségi elkülönítés mellett, mert éneikül a zsidóság elleni küzdelmünk nem lehet sikeres. Csak most, az ő előadásai, cikkei nyomán ébredt rá a magyar közvélemény arra, hogy itt nem apró-cseprő politikai csetepatéról, nem egyszerű pozícióharcról van szó csupán, hanem élet-halál harcról, két idegen fajta, kemény, könyörtelen, késhegyig menő küzdelméről, amelyben szükségszerűen egyiknek vagy másiknak alul kell maradnia.

A zsidóság természetesen nyomban felismerte Méhelyben legveszedelmesebb ellenfelét. Tudta, hogy legsebezhetőbb oldaláról éri a támadás. Szokott harcmodorában a gúny, a lekicsinylés és rágalmazás fegyvereivel próbálta ellenfelét elhallgattatni. Méhely válaszul a zsidósággal szembe felállított fajvédelmi álláspontját új és új szempontokkal egészíti ki. Szembe állítja a zsidóság és a magyarság lelki alkatát. "A zsidót, az ő közvetítő tevékenységében, ügyes, mozgékony, kitűnő tájékozottság, találékonyság és sokoldalúság jellemzi, mindazonáltal izgatott és csapongó fantáziájánál fogva mélyebb elmerülésre képtelen, úgyhogy mindig a külszínhez tapadó, pillanatnyi sikereket hajszoló és kapkodó lénye nem tud a gyakorlati szempontokon felülemelkedni, a zsidó nem analitikus, hanem szintetikus elme, azonban sohasem a tárgy belső lényege, hanem mindig annak célja érdekli. Az, hogy valamely tárgy, jelenség vagy eszme, szép, nemes, magasztos, avagy rút, ocsmány, vagy hitvány, ez a zsidót teljesen hidegen hagyja, mert mindig csak azt az egy kérdést intézi hozzá, mire való, s miképpen hasznosítható? Ez a rideg, sokszor kíméletlen, sőt kegyetlen racionalizmus hozza magával, hogy a zsidónak minden: üzlet. Ennél sürgősebb és komolyabb életcélt nem ismer s ennek feláldoz mindent. Vele szemben a magyar lelkület kevésbé szövevényes, egyszerűbb, erőteljesebb, egészségesebb, igazabb és ösztönösebb. A magyar bármilyen foglalkozási körben odaadóbb, elmélyedőbb, lelkesebb és lelkiismeretesebb a zsidónál, mert az élet követelményeit komolyabban megmérlegeli és minden kötelességét melyen átérzi. mely okból szellemi termékeit is alaposság s megbízhatóság jellemzi. Nyilvánvaló, hogy a magyar és a zsidó lelkület ily szöges ellentéte mellett egyszerűen lehetetlen, hogy ez a két emberfajta közös ideálokat kövessen. Lehetetlen, hogy a magyar osztozni tudjon a zsidó törekvésekben és éppoly lehetetlen, hogy a zsidó átérezhesse azt, ami a magyart hevíti.

Méhely a maga világos, határozott, tudományosan megalapozott álláspontjáról, könnyűszerrel és biztos fölénnyel cáfolta meg mindazokat az áltudományos liberális elméleteket (Pollák Illés, Vikár Béla), amelyek a zsidók és magyarok faji rokonságáról, hazai zsidók kazár-ukráni származásáról szárnyra keltek. Az ellene intézett zsidó támadásokra pedig mindig a legnagyobb hidegvérrel és tárgyilagossággal adja meg válaszát. A gyűlölettel szemben az értelemhez szól és figyelmezteti a zsidóságot, hogy saját érdekében áll a magyarsághoz való viszonyának becsületes és egészséges alapokra való helyezése, amihez az első lépés a zsidók mai kifejezetten parazita életformájának sürgős megszüntetése. Figyelmét közben mindvégig leköti a magyarság biológiai sorsának szemmel tartása. Tíz évvel ezelőtt megdöbbentő hatású cikkben tárja elénk a zsidó bujaságnak kiszolgáltatott magyar falusi nép elzsidósodását.
"A falvakban élő zsidó kocsmárosok a hatóság védelme alatt meggazdagodnak, házat, földet szereznek, kocsit, lovat tartanak és az egész falu nekik robotol, akik a nép nyomorát kihasználva, szemita, néger vérüket is bőségesen ráoltják a falu páriáira. A szegény magyar nép büntető törvényeink ezirányú silánysága miatt, tehetetlen préda a zsidók állatias bujaságának és pénzének hatalmában.
Mert a zsidó sohasem lehet más, mint ami az ő lényege s ha egy-egy magyar nőt megbecstelenít, vallásának szabályai szerint, nem is vétkezik, sőt Istenének tetsző cselekedetet hajtott végre, mert a leghíresebb rabbinusok, köztük Maimonidesz, a sas, "a zsinagóga nagy sasa" tanítják a Talmudban, hogy "a hitetlenek felesége használható".
"Ilyen erkölcsi és hitelvek láttára legkevésbé sem csodálhatjuk, ha a zsidó a nemzsidó nőt csak olyan vásári portékának tekinti, mint akár a nyúlbőrt vagy a rongyot. Nem csodálhatjuk, hogy a bordélyházak tulajdonosai, valamint a kerítők és leánykereskedők az egész világon zsidók, akik évente sokezer leányt adnak el leginkább a délamerikai örömtanyákra."

Igaz ugyan, hogy a törvénytelen újszülöttek apja nem minden esetben zsidó, de az nagy különbség, amikor zsidó és amikor nemzsidó az apa. Mert az utóbbi legtöbbször feleségül veszi gyermeke anyját, vagy gondoskodik a gyermek eltartásáról, de a zsidó a legembertelenebb módon űzi el a boldogtalan teremtést, aki szégyenében vagy megöli magát, vagy kufár kuruzslók kezébe kerül s ha nem pusztul el rögtön, egész életére nyomorékja marad a mesterséges abortusznak. így pusztul el évente sok ezer magyar leány és asszony, még pedig a fajfenntartás legértékesebb elemei, mert mondanunk sem kell, hogy éppen a legszebb és legegészségesebb, tehát legmegnyerőbb nők esnek leginkább áldozatul. De nem minden csábítás ilyen tragikus kimenetelű. Nagyon sok esetben világra hozza a magyar nő a zsidó gyereket és sokszor megfelelő tartásdíjat is kap a zsidótól, de ebben sincs köszönet, mert a törvénytelen gyerek, amelyik minden körülmények között zsidó gyerek, rendszerint falura kerül, az anya szüleihez vagy nagyszüleihez, itt felnő s azután összeházasodik valamelyik falujabelivel s így terjed a zsidóvér a faluban és a környékén.

A két zsidótörvénnyel szemben Méhely elutasító álláspontra helyezkedik, mert ezek éppen a legfontosabb, a legalapvetőbb kérdésekben nem tartalmaznak semmiféle pozitív megoldást, t. i. sem a magyarság és a zsidóság faji szétválasztásáról, sem a további magyar zsidó vérkeveredés megakadályozásáról nem gondoskodnak. Nem lehet vitás, hogy a zsidósággal való együttélés helyes szabályozása ma is csak a Méhely által felállított elvek alapján lehetséges.

Harc a magyar fajvédelem megvalósításáért!

Méhely azonban nemcsak eszméket hirdet, elveket jelöl ki, nemcsak buzdít, tanít s megalkot egy külön sajátos eszmerendszert, hanem keresi az utakat és módokat, miként lehetne az eszméket valóra váltani, átültetni az életbe. Méhely tudja, hogy az elveknek csak annyi értékük van, amennyire irányítják és vezetik koruk gondolkozását. Eszmék és valóság legyenek összhangban. Olyan intézmények, szervezetek, törvények és rendszabályok szükségesek, amelyek érvényt szereznek a fajvédelmi programnak. E cél elérése érdekében két utat kell járni: az egyik a csendes, elmélyedő, tudományos kutatás útja, a másik út a tömeg megszervezés, az új eszmék jegyében, a politika útja a hatalom eléréséért. Méhely mindkét úton fontos kezdeményező lépéseket tesz. Egyéniségének megfelelően elsősorban a fajvédelmi tudományos kutató munka megszervezésén fáradozik. A liberális Magyarország és annak szerves folytatása a liberális konszolidációs rendszer kultúrpolitikája a legmerevebben elzárkózott a fajkutatás szolgálatában álló tudományágak felkarolása elől. Ugyanakkor a nyugateurópai kultúrnépek már több évtizedes tudományos kiutalásra tekinthettek vissza, s egyetemi tanszékek, intézetek és jelentékeny irodalom szolgálja a fajkutatás ügyét mindenütt.

A legsürgősebbnek Méhely egy Fajbiológiai Intézet felállítását tartja. Előadások és cikkek egész sorában bizonyítja, hogy a tudomány és az egész magyarság érdekében milyen életbevágóan fontos ennek az intézetnek a megszervezése.
Egy új korszak bontogatja szárnyait, új érzésekkel s új eszményekkel telítvén a nemzeti társadalmakat, írja Méhely már 1927-ben. Egész Európában a győző és legyőzött államokban egyaránt egy nagy megmozdulás viharzik át a lelkeken, mely a faji érzés ápolását, a faji öntudat hatványozását ismeri legszentebb kötelességének. Balgák volnánk, ha nem értenők meg az idők szavát s mi is nem törekednénk nemzeti létünk alappilléreit megerősíteni s ehelyett ernyedt lélekkel adnók meg magunkat az enyészet erőinek. Bennem él a hit, hogy még nem romlottunk meg annyira és még átérezzük azt a természet adta nagy igazságot, hogy a fajta szentség, amelynek oltárt kell emelnünk szívünkben. Azonban az oltár nem elég; azon áldozni is kell tudni, mégpedig nemcsak lelkesen, hanem okosan is.

Mindenekelőtt arra kell áldoznunk, hogy végre-valahára megismerjük fajtánkat s tudnunk kell, hogy a befogadott idegen vérelemek mennyiben váltak előnyünkre vagy hátrányunkra, mert bizonyára könnyebb a bajnak elejét venni, mint a megtörtént romlást helyrehozni, amikor már többnyire csak tehetetlen sopánkodás és kétségbeesés jár a nyomában. Méhely, Lundborg svéd professzorra és mintaszerű intézetére hivatkozik és azt állítja elénk követendő példa gyanánt. Lundborg a svéd fajbiológiai intézetről írott ismertetésében rámutat arra, hogy a fajbiológia feladata, hogy a népeket megvédelmezze belső ellenségeik ellen, amelyek megsemmisítésére törnek. Méhely a Magyar Fajbiológiai Intézet keretében négy osztályt kíván felállítani és pedig egy nemzetségtörténeti és orvosdemográfiai osztályt, másodszor egy antropológiai osztályt, amely a bűnügyi biológiát is kutatása körébe vonja, harmadszor egy experimentális biológiait, illetve egy experimentális patológiai osztályt és végül negyedszer egy örökléstani múzeumot. Javaslatára a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészet kara már 1923 júniusában elhatározta a Fajbiológiai Intézet felállítását, az egyetem tanácsa azonban nem tartotta keresztülvihetőnek a tervet, sem pedig időszerűnek és így a kérdés lekerült a napirendről. De nemcsak az egyetemi tanács részéről hiányzott a megértés Méhely javaslatával szemben, az egész hivatalos ú. n. magyar kultúrpolitika is teljes érzéketlenségről tett tanúbizonyságot. Amikor megszámlálhatatlan milliók jutottak haszontalan és felesleges intézményekre, a magyar fajkutatás céljaira nem jutott egyetlen fillér sem. A magyar művelődésügy teljhatalmú irányítóját, Klebelsberg Kunó grófot nem lehetett a fajkutatás ügyének megnyerni. A miniszter a fajbiológiánál sokkal fontosabbnak tartotta a halbiológiát. Nem csodálkozhatunk azon, hogy Méhely a legkeményebb harcot vívta ezzel a művelődéspolitikával és ennek vezetőivel.

A neonacionalizmusnak nevezett új politikai és művelődési eszménnyel szemben kérlelhetetlenül rámutatott ennek gyökértelen és erőtlen voltára. A nacionalizmus egyedüli helyes értelmezése Méhely szerint a vérközösségen alapuló nemzeti egység. Politikusaink azonban nem értették meg ezt a gondolatot és éppen ezért semmit sem tettek az elhagyott, csüggedt és fáradt magyarság megerősítésére, felemelésére. "A magyarság mindenütt és mindenben háttérbe szorul s minden erőfeszítése meddő és céltalan, mert sehol sem talál megértésre. A magyar föld már régen idegeneket táplál, országhatárunk őrizetlen kapuin nemzetirtó rajok özönlenek be s a mi véreink milliói a hazától elszakítva, idegenben vívják a létért való küzdelem haláltusáját. De a hatalom birtokosai mindezt nem látják. Észre sem veszik, hogy a magyar hazában már az idegen az úr. De azért nagy szegénységünkben is krőzusi vágyak tombolnak bennünk s lidércfények és csillogó káprázatok homályosítják el tiszta látásunkat. Ilyen káprázatokból kifolyólag pazarolunk el milliárdokat olyan intézményekre, amelyekre semmi szükségünk sincs. S közben nem látjuk meg a magyar nép düledező viskóit és lázkóros emberanyagának testi és erkölcsi elesettségét. Ez a neonacionalizmus.
De hiábavaló volt itt minden hivatkozás az új európai szellemre, a népek lelkét eltöltő új eszményekre, arra a lázas kutatómunkára, mely a fajkérdés terén világszerte folyik, hiábavaló volt a hivatkozás a magyarság faji széthullására és hanyatlására, népünk elsatnyulására, a magyar tudomány szégyenletes mulasztásaira, senki sem értette meg, senki sem hallgatta meg ezeket a panaszokat és figyelmeztetéseket. Mialatt mi az "európai" kultúrfölény útjait jártuk, azalatt idebent sorvadt és hullott a magyarság fajilag legbecsesebb rétege. Mialatt mi jobb ügyhöz méltó buzgósággal ennek a kultúrfölénynek költséges légvárait építgettük, azalatt a magyarság milliói oly alacsony életszínvonalon tengődtek, hogy a kulturális érdeklődés legelemibb foka sem fejlődhetett ki körükben. Hiába képzelte el és hiába tervezte ki Méhely Lajos a magyar tudományos fajvédelem fellegvárát, a Magyar Fajbiológiai Intézetet, ahol szakemberek serege vizsgálja, kutatja és feltárja a magyarság eddig ismeretlen faji lényegét, biológiai alkatát és állapotát, faji megerősödésének útjait, eszközeit és törvényeit. Ez az intézmény a legszerényebb keretek között mindmáig nem jöhetett létre, mérhetetlen kárára a magyar fajvédelem ügyének. A közöny és a tudatlanság száműzte mindeddig a magyar tudományos életből a legkorszerűbb és ma legfontosabb tudományágakat a fajegészségtant, a fajélettant és az embertant.

Bár magának a fajvédelem tudományos elméletének kidolgozása is nagy feladatot rakott Méhely vállaira s e mellett világszerte elismert és méltatott zoológiái munkásságát is tovább folytatta, mégis időt és módot talált arra is, hogy kivegye részét a Fajvédő Párt megteremtéséből és irányításából is. Az új párt az ellenforradalom politikai és szellemi hagyatékának megtartására vállalkozott. Magába foglalta az értelmiségnek azokat a rétegeit, amelyek nem akartak beletörődni a liberalizmus újra való feltámasztásába, vagyis abba, hogy minden ott épp úgy folytatódjék, ahol 1918-ban abbamaradt, valamint a zsidóság uralmi helyzetének további fennmaradásába, a fajmagyarság millióinak szociális elesettségébe, a földbirtokmegoszlás tarthatatlan aránytalanságaiba. A Fajvédő Párt körül a színmagyar paraszt és birtokos osztálynak azok a tömegei tömörültek, akik a maguk szűk osztályszemhatára fölé emelkedve, a faji egység és közösség eszméjéig is fel tudtak emelkedni. Éveken keresztül a Fajvédő Párt volt az egyetlen elvi alapon álló ellenzéke az uralmon lévő liberális kormányrendszernek. A törvényhozásban vívott harcai, a szanálás, a népszövetségi kölcsön és a vele együtt járó gyámkodás, a numerus clausus eltörlése, a korrupció és a protekció ellen emlékezetes fejezetei a magyar parlamentarizmus történetének. A Fajvédő Párt és az általa képviselt eszmék mögött tulajdonképpen sokkal nagyobb tömegerők sorakoztak fel, mint amekkorára parlamenti képviselőinek számából következtetni lehetett volna. A zsidósággal szövetkezett álkeresztény liberális politikai rendszer választási technikája, szavazási gépezete azonban kíméletlenül kiirtotta a fajvédő jelölteket. Körülbelül úgy, sőt talán még alaposabban, mint a nyolcvanas években Istóczy antiszemita pártjának jelöltjeivel cselekedtek Tisza Kálmánék. A Fajvédő Párt és sajtója, amíg létezett a Szózat, A Nép és a Magyar Újság, bátor és elszánt harcot folytatott az uralmon lévő liberális, kapitalista, feudális rendszer ellen, ébren tartotta az ellenforradalmi program folytonosságát és jogosultságát.

A párt napi politikai tevékenységében Méhely kevés részt vállalt, tudományos ideológiájának kidolgozása azonban csaknem kizárólag az ő érdeme. Tőle származnak azoknak a fajvédelmi alapelveknek első megfogalmazásai, amelyek alapján a pártprogram megszületett. Méhely tette érzékelhető valósággá a magyar fajta fogalmát, ő hívta fel a figyelmet a faji eszme jelentőségére, a fajközösség megszervezésének és a fajhűség ápolásának szükségességére, ő ismertet meg a céltudatos és eredményes fajvédelem eszközeivel és eljárásaival. Előadásai és tanulmányai tudományos tartalommal és célkitűzésekkel telítették a Fajvédő Párt törekvéseit. A marxista szociáldemokrácia mellett ezekben az időkben tulajdonképpen csak ennek a pártnak volt világos és határozott világnézeti alapja. Méhely értelmezésében a Fajvédő Párt a magyarság faji szabadságharcának letéteményese volt, egy nehéz, de magasztos küldetés hordozója. A tudomány igazságait a magyarság életét irányító igazságokká akarta tenni s ezért kapcsolódott be a tőle különben egészen távolálló napi politikába. Nemcsak a párt programján, hanem egész politikai frazeológiáján és szellemén az ő tanításainak hatása volt érezhető. De kivette részét a párt napi munkájából is. Nap-nap után látjuk őt hol itt, hol ott az ország egyik-másik részében a szónoki emelvényen, ahol a fajtudomány mély értelmű tanulságait csepegteti ismeretszomjas hallgatósága lelkébe.

A sok áldozatos munka és fáradság látszólag nem hozta meg a remélt eredményeket. A Fajvédő Párt lassan felmorzsolódott abban a nyomasztó, nehéz harcban, amelyet hosszú éveken keresztül, szinte egészen egyedül kellett megvívnia a liberális kormányhatalommal és a zsidó nagykapitalizmussal szemben. A Párt 1928-ban bekövetkezett feloszlatását Méhely, Gömbös Gyulához intézett nyílt levelében eleinte helytelenítette, főleg azért, mert véleménye szerint a vérbeli magyarság életérdekeivel szemben, a kormányzat teljesen közömbös és érzéketlen. "Nem állíthatjuk, hogy tudatosan cselekszik a magyarság érdekei ellen, azonban mélyen fájlaljuk, hogy nem érti meg a magyarság szívdobbanásának ritmusát, nem törődik a magyarság életszükségleteivel, s nem karolja fel etnikumának, históriai érdemeinek és politikai súlyának megfelelően. A mi kormányunk a magyarság életigényével szemben mindig a hűvös objektivitás s a humanizmus és liberalizmus elnyűtt palástjába burkolódzik, ellenben más fajokkal szemben annál megértőbb és alkalmazkodóbb. Ez pedig, ha tovább is így tart, ez kikerülhetetlenül a magyarság végzetes megroppanására fog vezetni, mert a favorizált fajokkal szemben az egész vonalon háttérbe szorulva, nem fejtheti ki életenergiáját s végül teljesen enerválva, halálos nosztalgiába fog süllyedni".
Később Gömbös Gyulával folytatott eszmecsere után Méhely is helyesebbnek vélte a fajvédő eszméknek szellemi és társadalmi téren való terjesztését. Maga a Fajvédő Párt és politikai vezére, Gömbös Gyula, egyébként nem egyszer adta tanújelét Méhely iránt érzett hálájának. Gömbös 1925 december 14-én kelt levelében egyebek körött a következőket írja: "Ez úton fejezem ki Előtted mély tiszteletemet és őszinte szeretetemet úgy a magam, mint az egész pártom nevében, kérve a Mindenhatót, hogy abban az apostoli működésben, amelyet az egzakt fajvédelem terén csak egymagad harcolsz, adjon Neked erőt és kitartást".

Ha az a politikai keret, amelyben Méhely a maga új eszméit és igazságait hirdette, meg is szűnt, nem szűntek meg azok az eszmék hatni, amelyeket ide s tova két évtizede hirdetett. Ma már a fajvédelem örökbecsű gondolatai át meg átjárják a magyar nemzettest jobbik részének lelkét, mély meggyőződésévé és életirányító elveivé váltak. S ha a magyar közéletben egyre több szó esik fajvédelemről a magyar közvéleménynek legalább egy része megérti a fajiság törvényeit és ezeknek a magyarság életére kihaló, döntő fontosságát, úgy ebben bizonyára Méhely Lajosnak van a legtöbb érdeme.

A harmincas évek elején, amikor a zsidóság már egészen bebiztosítottnak érezte magát nálunk, hatalmi helyzetét is megingathatatlannak tartotta s minden ellenkező hang, bírálat már elhallgatott és sűrű, fojtogató csend honolt a neonacionalista kultúrfölényes, újliberális magyar világra, már jóformán egyedül csak Méhely Lajos és A Cél tartanak ki változatlan hűséggel és törhetetlen akarattal az ellenforradalmi elvek és igazságok mellett. Amikor már érdekből vagy meggyőződésből mindenki módosította véleményét, amikor Méhely, mintha tíz év alatt mit sem változott volna a világ (a magyar közélet vezető személyiségei a zsidó sajtó és nagykapitalizmus kegyeiért és vállveregető leereszkedéséért csengenek), távol e különös erkölcsű és becsületű világ zajától, a tudomány szentélyének léleknemesítő csendjében búvárkodva és elmélkedve, változatlan bátorsággal emel szót a magyarság életjogaiért. Nem befolyásolják őt a zsidó sajtó benyálazó, rágalmazó támadásai. És az sem veszi kedvet, amiről ma már sokan elfeledkeztek, hogy Méhely Lajosnak tíz évvel ezelőtt a Schadl-tanács bírái elé kellett állania, hitfelekezet elleni izgatás vétségével vádolva, mert a zsidók parazitaságáról, az ezzel együtt járó kizsákmányoló tevékenységéről és uralomvágyáról írt egyik cikkében, a tőle megszokott nyíltsággal és őszinteséggel. Tíz évvel az ellenforradalom után és tíz évvel a harmadik zsidó törvény megalkotása előtt, a Csemegi-Nasch féle büntetőtörvénykönyv jóvoltából, két heti fogházat kellett akkor kapnia.
A faji eszme és a fajtudományok eredményeinek népszerűsítése mellett Méhely a pozitív fajvédelem, az elapadó magyar vér megmentése és megjavítása érdekében, közel másfél évtizeddel ezelőtt, nagyhorderejű javaslatokkal lép a nyilvánosság elé. Vérelmélete értelmében ugyanis a tiszta magyarra a III. vagy B vércsoport a jellemző. Ennek háttérbe szorulása, elapadása a magyar vér és ezzel együtt a magyar faj uralkodó szerepének hanyatlását is jelenti. A magyar fajvédelemnek egyik legfontosabb feladata ennek a folyamatnak feltartóztatása, részben a vértudat felébresztésével, részben a természetellenes, káros vérkeveredés megakadályozásával. Méhely Güntherrel együtt azt vallja, hogy a "vérörökségben kristályosodik ki az ember egész lénye és ez az örökség mindennél élesebben jellemez". A vérről sokáig azt hitték, hogy jelkép csupán, a fajiság jelképe, ma azonban már tudjuk, hogy biológiai jellegzetességek hordozója. A vércsoport kutatások terén elért eredményeket és ezzel kapcsolatban a vérátömlesztések során szerzett tapasztalatokat, Méhely igen nagy jelentőségűeknek tartja, nemcsak az egyes emberek, hanem a nemzet és nemcsak az orvostudomány, hanem a népesedés és fajpolitika szempontjából is. Annak a véleménynek ad kifejezést, hogy a fajkeveredés elbírálásánál nagyon fontos a vércsoportok egymással szemben tanúsított viselkedésének a figyelembevétele is. Az orvostudomány körében szerzett tapasztalatok, továbbá saját nagyszámú megfigyelései alapján, arra a végső következtetésre jut, hogy élettanilag helyes, egészséges házasság csakis az azonos vércsoportba tartozó házasfelek között jöhet létre. De megengedhetők élettani szempontból még azok a házasságok is, ahol
a férfi a nő
2 1
3 1
4 1,2,3

vércsoportba tartozik. Ha a házasság előtti kötelező orvosi vizsgálat és tanácsadás a vércsoport vizsgálatra is kiterjedne, úgy sok tragédia, könny és fájdalom, sok szenvedés lenne elkerülhető. Jóval kevesebb lenne a megnyomorított életek, terheltek, korcsok, a zavart vérűek, a testileg-lelkileg szenvedő utódok száma. Méhely nagyon jól ismerte azokat a nehézségeket, amelyek a házasságnak vércsoportok alapján való szabályozás elé tornyosulnak, de úgy vélte, hogy magasabb nemzeti érdekből, de meg saját jól felfogott egyéni érdekében is, meg lehet és meg kell hoznia mindenkinek azt az áldozatot, amely végeredményben egy-egy szerencsétlen házasságról való lemondást jelent csupán. Méhely javaslataival kapcsolatban tűnt ki csak, hogy mennyire tudatlan a magyar közvélemény biológiai és öröklési kérdésekben. Mennyire érzéketlen olyan dolgok iránt, amelyek végeredményben a nemzet és az egyén sorsát, boldogságát vagy szerencsétlenségét döntik el. Most tűnt csak ki igazán, hogy iskolapolitikánk milyen súlyos mulasztásokat követett el, amikor iskoláinkban a legalsó foktól a legfelsőkig teljesen figyelmen kívül hagyta a biológiai, örökléstani és fajegészségügyi ismereteket. Társadalmunk teljességgel képtelen biológiailag gondolkozni. Jellemző, hogy még sokan olyanok is, akik a házasság előtti orvosi vizsgálat mellett szót emeltek a vérvizsgálat dolgában, teljes érdektelenséget mutattak.

Méhely számos tanulmányában ismételten a fajiság és a vérstruktúra közötti szoros benső kapcsolat mellett foglal állást. A legtöbb esetben, rendes körülmények között, egyikről a másikra lehet következtetni. A fajkép többnyire egy bizonyos véralkat hordozója és fordítva. A vérstruktúra lényeges tényezője a fajiságnak. A fajiság és a véralkat közötti végső összefüggést nem ismerjük ugyan minden részletében, de a mindennapi tapasztalatok bizonyítják a kapcsolatot. Ha vérségileg idegen és ellentétes egyének házasodnak össze, sokszor az anya és gyermeke között véralkatbeli ellentét támadhat. Ha azt akarjuk, hogy a magyarság faji ereje helyre álljon, úgy minden eszközzel gondoskodnunk kell arról, hogy fajilag és vérségileg összeillő egyének köthessenek csak házasságot. Fajerősítésről csak egy-egy faj keretén belül lehet beszélni. A távolálló, ellentétes fajtájúak között a keveredés következtében csakis diszharmonikus korcsok jöhetnek létre. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az élőlények minden cselekedete faji cselekedet, szívük minden dobbanásával fajuk érdekeit szolgálják és legszentebb eszményeik is a faji géniuszban nyilvánulnak meg.
Az élet törvényeinek, a természet mozgató erőinek hatását az emberre és az emberi társadalomra. Méhely egyébként már a világháború alatt az avatott kutató érdeklődésével vizsgálta.

A háború biológiájáról írott s már említett tanulmányában a nagy világégést távol a politikai és diplomáciai tülekedésektől természettudományos megvilágításba helyezi. A világerők gigászi küzdelme csak a létért való küzdelemnek egyik jelensége írja radikális és marxista oldalról nagy zenebonával fogadott tanulmányában formájában szokatlan és arányaiban megrendítő ugyan, de végső lényegében mégse más. Határozott érveléssel halomra cáfolja azokat a maltuzianus és marxista okoskodásokat, amelyek szerint a nagy katasztrófa oka kizárólag a túlnépesedés és a háború, vele a létért való küzdelem az emberi társadalomból kiküszöbölhető ... Élesen szembeszáll azzal a bébeli felfogással, amely szerint a haza csak egy elvont fogalom, a haza az ember énjének egy darabja, amelytől megválni annyi, mint saját lényétől elszakadni... A háború elkerülhetetlen és pusztításai ellenére is nagy anyagi és erkölcsi értékek serkentője. Méhelynek ez a tanulmánya tulajdonképpen bátor szembeszállás volt azzal a marxista defetista propagandával, amely a háború elején már mélyen beleette magát a magyar társadalom gondolatvilágába. A galileista szabadkőműves nemzetközi tanokkal szembehelyezi a haza és a fajta természet alkotta egységét, összefüggését és egymásra hálását. Amikor a világháború után bekövetkeznek a nemzeti megaláztatás órái, ismét Méhely volt az, aki a hanyatlás és a bukás mélyebb okait és értelmét felismeri a magyar vér elapadásában és a helytelen vérkeveredés következtében beállott megromlásában. A húszas évek elején kezdődik nagyszerű közírói munkássága, amelynek főcélja a fajismeret népszerűsítése. Új eszméket hirdet és ez nehéz, fárasztó feladat.

Méhely A Népben és A Célban közel másfélszáz cikket és tanulmányt írt, ezekben feltárja a magyar társadalom előtt faji bomlásunk okait és következményeit, összefogásra és cselekvésre buzdít. Ebben az időben a magyar fajkutatás tudományának egyedüli búvára a hosszadalmas és fárasztó tudományos munka mellett kell vállalja a tömegekhez szólás feladatát is. Cikkeiben egyformán szól az értelemhez és az érzelmekhez, írásai úgy a forma, mint a belső tartalom szempontjából remekművek. A magyar fajkérdés szegényes irodalmának legbecsesebb darabjai. Minden sorukban élet lüktet és nemes szenvedély szól hozzánk. Tömörség, ízes magyarság, világosság és alaposság jellemzi ezeket az írásokat. Bennük egy új világ körvonalai bontakoznak ki. Méhely nálunk első hirdetője a természettudományi, a biológiai, a faji, a vérségi ideológiának, mint a nemzeti lét és a nemzeti élet egyedüli szilárd és biztos alapjának. Ez az ideológia, amely Európa jövendő szellemi életét uralni fogja, Méhelynél a magyar fajiságban és a magyar lelkiségben gyökerezik. Méhelytől tudja meg a magyar közvélemény, hogy a fajiság milyen történelmet és nemzet sorsot formáló erő és hogy a létért való küzdelem nemcsak az egyesek életét befolyásolja döntően, hanem az emberfajtákét is, hogy a fajtudat, a vértudat a legfőbb nemzetfenntartó erő, valamint hogy az egészséges és virágzó nemzeti élet legfőbb alapfeltétele a tiszta fajú értékes emberanyag szaporodásának biztosítása.

1927-ben vette át Méhely A Cél szerkesztését. Ez időtől kezdve lett a lap tulajdonképpen kifejezetten fajvédelmi lappá. A beköszöntő cikkben a magyar fajvédelem szellemi harcának arcvonalába szólítja a magyar társadalmat. Ettől kezdve sűrű egymásutánban jelentek meg írásai, amelyeknek mindegyikét a leszorított és alárendelt magyarság megmentésének és felemelésének gondolata sugallt. A Cél ezekkel a törekvéseivel csaknem egyedül állt a magyar szellemi életben s Méhely, valamint munkatársai, szüntelenül sürgetik a legégetőbb, legelhanyagoltabb belső problémáink: a zsidókérdés, a földkérdés, a nevelés reformjának és a pozitív fajvédelemnek sürgős megoldását. Maga Méhely főleg a szorosan vett biológia fajvédelem megszervezését szorgalmazza. A magyarság vértudatának feltámasztása elé nagy akadályt gördít az esztelen és zavaros fajkeveredés, így elsősorban a zsidósággal való vérségi keveredés. Ez már olyan méretű, hogy hovatovább a magyar vezető rétegek teljes elzsidósodásáról kell beszélnünk. A zsidó magyar félvér korcsok a legtöbb esetben csak a két fajta rossz tulajdonságait öröklik, éppen ezért úgy antropológiai, mint társadalmi és erkölcsi szempontból az ilyen keveredés a legsúlyosabban elítélendő. Méhely tehát elsősorban a fajkeveredés zűrzavarában szeretne a biológia útmutatása szerint rendet teremteni. Ezért állítja fel a vércsoportokra vonatkozó házassági szabályait. Ezért igyekszik tisztázni azt a kérdést is, hogy a magyarság és az együttélő fajok között lehetséges-e a keveredés. A rendelkezésre álló antropológiai és biológiai ismereteink és tapasztalataink alapján, annak a véleményének ad kifejezést, hogy a törökös és ugoros magyarság egymás között való keveredéséből, mivel egy gyökérből származnak, rövid fejű mongoloidok, lelkileg jól egyensúlyozott, harmonikus nemzedék kerül ki, még pedig a törökös külső megtartásával.

Törökös magyaroknak az alpesi fajtájúakkal való keveredésére nagyjából ugyanez érvényes. Ezzel kapcsolatban említésre méltó, hogy városi német eredetű lakosságunk jelentékeny része alpesi eredetű. A vérstruktúra nem egyezik ugyan a két csoport között, de az antropológiai rokonság kiegyensúlyozza ezt az ellentétet. Nemzetbiológiai szempontból ez a keveredés tehát nem kifogásolható. Az ugoros magyarok és az alpesiek közötti vérkeveredés határozottan előnyösnek mondható. Ezzel szemben viszont a két magyar fajelem és az északi fajta között oly nagy az ellentét úgy antropológiai, mint szerológiai tekintetben, hogy közöttük harmonikus keveredésről szó sem lehet. Északi fajnak nálunk azonban csak kis számmal a németség körében találhatók. Meglehetősen tisztázatlan még a dinári fajtával való keveredés élettana, valószínű, hogy a törökös magyarsággal való keveredés előnyös, ugyanezt azonban nem mondhatjuk el az ugoros magyarokkal való keveredésről. A mediterrán fajtával való keveredés - nálunk leginkább az oláhok ilyenek - úgy az antropológiai vonásokban, mint a vérstruktúrákban fennálló ellentét miatt harmonikusnak egyáltalában nem mondható.

Méhelynek a korlátlan és zavartalan vérkeveredés ellen elfoglalt álláspontját egyesek azzal akarták kisebbíteni, hogy kirekeszti a nem teljesen vérbeli magyarok nagy tömegét a magyarság népi egységéből. Méhely házassági szabályainak és vérkeveredési elméletének tüzetesebb vizsgálata azonban mindenkit meggyőz arról, hogy ilyesmiről szó sincs s ezt a biológiai megfontolások sem teszik szükségessé. Láttuk, hogy a magyarsággal együttélő nemzetiségek legtöbbje több-kevesebb antropológiai rokonsági kapcsolatokkal rendelkezik a magyarság felé, úgyhogy az összeházasodás ha nem is eszményi, de nem káros, vagy hátrányos, s a keveredésből harmonikus korcsok, illetve félvérek származnak, akik további házasságok útján esetleg egészen beleilleszkedhetnek a magyar vérközösségbe. De mindenképpen meg kell akadályozni a már több ízben ismertetett okokból kifolyólag a zsidósággal való vérségi keveredést, mert ez menthetetlenül faji leromlásunkhoz, a zsidóság átütő erejű néger-szemita faji örökségének érvényesüléséhez vezetne. A magyarság faji jellegének és erejének, ősi mivoltának megőrzéséhez Méhely szerint tehát az első lépés a házasság és a vérkeveredés élettani és antropológiai szempontok szerinti szabályozása lenne. Bármily különösen hangzik is ez első hallásra, ha meggondoljuk, hogy a magyarság Európa közepén a legellentétesebb és a legidegenebb faji erők hatásának és nyomásának van kitéve, úgy nem lehet kétséges előttünk Méhely tételeinek helyessége. Természetesen Méhely is tudja, hogy ez csak az első lépés a céltudatos magyar fajvédelem felé, amelyet a különböző biológiai, szociális, gazdasági és társadalmi intézkedések egész sorának kell követni. A mennyiségi és minőségi népesedéspolitikához a fajegészségügy minden eszközét igénybe kell vennünk, gondoskodnunk kell a természet által bölcsen létrehozott természetes kiválogatódás zavartalan érvényesüléséről, álhumanizmusból nem szabad az örökletesen terheltek továbbszaporodását mesterségesen fenntartani, ellenkezőleg arra kell törekednünk, hogy ezeket a továbbszaporodásból egyszer és mindenkorra kirekesszük. A magyarság igazi faji megerősödése csak akkor következik majd be, ha a törvények egész sora szervesen egymásba kapcsolódva szolgálja ezt a célt. Így törvényben kell biztosítani a korai házasságkötés lehetőségét, az iskoláztatás megrövidítését, a nő kiválását a férfierőt igénylő életpályákról, a szegénysorsúak házassági segélyezését, a sokgyermekes családok hathatós megsegítését, az agglegényadó bevezetését, a nőtlen és családos alkalmazottak javadalmazásának arányosítását, a földműves lakosság földhöz juttatását, a mamutbirtokok és mamutjövedelmek megszüntetését, a falvak egészségügyének rendezését, a közvetítő, kereskedelem jogtalan haszonrészesedésének megszüntetését, a cölibátus eltörlését, stb. Mindezek mellett iskolai rendszerünk is gyökeres átalakításra szorul, főleg olyan értelemben, hogy megfelelő fajbiológiai műveltséget nyújtson társadalmunknak. Ha így cselekszünk, úgymond Méhely, akkor néhány nemzedék múlva már egy egységes, fajában megtisztult és szervezetében megerősödött, minden nemes iránt fogékony, szilárd jellemű és fajhű nemzet köré fonódik majd a Kárpátok koszorúja.


Magyar világnézet.
Fajában él a nemzet írja Méhely Lajos egyik dolgozatában, szembeállítva ezt a tételt a közismert, gyakran emlegetett nyelvében él a nemzet szállóigével. És csakugyan Méhely fajvédelmi eszmevilágát legtömörebben, a legvilágosabban ez a néhány szó fejezi ki. Minden erejével arról igyekszik meggyőzni a magyarságot, hogy a fajhűség, a fajszeretet és a fajtudat legfőbb és egyedüli megtartó erői minden nemzetnek. Amelyik nemzet ezekről megfeledkezik, az előbb-utóbb az enyészet karjaiba zuhan. Méhely volt egyedül az, aki az 1918-as és 1919-es eseményekből levonja az igazi tanulságokat, megállapítja, hogy a magyarságból kiveszett az egészséges fajtudatból táplálkozó világos és helyes politikai és társadalmi tájékozódóképesség és ellenálló erő. Helytelen és hibás egész politikai és világnézeti beállítottsága részben azért, mert évtizedeken keresztül egy idegen bomlasztó faji befolyásnak volt kitéve, másrészt azért, mert egészen elfordult a fajközösségek életét szabályozó természeti törvényektől. Méhely nem jelszavakat hangoztat, nem is programot ad, hanem a magyar társadalom egész eszmevilágát és gondolkozás módját akarja átformálni. Biológiai gondolkozásra akarja szoktatni a közvéleményt, mert csak a faji élet törvényeinek ismerete és követése adhatja vissza nemzeti nagyságunkat. A pusztulást és hanyatlást eredményező liberális politikai és társadalmi felfogással szembeállítja a maga magyar világnézetét, hogy a trianoni magyarságba új lelket és hitet öntsön. Új életformát, új eszményeket állít elénk. Más népek csak jóval később léptek arra az útra, amelyet Méhely a mi számunkra húsz év előtt jelölt ki. Mindent a faji alapelvből kiindulva szemlél, éppen ezért álláspontja minden kérdésben csodálatos egységben és összhangban van.
A magyarság faji megújulásának első követelménye a tiszta erkölcs, amelynek hordozói megtartója nem a kiválogatódás nélküli tömeg, hanem a létért való küzdelem válságai között megedződött faji eszményekkel telített és a nemzet életigényeivel harmóniában kitenyésztődött életerős és nemes jellemű rétegek, akikben él az áldozatkészség eszméje, a lelkesedés tüze.

A magyarabb Magyarország a második követelmény. Tarthatatlan és megalázó állapot az, amikor a magyarság az ország anyagi, gazdasági és szellemi életében alárendelt szerepet játszik. Nemzeti birtokpolitika nélkül nincs remény a magyarság faji megerősödésére. A meddő nagybirtokokat, a kalásztengerrel ékes, de emberüres rónaságot telepítési célokra kell felhasználni. Nemzeti művelődésünk legsürgősebb feladata arról gondoskodni, hogy ifjúságunk bevezetést kapjon a fajkérdésbe és a fajegészségtani ismeretekbe. A nőt vissza kell adni természetes hivatásának. A mai nőnek az a legnagyobb gyengéje, hogy nem akar anya lenni s nem gondol arra, hogy a legnagyobb nemzet is elpusztul, ha a születések száma túlságosan megcsappan.

Méhely eszméi és tanításai talán sohasem voltak annyira időszerűek, mint éppen napjainkban. Ma már egész Európa népei a faji eszme jegyében építik újjá belső életüket. Mi sem cselekedhetünk másképp. A faji erők most kezdődő nemes vetélkedésében nekünk is helyt kell állnunk, de erre csak akkor leszünk képesek, ha végleg szakítunk a még mindig reánk nehezedő liberális politikai, szellemi, társadalmi hagyatékkal és az új eszmék, az új elvek értelmében építjük a magyarság jövendőjét. Egyedül rajtunk múlik, megértjük-e végre a kor szavát s megtanuljuk és lelkünkbe zárjuk azokat az igéket, amelyeket húsz esztendő óta hirdet Méhely Lajos, s amelyek kétségkívül egyedül alkalmasak arra, hogy a magyarságnak visszaadják ősi faji erejét, helyreállítsák faji egységét és így a felemelkedés felé vezessék nemzetünket.

IRODALOM: Méhely Lajos fajvédelmi cikkei és tanulmányai:
A Népben: 1922 május 28. Szerezzük vissza a magyar faj tisztaságát!
1922 november 19. Kultúra, szelekció és a magyarság. 1922 december 24. A magyarság sorsdöntő órái.
1923 február 46. A hamelni patkányfogók.
1923 augusztus 23. Németország a németeké, Magyarország a síbereké.
1923 január 6. Rákosi Jenő fajelmélete. 1923 május 20. Bűnös tudomány.
1924 október 12. A tudományból kikapcsolva.
1924 március 30. A középiskola reformja.
1924 április 21. A faji gondolat térhódítása a tudományban.
1924 december 25. A magyarság létért való küzdelme.
1925 március 29. Mongolok-e a magyarok? 1925 március 15. Vissza a gettóba.
1925 február 1. A lengyel zsidók eredete.
Magyarságban: 1928 június 29. Halbiológia vagy fajbiológia.
1929 június 15. Iskola és fajvédelem.
A Célben: 1923 április-1924 január. A magyar tragédia élettudományi okai.
1925 december. A magyar élettudomány problémái.
1926 február. Sugár Mór. Március. Szózat a magyar nemzethez!
Május-augusztus. A magyar faj védelem irányelvei.
Szeptember. Néhány szó a magyar fajvédelemről.
November. A fajkutatás élettudományi alapjai.
December. A számkivetett magyar fajvédelem.
1927 január-február. Faj vagy felekezet? A magyar munkáskérdés veleje.
Április. Állítsuk fel a Magyar Fajbiológiai Intézetet.
Augusztus. Az okszerű népesedéspolitika élettani alapjai.
Szeptember. Psychosis Judaica.
November. Farizeusok. December. Kátránygyűrű. Neonacionalizmus.
1928 január. Tudományos életünk mai iránya.
Március. Fajvédelmi feladatok 1929 január-február. A magyarság antropológiája.
Március-április. A háború biológiája.
Május-június. Magyarabb Magyarországot. Augusztus-szeptember. Pollák Illés honfoglaló zsidói.
November-december. Karácsonyi üzenet. 1930 március-május. Az én antiszemitizmusom.
Június-július. A vércsoportok faji jelentősége. Augusztus. Az örök idegenek.
December. A magyarság harmonikus és diszharmonikus vérkeveredéséről.
1931 április-május. A turáni lovas. Július. Valaki hazudik!
December. A nemzeti szocialista német munkáspárt fajvédelmi elvei.
1932 május. A zsidók parazitasága. Augusztus. Vérfertőzés.
Szeptember. A numerus clausus mérlege. December. Álpróféták.
1933 január-május. A magyar faj önvédelmi harca. Július. Vér, faj, nemzet.
Augusztus. Berzeviczy Albert fajszemlélete. 1934 január. A magyar ifjúság nevelése.
1935 február. Nemzeti lelkiismeretünk válsága. Május. Magyar írók, zsidó írók.
Június. Felsőházi fajelmélet. Augusztus. A zsidó rituális gyilkosságokról.
Szeptember. A legsötétebb babona. November. A zsidó felekezetekről.
1936 február. A magyar öncélúságról. Március. A magyar fajkép.
Április-május. Fajvédelem és fajnemesítés. Szeptember. A magyarság múltja, jelene és jövője.
November. Magyar lélek oláh lélek. December. A magyar fajvédelem ábrázata.
1937 március-április. A fajfenntartás élettudományi kellékei. Május. A zsidó siker titka.
1933 március. A zsidó javaslat szépséghibái. Április. A házasság előtti orvosi vizsgálatról.
November. Fajiság vagy sorsközösség. 1939 március. Az új zsidótörvény és az élet törvénye.
Június. A faj lelke. Július. A noszvaji magyarság antropológiája. Szeptember. A test és a lélek egysége.
November. Vallomások. December. A fajtagadás hóbortja. 1940 március. Magyartalan magyarság. Április.
Lásd még Gáspár János: Méhely Lajos és a tudományos fajvédelem Magyarországon.


Bosnyák Zoltánról

HARC A NEMZETI ÖNVÉDELEMÉRT
Bosnyák Zoltán élete és művei

Élete 1) )
Bosnyák Zoltán 1905. január 2-án született Budapesten. Édesapja Bosnyák Pál szűcssegéd. édesanyja Burcseh Anna volt. Miután 1927-ben tanári oklevelet szerzett. 1927-1928 között a tápiószelei népiskolában tanított. 1931-től a fővárosban polgári fiúiskolákban az Elnök, a Mester és a Váli utcában lévőkben a földrajz, természetrajz, mezőgazdaság szeretetére nevelte növendékeit.

Már az 1930-as évek elején feltűnt nemzetvédelmi cikkeivel a tudós antropológus Méhely Lajos professzor folyóiratában, "A Cél"-ban. Számos előadást tartott már ekkor a magyar fajvédelem alapelveiről a Magyar Kultúrligában, a Magyar Országos Véderő Egyesületben és a Turul Szövetségben. A harmincas évek közepétől jelentek meg rendszeresen tanulmányai a zsidóság magyarországi helyzetéről. 1935 és 1944 között összesen 6 könyve, 13 tanulmánya és egy fordítása jelent meg (Fest Herman: Bolsevizmus és zsidóság. Előszót is Bosnyák írt hozzá. Mezőberény. 1936. Baltha J. ny. ) .

A negyvenes évek elején átvette Méhely Lajostól "A Cél" szerkesztését. E folyóirat statisztikai, politikai tanulmányaival és könyvkritikáival a magyar antropológiai irodalom megteremtését tűzte ki céljául. Ennek érdekében olyan munkatársakkal dolgozott együtt, mint Vitéz Endre László, Vitéz Kolosváry Borcsa Mihály. Nagykálnai Levatich László, Takáts Albert. 1942 májusában Vitéz Endre Lászlóval egy tudományos kutatóintézet felállítását tervezte, 2) ) amely a zsidókérdés szellemi és politikai eszközökkel való rendezését kívánta. A gödöllői megyeházán. Vitéz Endre László segítségével létre is jött az intézet, amely gazdag könyvtárával, kizárólag a magyar jobboldali értelmiségből kikerülő munkatársainak előadásaival hívta fel magára a sajtófigyelmet.

1944 májusában hivatalossá vált a kutatócsoport munkája. Május 12-én Budapesten, a Vörösmarty tér 4. szám alatt megalakult a "Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet". Az Intézet április 15-én elfogadott Működési Szabályzat amelyet a belügyminiszter elfogadott szerint a cél "a magyarországi zsidókérdés rendszeres, tudományos vizsgálata, az idevágó adatok gyűjtése és tudományos feldolgozása, továbbá a magyar közvéleménynek mind a magyarországi, mind az általános zsidókérdéssel való megismertetése". 3) ) Az Intézet megnyitásán a zsidókérdés egyik kiemelkedő német kutatója, Heinz Bellensiefen is megjelent.

Az intézet alapító tagjai voltak: Bosnyák Zoltán, Doroghi Farkas Ákos, Vitéz Endre László, Vitéz Kolosváry Borcsa Mihály, Lator Géza, Réthy Haszlinger Ferenc, Zimmermann Lajos. Az intézet elnöke Bosnyák Zoltán lett. Lapja, a "Harc", 1944 végéig hetenként nyolc oldalon közölte olvasóival az Intézet híreit, a hazai zsidóság gazdasági, sajtóbeli, politikai térnyerését bizonyító közleményeit. Az intézmény sajtóirodája, fogadószobája és kiállító helysége a Vörösmarty téren, könyvtára egy budai villában volt. Önálló kiadványokat is megjelentetett: közülük legértékesebb Houston Stewart Chamberlain 4) és Takáts Albert 5) ) könyve. Bosnyák Zoltán pedig intézetvezetőként 1944 októberétől rendszeresen tartott negyedórás rádióelőadásokat a zsidókérdés történetéről. Utolsó könyve a "Harc a zsidó veszély ellen!" is ekkor jelent meg, de rádiósorozatának anyagát Budapest ostroma miatt már nem tudta kinyomtatni.

Ugyancsak 1944-ben fő kezdeményezője volt a Budapesti Zsidó Tanács megalakításának. A Tanács zsidó képviselői közül minden kétséget kizáróan bizalmas kapcsolatban állt Berend Béla szigetvári rabbival. Mindketten egyetértettek abban, hogy a zsidóság a babiloni szétszóratás óta nem tud a világ többi népe közé beilleszkedni, mert faji törvényeinek foglalata, a Talmud, ezt megakadályozza. Berend Béla cionistaként támogatta Bosnyák Zoltánnak a zsidóság jövőjéről a hungarista és nemzetiszocialista világnézettel megegyező álláspontját: 6) a zsidóságnak Európán kívül hazát kell keresnie. A "Harc" hasábjain névtelenül nyilatkozott a kitérések érvénytelenségéről. 7) ) (E cikke és Bosnyák Zoltánnal való együttműködése miatt 1945 után a zsidó kommunisták őt is perbe fogták, majd felmentették. )

Bosnyák Zoltán életét jelenlegi ismereteink alapján Budapest ostromáig tudjuk bizonyíthatóan nyomon követni. 1945 után a kommunista és zsidó szervezetek mindent elkövettek, hogy senki ne tudja, ki volt Bosnyák Zoltán. Amit biztosan tudunk: kivégezték. De mi történt vele kivégzéséig? 8) )

1944 decemberében Nyugatra menekült családjával. Az Amerikai Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetője. Kay tábornok szerint amerikai katonák tartották fogva 1946. június 1-én. 9) Németországból egyes források szerint Erdélybe ment, ahol a Brassóhoz közeli Hosszúfalun húzódott meg öt éven át, ahol neje. Partin Ilona rokonsága élt. Innen leveleket írt emigráns magyar barátainak az erdélyi magyarság nyomoráról. A román rendőrség felbontotta leveleit, majd internálta egy havasalföldi büntetőtáborba, ahol valaki a "Harc"-ban 1944-ben közölt fényképfelvétele alapján felismerte. Ekkor hozták Budapestre, mint bujkáló "háborús bűnöst", aki ellen "nemzetközi körözés" indult. 10) ) 1952. október 4-én végezték ki Budapesten. A halotti anyakönyvi kivonat a halál körülményeiről semmit nem árul el. A halotti orvosi bizonyítvány szerint a halál helye a kőbányai Gyűjtőfogház (Kozma u. 13. ) . Élt 47 évet.

Érdekes adalékkal szolgál utolsó napjairól Fiala Ferenc és Marschalkó Lajos:

"A Himler Mártonék által kiszolgáltatottak sorsához hasonló volt azoké is, akik otthon maradtak és akiket a nyilvánosság megkerülésével likvidáltak az új hatalom megszállottjai. Akiket semmiféle törvény alapján nem lehetett bíróság elé állítani, azokat 'csendben' intézték el. Ilyen végzet jutott Bosnyák Zoltánnak is, akinek egyetlen bűne volt, hogy tudományos folyóiratokban és könyvekben foglalkozott a magyarországi zsidóproblémával, pontosan úgy, ahogyan azt a világ minden részében teszik szociológusok és társadalomtörténészek. De Bosnyák Zoltán, ez a szelíd tekintetű polgári iskolai tanár ezt a 'bűnt' abban a Magyarországban követte el, ahol annakidején 1945-ben ezer évre visszamenőleg a vádlottak padjára állították azt, aki bármilyen vonatkozásban a szájára merte venni a zsidó szót. Bosnyák Zoltán ellen nem tudtak vádat emelni, tehát elfogták és zárt tárgyaláson halálra ítélték. Az ítélet közlése után őt is a Gyűjtőfogház hírhedt Kisfogházában helyezték el. írógépet adtak és felszólították, hogy amennyiben visszavonja állításait és írásban is lerögzíti revideált álláspontját abban az esetben meghagyják életét, sőt pertörlést rendelnek el ügyében. Bosnyák Zoltán szomszédos cellatársa heteken át hallotta az írógép kopogását Bosnyák cellájából. Hogy mit írt a reá nehezedő terror hatása alatt azt mind a mai napig titok fedi. Tény, hogy egy szép napon bizottság jelent meg Bosnyáknál s két óra hosszat tartó tárgyalás után hatalmas iratcsomóval távoztak tőle. Aznap éjjel a normális kivégzés! időpontnál korábban behelyezték a bitófát a beton mélyedésbe és éjjel három órakor villanyvilágítás mellett, a legnagyobb csendben felakasztották Bosnyák Zoltánt." 11) )

Művei

A moszkvai illetékességű "Ideiglenes Nemzeti Kormány" 530/1945. sz. miniszterelnöki rendelete minden "fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus" és legfőképpen: antiszemita sajtótermék bezúzását követelte. A rendelet végrehajtása céljából még 1945-ben megjelent a "Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztálya" kiadásában "A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek I. sz. jegyzéke". Ezen Bosnyák Zoltán 14 műve szerepel. 12) )

Első nyomtatásban megjelent munkája a "Fővárosunk elzsidósodása". A Méhely Lajos előszavával 1935-ben megjelent statisztikai tanulmány pusztán tényeket közöl arról, milyen hatással volt Budapest életére főleg 1867 után a zsidóság. Rövid tanulmányában Jean és Jerome Tharaud, 13) Kovács Alajos, 14) Trenkó József, 15) Szekfü Gyula 16) ) mindmáig nélkülözhetetlen munkáira hivatkozik. A könyv egyébként kétszer jelent meg magyarul, egyszer németül: a magyar változat húszezer példányszámban.

A következő nagy lélegzetű tanulmánya a "Magyarország elzsidósodása" (1936). Bemutatja a történelmi Magyarország nemzetiségi viszonyainak a zsidóság korlátlan galíciai bevándorlása miatt bekövetkezett változásait.
A Stádium Sajtóvállalat 1940-ben jelentette meg két kötetes összefoglalását a zsidókérdésről. E történelmi tanulmányt a szerző saját fényképfelvételei egészítik ki. Bibliográfiája tömörsége ellenére tudományos szempontból teljesen megbízható. Nem marad el Theodor Fritsch 17) és Hans F. K. Günther 18) ) művei mellett. Szintén alapmű az 1941-ben a Centrum Kiadó megjelentette "Szembe Judeával!" Ez népszerű összefoglalása a Talmud előírásai szerinti zsidó gondolkodásnak.

Saját előfutárai közül Istóczy Győző életéről, műveiről írt tanulmányt 1940-ben, amelynél alaposabb azóta sincs. 1942-ben a Magyar Országos Véderő Egyesület kiadásában közölte Istóczy zsidókról írt főbb gondolatait.
1944-ben a magyar oktatás és köznevelés érdekében tette közkinccsé "Harc a zsidó veszély ellen'" című könyvét. Ezt tekinthetjük legritkábban felbukkanó munkájának. E könyve történettudományi, filozófiai, teológiai és antropológiai érveket sorakoztat fel a zsidó világnézet ellen, amelyeket a "szakmabeliek" azóta sem cáfoltak meg.
"A Cél" hasábjain megjelent egyes írásai különlenyomatban is megjelentek. Az eddig említett könyvein kívül számos kisebb tanulmányt írt a magyar fajvédelemről, antropológiáról, eugenikáról és a zsidókérdésről. Ezek a következők:

Két világ harca (A berni protokoll-per ) . Bp. 1935. Held J.
Sem antiszemitizmus, sem zsidógyűlölet, hanem nemzeti önvédelem (Válasz Korein Dezső röpiratára ) . Bp. 1936. Held J.ny.
A zsidókérdés törvényes rendezése (Az egyenjogúsítás 70. évfordulóján ) . Mezőberény, 1936. Baltha J. ny.
Harc a zsidó sajtó ellen (Sajtópolitikai tanulmány ) Bp. 1938. Held J. ny.
A zsidókérdés újabb alakulása Magyarországon. Bp. 1938. Held J.ny.
Az idegen vér (A zsidókérdés faj politikai megvilágításban ) . Bp. 1938. Magyar Kultúrliga, Held J. ny.
Prohászka és a zsidókérdés. Bp. 1938. Magyar Kultúrliga, Held J. ny.
Erdély 1938-ban. Bp. 1938. Held J. ny.
A harmadik zsidótörvény és a házasság. Bp. 1941. Szerző
Az Antibolsevista Kiállítás tájékoztatója. Bp. 1941. Stádium
Útban a világuralom felé... (Cion bölcseinek jegyzőkönyve ) . Függelék: Bosnyák Zoltán. Bp. 1936. Lőcsey

Könyveit 1945-ben zúzdába küldte egy természetellenes hatalom. Az azóta megjelent lexikonok, életrajzok pedig még csak nevét sem említik. Hogy volt-e Magyarországon rendszerváltozás a kultúra területén, ennek alapján bárki megítélheti. Gondolatai nélkülözhetetlenek a világtörténelem és a magyar történelem megértéséhez. Természetellenes állapot, hogy közérthetően és mégis tudományos színvonalon megírt tanulmányait nem ismerik a történelemtankönyvek írói és az egyetemi, középiskolai tanárok, a könyvkiadók.
A magyar fajvédelem úttörőinek csonkítatlan újrakiadásával nemcsak a liberalizmus eddig sokak szerint bevehetetlen várát romboljuk szét, hanem egyben lerakjuk a magyar fajvédelem várának első kövét is.